Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
ISBN: 9789632457024
Oldalszám: 444
Fülszöveg:
Egy lány, akiben tudatosul, hogy ő nem csak egy new
yorki, szürke egérke, hanem egy természetfeletti lény. Egy lány, aki
egyetlen döntésével képes megváltoztatni a világban a jó és rossz
egyensúlyát. Egy lány, akinek kegyeiért az Égi Fény és az Örök Sötétség
világa egyaránt küzd. Egy lány, akit egyik napról a másikra elhagy a
szerelme… Jane Andrews összeomlik. Miközben próbálja megragasztani
darabokra tört élete üvegcserepeit, egyik jel a másik után utal arra,
hogy ami történt, nyomokban sem véletlen. Feltűnik valaki, akivel senki
sem számolt…
„Az élőhalott magához láncolja azt, aki egykor szerette. Megbűvöli, így az áldozat nem vesz észre maga körül senki mást. A zombi pedig szépen, lassan, gyöngéden kiszívja a szerencsétlenből az éltető erőt. Az energiavámpír a világ legborzalmasabb teremtménye.”
Jane misztikus léte, a szerelmi élete, sorsának egésze összefonódik azzal, hogy a jó és rossz világában bekövetkező változás szükségszerű. Eljön, utolér, hiába menekül előle Fényember, Őrangyal, Pokolszolga vagy épp Halandó. Létezik-e olyan ügy, amiért Égiek és Sötétek képesek összefogni? Mindez kiderül a Fényemberek misztikus trilógia sodró, eseménydús, romantikus második részéből.
Saját véleményem:
Sokáig filóztam azon, hogy megírjam-e erről a könyvről az őszinte véleményemet, mert tudom, hogy ezért még kaphatok hideget-meleget, de úgy gondolom, hogy azért is kezdtem el blogolni, hogy leírjam a saját véleményemet azokról a történetekről, amiket olvastam.
Nekem sokakkal ellentétben tetszett a Fényemberek 1. része. Volt benne valami egyediség, új lények, új elképzelések. Meg persze nem kevés romantika. Ezzel szemben erre a második részre nem tudok jobb szót használni, mint azt, hogy MONTÁZS.
Nagyon sok olyan szereplő van, akik más történetekből lehetnek ismerősek. Itt konkrétan a Twilight sagára célzok, na meg egy másik magyar szerző egyik szereplőjére. Ezenfelül rengeteg olyan cselekmény, tárgy, stb. is belekerült, amik szintén ismerősek lehetnek más történetekből. Számomra ez nagyon illúzióromboló volt.
A történet elején még Chris és Jane a legnagyobb boldogságban élnek, körbelengi őket a szerelem rózsaszín fátyla. Jane suliba jár, Electránál dolgozik és készül a vizsgáira, emellett küzd az új képességeivel, amik Amphibia léte miatt kerülnek felszínre. Gyorsaság, fáradhatatlanság... stb. Chris úgyszintén dolgozik, egy színházban díszleteket készít. De folyamatosan azon kattognak, hogy nemsokára lejár az az 1 év, amit Astrid-tól kaptak, hogy nyugodtan éljenek. Chris és Jane egyszerre kezdik el hallani a Sors hangját, így a fiú számára egyre sürgetőbbé válik, hogy minél előbb találkozhasson rég nem látott családjával, és, hogy bemutathassa nekik Jane-t, aki eleinte ugyan vonakodik elmenni, de végül mégis rábólint a dologra. És itt kezdődnek a bonyodalmak, mert váratlanul megjelenik Chris egykori felesége, Keira (akit Jane és Chris nem mellesleg egész nyáron keresett, de végül nem találták meg sem őt, sem Adamet). A dolog pikantériája, hogy nem más viszi fel a hölgyeményt a Hopevalley házba, mint Chris nővére...
Abban a percben, ahogy Chris megpillantja Keirát, elfelejti a Jane iránt érzett szerelmet, majd pár órával később ki is dobja a lányt.
Onnantól kezdve Jane szenved, meginog a Sötétek felé, majd a Fényesek irányába is. Döntésképtelenné válik. Közben persze mind a két oldal megakarja nyerni magának az Amphibiát.
