Dreamworld: Anna Sheehan

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából december 15-én megjelent Anna Sheehan: Hosszú álom című könyve. Ennek örömére a Blogturné Klub kilenc bloggere egy blogturné keretében mutatja be Rose ébredését és további kalandjait!

2013. december 13-tól minden nap egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok, ha velünk tartotok.

Érdemes követni a turnét, ugyanis nemcsak plusz információkat tudhattok meg a könyvről és a szereplőiről, hanem ahogy az lenni szokott, nyerhettek is!

Anna Sheehan: Hosszú álom

Kiadó: Könyvmolyképző
ISBN: 9789633734827
Oldalszám:368 oldal
Fordító: Farkas János

Fülszöveg:

Rosalinda Fitzroy 62 évig aludt, majd egy csókra ébredt.
Elzárva az altató-keltette álomban, egy hibernáló kamrában, egy elfeledett pincében, a 16 éves Rose átalussza a Sötét Korszakot, amely milliók halálát követelte és alapjaiban változtatta meg az általa ismert világot. Most, hogy a szülei és az első szerelme régen elhunytak, Rose – akit egy rég letűnt csillagközi birodalom örököseként ünnepelnek – egy olyan jövőben ébred, ahol egyesek csodabogárként, mások fenyegetésként tekintenek rá.
Rose mindent megtesz, hogy maga mögött hagyja a múltat és megtalálja a helyét az új világban. Mindeközben egyre jobban vonzódik az őt csókkal felébresztő fiúhoz és abban reménykedik, hogy ő segíthet neki az újrakezdésben. Amikor azonban halálos veszély fenyegeti törékeny új életét, Rose-nak szembe kell néznie múltja árnyaival, mert a jövője múlik rajta.

Saját véleményem:

Rose 62 évnyi álom után egy fiú csókjára ébred. Eleinte képtelen felfogni, hogy több évtizedig feküdt a sztáziskapszulájában, azt pedig végképp nem tudja feldolgozni, hogy ezalatt az idő alatt rengeteget változott a világ.

Szülei az évek során életüket vesztették, akárcsak Xavier, akihez egykoron szoros szálak fűzték.

Egyedül maradt egy számára teljesen ismeretlen életben, ráadásul megörökölte családja egykori vállalatát. Ám fiatal kora miatt gyámszülőkhöz kerül, akik alig törődnek vele, sőt az iskolába való beilleszkedés sem megy túl sikeresen neki. A történelem órákon tanultak rendszeresen kikészítik, bármennyire szeretné, nem tudja végighallgatni mindazt a szörnyűséget, ami azalatt az idő alatt zajlott, míg ő békésen szunyókált. De Bren, a fiú, aki megtalálta, felkarolja, segíti őt. Mesél neki a Sötét Korszakról, bevezeti saját baráti társaságába, és olykor-olykor hazakíséri.

Rose számára Bren és a rajzolás jelentik az egyetlen menedéket a múltból és jelenből egyaránt...

Bevallom, rettentően sokat gondolkoztam ezen a történeten, és bajban vagyok vele. Egyfelől régóta vártam már rá, rengeteg pozitív értékelést olvastam róla, és maga a téma is rettentően izgalmasnak tűnt, arról nem is beszélve, hogy imádom a régi mesék ilyenszerű feldolgozását. Ám eleinte nem egészen azt kaptam, amit vártam.

Olyan érzésem van ezzel a regénnyel kapcsolatban, mintha két részből állna, és mind a kettőt más írta volna. Az első felén nagyon sokszor unatkoztam. Vontatott volt, és hemzsegett a kliséktől. Megint belecsöppentünk a tucat YA könyvek alapszituációjába: új lány, képtelen beilleszkedni, de jön a szőke és igazán jóképű ~~herceg~~ srác, aki felkarolja, és segít neki. És huss, a hölgyemény már el is felejti egykori szerelmét, és kábé 10 mondat után fülig beleszeret a fiúba.

Alapjáraton, ha csak ennyi hibája lett volna, elnézem, mert tényleg rengeteg könyv kezdődik így, de a nagyobb gondot a logikátlansága jelentette. Az írónő kicsit elveszett az években, és mintha összezavarodott volna. Rose szüleinek a korába nem mennék bele, mert az egy kisebb matekképlet lenne, viszont az, hogy Rose számára teljesen új dolognak számított a tűzhely, és a notescreen - ami egy egyszerű IPad - használata, valamint a "vágod?" kifejezés, egyszerűen képtelenség, tekintve, hogy 2060 körül már élt, sőt akkoriban már látott holokutyát, meg (űr)hajót is. A mormota pestisről meg nem mondok semmit.

Amikor már kezdtem elveszteni a maradék reményemet, akkor egyszer csak történt valami, amit most nem írok le, mert spoiler lenne, és az egész történet megváltozott, felpörgött, és kilépett a klisés, logikátlan mederből, és megmutatta az új arcát, amitől konkrétan majdnem leesett az állam. Igaz, hogy már előtte is, kábé a felénél, elkezdett szép lassan átalakulni a történet, és én csak azt vettem észre, hogy egyre jobban élvezem. Viszont az a csattanó hatalmasat ütött!

Az egyik karakterrel kapcsolatban számítottam egy bizonyos dologra, de álmomban sem gondoltam volna azt, ami végül lett. Fantasztikus lépés volt! És ez a bomba, mert valahogy úgy funkcionált, egy egész lavinát indított meg. Sorra jöttek az újabbnál újabb dolgok, és a vége egy kész adrenalin és érzelmi cunamivá vált, a legjobb értelemben.

Utólag visszagondolva rengeteg jel és utalás volt elrejtve már a könyv első felében is, de akkor annyira jelentéktelennek tűntek, hogy fel sem figyeltem rájuk.

Ami a karaktereket illeti, Rose-t nem igazán tudtam a szívembe zárni. Persze voltak pillanatok, amikor rettenetesen sajnáltam, mert szörnyű dolgokon esett át, és nem lehetett könnyű elviselni, de ezen kívül nem érintett meg, mint ahogyan Bran sem. Számomra ő amolyan statiszta volt.

Viszont a Xavier jeleneteket nagyon szerettem. Ő annyira más volt, és érdekes volt látni, hogyan alakult az évek múlásával a Rose-zal való kapcsolata. A romantikus részeiknél pedig valóban azt éreztem, hogy fontosak egymásnak. És igen, hozzá kapcsolódik az egyik legszívfacsaróbb jelenet is.

A másik, és egyben legnagyobb kedvencem Otto, a kékbőrű, sárgaszemű srác volt. Az ő élete, és története annyira szomorú, és megindító. Szívesen olvastam volna még sokkal többet róla.

Maga a sztori egyébként olvasmányos, gyorsan és könnyen lehet vele haladni. A háttérvilág pedig nagyon érdekes. Örültem volna, ha egy kicsit több szó esik róla, mert abból, amennyit megtudtunk, elég futurisztikus, és mint olyan, érdekelt volna. Valamint plusz érdekesség, és újfent csak zseniális húzás a neogótikus suliépület, ami annyira kirí a hipermodern környezetből, amennyire csak lehet, de épp ez adja a különlegességét.

Összességében tehát ajánlom azoknak, akik szeretik a mesefeldolgozásokat, és kedvelik a disztópiát, valamint az enyhe fokú sci-fi környezetet. Önálló kötetként is megállja a helyét, de a keserédes befejezés, és az epilógus egy folytatás ígéretét is magában rejti.

Pontszám: 5/3,5-4

Kedvenc szereplő: Otto, Xavier

Kedvenc jelenet: Otto-s beszélgetések
Negatívum: logikátlanságok

Borító: 5/5