Damian megbízza Matt-et, akiből már az első részben Pokolszolgát csinált, hogy állítsa maguk mellé Jane-t. Emiatt meghagyja Matt-ben a lány iránti érzéseit, akárcsak Jane apjában. Végül a két Pokolszolga együtt indul útra, hogy megnyerjék Jane-t, bár nem mindegyikük szeretné, ha valóban Sötétté válna a lány.
Őszintén bevallom, hogy az első 8 fejezettől rosszul voltam. Chris totálisan papuccsá változott, Jane pedig úgy elszállt magától, mint egy lufi. Arról nem beszélve, hogy az egész annyira ragacsos lett, mint egy rózsaszín rágógumi. Egyedül Matt szemszöge tetszett, de sajnos ő is hitelét vesztette az állandó sírásával, hisz ki látott már főgonoszt állandóan sírni? Persze, tudom, miért volt szomorú, de bőven elég lett volna egyszer.
Aztán a 9. fejezettől olvashatóvá vált, gördülékenyebb volt a történet és maga az írásmód is, egészen addig míg megtalálták az átjárót.
A beharangozó alapján arra számítottam, hogy valóban több betekintést nyerünk a Szárnyasok világába, de ez kifulladt egy fejezetben, pedig én kíváncsi lettem volna rájuk. Számomra kicsit sokk volt a vízipipázó angyalok világa, bármennyire is megpróbálta Kitti szépen lefesteni a környezetet, nem illett bele a bulizó, pipázó angyalok képe.
A következő sokk akkor ért, mikor kiderült, hogy Jane-nek vissza kell mennie a múltba, hogy megváltoztassa a jövőt... Sőt, hogy fokozzam a dolgokat, a múltban még egy repülő seprű is előkerül!
Tele van az egész könyv logikátlan dolgokkal:
„Az élőhalott magához láncolja azt, aki egykor szerette. Megbűvöli, így az áldozat nem vesz észre maga körül senki mást. A zombi pedig szépen, lassan, gyöngéden kiszívja a szerencsétlenből az éltető erőt. Az energiavámpír a világ legborzalmasabb teremtménye.”
Jane misztikus léte, a szerelmi élete, sorsának egésze összefonódik azzal, hogy a jó és rossz világában bekövetkező változás szükségszerű. Eljön, utolér, hiába menekül előle Fényember, Őrangyal, Pokolszolga vagy épp Halandó. Létezik-e olyan ügy, amiért Égiek és Sötétek képesek összefogni? Mindez kiderül a Fényemberek misztikus trilógia sodró, eseménydús, romantikus második részéből.
Saját véleményem:
Sokáig filóztam azon, hogy megírjam-e erről a könyvről az őszinte véleményemet, mert tudom, hogy ezért még kaphatok hideget-meleget, de úgy gondolom, hogy azért is kezdtem el blogolni, hogy leírjam a saját véleményemet azokról a történetekről, amiket olvastam.
 |
| Chris |
Nagyon sok olyan szereplő van, akik más történetekből lehetnek ismerősek. Itt konkrétan a Twilight sagára célzok, na meg egy másik magyar szerző egyik szereplőjére. Ezenfelül rengeteg olyan cselekmény, tárgy, stb. is belekerült, amik szintén ismerősek lehetnek más történetekből. Számomra ez nagyon illúzióromboló volt.
A történet elején még Chris és Jane a legnagyobb boldogságban élnek, körbelengi őket a szerelem rózsaszín fátyla. Jane suliba jár, Electránál dolgozik és készül a vizsgáira, emellett küzd az új képességeivel, amik Amphibia léte miatt kerülnek felszínre. Gyorsaság, fáradhatatlanság... stb. Chris úgyszintén dolgozik, egy színházban díszleteket készít. De folyamatosan azon kattognak, hogy nemsokára lejár az az 1 év, amit Astrid-tól kaptak, hogy nyugodtan éljenek. Chris és Jane egyszerre kezdik el hallani a Sors hangját, így a fiú számára egyre sürgetőbbé válik, hogy minél előbb találkozhasson rég nem látott családjával, és, hogy bemutathassa nekik Jane-t, aki eleinte ugyan vonakodik elmenni, de végül mégis rábólint a dologra. És itt kezdődnek a bonyodalmak, mert váratlanul megjelenik Chris egykori felesége, Keira (akit Jane és Chris nem mellesleg egész nyáron keresett, de végül nem találták meg sem őt, sem Adamet). A dolog pikantériája, hogy nem más viszi fel a hölgyeményt a Hopevalley házba, mint Chris nővére...
Abban a percben, ahogy Chris megpillantja Keirát, elfelejti a Jane iránt érzett szerelmet, majd pár órával később ki is dobja a lányt.
 |
| Jane |
Damian megbízza Matt-et, akiből már az első részben Pokolszolgát csinált, hogy állítsa maguk mellé Jane-t. Emiatt meghagyja Matt-ben a lány iránti érzéseit, akárcsak Jane apjában. Végül a két Pokolszolga együtt indul útra, hogy megnyerjék Jane-t, bár nem mindegyikük szeretné, ha valóban Sötétté válna a lány.
Őszintén bevallom, hogy az első 8 fejezettől rosszul voltam. Chris totálisan papuccsá változott, Jane pedig úgy elszállt magától, mint egy lufi. Arról nem beszélve, hogy az egész annyira ragacsos lett, mint egy rózsaszín rágógumi. Egyedül Matt szemszöge tetszett, de sajnos ő is hitelét vesztette az állandó sírásával, hisz ki látott már főgonoszt állandóan sírni? Persze, tudom, miért volt szomorú, de bőven elég lett volna egyszer.
Aztán a 9. fejezettől olvashatóvá vált, gördülékenyebb volt a történet és maga az írásmód is, egészen addig míg megtalálták az átjárót.
A beharangozó alapján arra számítottam, hogy valóban több betekintést nyerünk a Szárnyasok világába, de ez kifulladt egy fejezetben, pedig én kíváncsi lettem volna rájuk. Számomra kicsit sokk volt a vízipipázó angyalok világa, bármennyire is megpróbálta Kitti szépen lefesteni a környezetet, nem illett bele a bulizó, pipázó angyalok képe.
A következő sokk akkor ért, mikor kiderült, hogy Jane-nek vissza kell mennie a múltba, hogy megváltoztassa a jövőt... Sőt, hogy fokozzam a dolgokat, a múltban még egy repülő seprű is előkerül!
Tele van az egész könyv logikátlan dolgokkal:
- Az első részben Chris azt mondja, hogy van egy FIA (Adam), de a 2. részben már nem is a fia, csak mostohafia...
- 1. rész végén Astrid 1 kerek évet ad nekik arra, hogy emberként éljenek, majd Chrisből újra Fényember válik. Viszont itt erről szó sincs. Itt mindvégig arról beszélnek, hogy ember marad...
- Zombi, aki vámpír, méghozzá energiavámpír? Na ne! Számomra teljesen más egy zombi, mit egy energiavámpír...
- A végére már-már majdnem Fényesekké váló Abraham és Matt
Most pedig jöjjenek a pozitívumok:
- a vége egész jól sikerült, sőt a Helena rész nagyon megható lett
- Kitti írói stílusa rendkívül jó
- a végén lévő utcai jelenet is nagyon jól sikerült
- Matt és Abraham, illetve Roxie
Az egésszel az a legnagyobb gond, hogy mindenki túl jó akar lenni, még a rosszak is, továbbá nagyon kiszámítható a történet.
Viszont senkit nem szeretnék eltántorítani tőle, mert attól, hogy nekem nem jött be, még sokaknak tetszhet.
Szereplők:
Jane: mindvégig idegesített, főként az elején
Chris: totális papucs vált belőle emberként, de remélem a 3. részre visszakapjuk a régi Chris-t. Viszont a múltban lévő Chris tetszett, ott önmaga volt.
Matt: őt nagyon kedveltem, az ő szemszögei felüdülést jelentettek
Linette (Alice): eddig ő volt a kedvencem, de erre a részre annyira megváltozott... fekete haj, vásárlási mánia, túlbuzgóság... viszont a történet végére kezdett megint az a Linette lenni, akit megszerettem...
Helena (Rosalie): az ő lénye annyira ismeretlen, rideg volt végig, de az utolsó Fényember jelenete nagyon jó lett
Alex (Jasper)
Nassar (Emmett)
Roxie: Üde színfolt, remélem megmarad olyannak, amilyen, egy tökös csajnak
Nolessel és Victor: nekem ők túl keveset szerepeltek, pedig ők jó negatív karakterek
 |
| Nolessel |
Pontszám: 5/2 pont
Kedvenc szereplő: Roxie
Kedvenc jelenet: Helena áldozata
Negatívum: montázs
Borító: 5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése