Interjú A. O. Estherrel

A mostani interjúalanyom nem más, mint A. O. Esther, az Összetört Glóriák írónője, akinek hamarosan megjelenik következő sorozata első része, Gombnyomásra címmel. Ennek apropójából kerestem meg egy interjúval, és Ő nagyon készségesen igent mondott.

Az interjú minden percét rettentően élveztem, és úgy gondolom, ha végigolvassátok válaszait, kiderül, miért is lett sokunk kedvenc írónője.
Amennyiben nem ismeritek még őt, de szeretnétek beleolvasni történeteibe, úgy azt megtehetitek a weblapján ide kattintva, illetve saját facebook oldalán, ahol napi szinten tartja a kapcsolatot olvasóival.


2012-ben jelent meg az Összetört Glóriák című sorozatod első része, az Elveszett lelkek, amit a tavalyi évben további három követett. Azt már biztosan tudjuk, hogy legalább még egy részen keresztül együtt kalandozhatunk kedvenc angyalainkkal, de a Kristályfény lesz az utolsó kötet, vagy tervezel továbbiakat is? 

A. O. Esther: Most úgy látom, hatrészes lesz a sorozat. Sok múlik azon, merre kanyarodik majd a történet az ötödik kötetben, és mennyire erősödnek meg a már amúgy is hangsúlyos mellékszereplőim. Míg az első könyv Sophiel és Elijah köré szövődött, a harmadik-negyedik kötetben már komoly szerepet kapott Bardo, Gabriel, Ramodiel, Erik, Joshua és Sahranfer, illetve a velük szemben álló Gabriel/Arshamon, Mizariel és Azrael. Mostanra mindannyian legalább annyi szerepet kaptak, mint Sophiel és Elijah, és folyamatosan nő a táboruk. Minél több a szereplő, annál több esélyt kap a folytatás, hiszen általuk még szerteágazóbbá válik a történet. Az ötödik részben ráadásul új karakterek is lesznek, mint például Muriel, az ásványok angyala vagy Michael arkangyal, de feltűnnek a Valkűrök is, akiknek szintén jelentős szerepet szánok. Persze, a végtelenségig nem lehet egy sorozatot folytatni, de el tudom képzelni, hogy lesz hetedik rész is. Az olvasóim nagyon megszerették az angyalokat, és bár ezt ők nyilván nem tudják, hisz’ nem látják egymás sorait, de mind ugyanazt kérik: ne fejezzem még be, írjak még sok-sok részt nekik... :) A gimis olvasóim spin-off sorozatokra is vágynak, szeretnék, ha Bardo és Sahranfer saját sorozatot kapna, illetve sokan javasolták, hogy írjam meg Elijahék kiátkozását és a Földön töltött első éveit a Perzsa Birodalomban... Azt kell mondjam, mindegyik remek ötlet, komolyan megfontolom őket!


A Kristályfény előtt azonban a hamarosan megjelenő új sorozatod, a Gombnyomásra kezdőkötetét vehetjük kézbe. Milyen érzés volt ennyi idő után kilépni Sophielék világából, magukra hagyni őket és egy teljesen új típusú történetbe kezdeni?

A. O. Esther: Imádok elmerülni Sophielék világában, így sokáig eszem ágában sem volt kimozdulni onnan, ugyanakkor egyre-másra születtek meg a lelkemben a regény-ötletek, amelyek megvalósítás után kiáltottak odabentről. Így aztán megbeszéltem az angyalaimmal, hogy néhány hónapra szabadságra mennek és pihennek, aztán folytatjuk a kalandozásaikat... :) Közben belevágtam az új könyvembe, a Gombnyomásra című regénybe. Nagyon izgatott voltam, hiszen a jövő ultramodern dimenziója merész váltás volt az angyalok érzelemdús világa után, de a történet az első betűtől kezdve önálló életet élt. Miközben írtam, (ismét) úgy éreztem, moziban ülök és egy filmet nézek. Egy olyan filmet, amelynek minden perce szórakoztat. Hol sírtam, hol nevettem, máskor pedig lélegzet-visszafojtva figyeltem a kedvenceim küzdelmeit és vívódásait. Nagyon gördülékenyen, maximális lelkesedéssel sikerült megteremtenem a modern kor tökéletesnek tűnő, ám előítéletektől korántsem mentes világát, és az új karaktereimet, akiket egytől-egyig nagyon szeretek.


Honnan jött a Gombnyomásra ötlete?

A. O. Esther: Az auralátás/aurafotózás mindig is nagyon érdekelt. Kb. tíz évvel ezelőtt a munkám kapcsán Ádámmal részt vettünk egy közös aurafotózáson, ahová újságíróként hívtak meg. Akkoriban jöttünk össze, és emlékszem, mindkettőnk körül hangsúlyos, rózsaszín fénycsóva ragyogott. A fotós mondta is, látszik, hogy szerelmesek vagyunk. :) Érthető módon majd’ kiugrottam a bőrömből, és a kézhez kapott fényképeket valóságos kincsként őriztem. Szóval a szikra megvolt, de sok-sok évnek kellett eltelnie, hogy valami lángra lobbantsa bennem ezt a témát. Aztán eljött 2012 decembere, és még a szkeptikusok is kíváncsian olvasgatták a Dimenzióváltásról szóló próféciákat, amiket hol színesen, hol horrorisztikusan ecseteltek a lapok, ettől volt hangos a média. Egyre terjedtek a pletykák a ránk szakadó „négynapos vakságnak” nevezett sötétségről, amibe „a fél világ beleőrül majd”, az ezt követő káoszról, és az utána ránk virradó aranykorról, amelyben minden szép és jó lesz... Egyre komolyabban foglalkoztatott hát a gondolat, hogy egy olyan világról kéne írnom, amelyben az emberek többet látnak, mint most, így például képesek érzékelni az aurát, amely minden élőlény körül ott ragyog. Azt hiszem, ez sokban megváltoztatná az emberek egymáshoz való hozzáállását, hiszen nem tudnák elrejteni a valódi gondolataikat és érzelmeiket. Vajon hogy boldogulnának képmutatás, hazugság, önzés és irigység nélkül? Hova vezetne a parttalan őszinteség? Úgy gondoltam, ez rendkívül érdekes alaptéma, hiszen esendők vagyunk... A bűntelen, boldog harmóniában élő civilizáció álma valószínűleg egyidős az emberiséggel, ugyanakkor az Édenből is valamiért kiűzettünk. A legjobb szándékú ember is hibázik, és a legelvetemültebb is sóvárog a szeretet után. Kérdés, hogy mindezt hogy tolerálja majd a jövő egyre tökéletesedő társadalma?


Mennyire jelentett kihívást a disztópia műfaja? Sikerült könnyen alkalmazkodni hozzá és beleszokni?

A. O. Esther: Nem tudom, mennyire disztópia ez... negatívnak semmiképp sem negatív, annak ellenére, hogy az általam elképzelt jövőbeli társadalomban komoly ellentétek és igazságtalanságok feszülnek. De melyik világ tökéletes? Kihívásként éltem meg, hogy egy merőben más világot kell teremtenem, mint amelyikben korábban mozogtam és amelyben otthon éreztem magam, de amint elkezdtem írni, elszállt minden félelmem. Manipura (a regényben szereplő megalopolisz) oly részletgazdagon tárult a szemem elé, mintha magam is ott sétáltam volna az utcáin. Láttam az éjjel is fénylő, világoskéken fluoreszkáló betont, a világító növényeket és a mellettem némán elsuhanó, átlátszó elektromos autókat, éreztem a robotok által kínált proteinszeletek és turmixok ízét, és tudtam, milyen érzés lenne belebújni a varrásnélküli, egyszínű, sztreccs ruhákba. Átéreztem a mentális erőt fejlesztő meditációkat és azt, milyen nehéz lenne napi 24 órában uralni az érzelmeimet. Nem kellett erőlködnöm, a jövő a legapróbb részletességgel tárult elém, és iszonyúan élveztem minden egyes pillanatot, amit 2222-ben tölthettem.


A történeteidbe mindig igyekszel valamiféle lényegi mondanivalót belecsempészni, ami a mai emberek számára példaértékű lehet. Ez most is így van?

A. O. Esther: Igen, bár nem szándékosan írok így. Ezek a gondolatok a történettel együtt jönnek – szerintem odafentről. Nekem is van mit tanulnom, így minden olyan sugallat, ami jobbá teheti az embereket, az én lelkemet is táplálja. Hiszem, hogy egy jó könyv feltölt és elgondolkodtat, ráébreszt olyan dolgokra, amelyek mellett talán nap mint nap elmegyünk. Igyekszem olyan történeteket írni, amik felráznak és kizökkentenek a hétköznapokból, miközben mindenki leszűrheti magának a sorok közt megbúvó tanulságot.


Az Összetört Glóriákban angyalokról írsz, a Gombnyomásrában pedig olyan emberekről, akik a Dimenzióváltás után látják egymás auráját. Mindez abból fakad, hogy szeretnéd közelebb hozni olvasóidhoz a spiritualitást?

A. O. Esther: Halak-jegyű, idealista ember vagyok. Hiszem, hogy ha minden nap csak egy szikrányi jót cselekszünk, lassan, de fokozatosan jobbá válik a világ. A spiritualitás az életem, a lényem része, enélkül élni sem tudnék. Nagyon sok emberrel találkozom, és látom, mire képes a hit. Nehéz erről írni, de nézd csak meg a világ leghíresebb politikusait, filmsztárjait, énekeseit vagy művészeit, hogy csak a legnyilvánvalóbb példákat nézzük! Sokan közülük iszonyú nélkülözés közepette éltek és olyan mélyről jöttek, ahonnal reálisan sosem küzdhették volna fel magukat még a középosztályig sem, most pedig ők a világ urai, a krém, akiket mindenki irigyel. Ezekben az emberekben egy közös pont van: a hitük, és ettől kezdve érdemes figyelni rájuk, hiszen mindannyian színes álmokkal a lelkünkben jövünk a világra, amit aztán a sok negatív ember, akárcsak a színes lufikat, kipukkaszt, mondván: „úgysem sikerül majd”, „ez lehetetlen”, „kár a gőzért”. Azt szeretném, ha a könyveim lelki erőt adnának az olvasóimnak és elhinnék, hogy a Jóisten és az angyalok segítségével mindenre képesek lehetnek.


A történetedben két merőben különböző világ létezik. Egyrészt ott vannak az energiafallal körülvett megalopoliszok, tengernyi luxussal és csúcstechnológiával, másrészt a fal túloldalán lévő veszélyes helyszín, középkori viszonyokkal, véres harcokkal. Melyiket volt könnyebb megteremteni?

A. O. Esther: A kinti, erdei világ megteremtése egyszerű volt, mivel imádom a természetet és az angyalaimmal meglehetősen sok időt töltöttem a szabadban. :) A harcoktól eleinte kicsit tartottam, mert úgy veszem észre, egyre véresebbek a csatajeleneteim, és semmiképp sem szerettem volna, hogy horrorba csapjon át a sztori. De aztán megtaláltam az egyensúlyt, és az összecsapások során végül cseppre pontosan annyi vér folyt, amennyinek folynia kellett... A luxusról írni izgalmas volt, de mivel végig filmszerűen láttam magam előtt a falon túli világot, inkább arra kellett ügyelnem, hogy ne menjek bele túlságosan a részletekbe. Szerettem Manipura tökéletes világát, a kifinomult ízlésű embereket, a mesés épületeket, a szép ruhákat a számítógép-vezérlésű üvegházakat, a naphálóval védett várost és a földből előbukkanó elsősegély-állomásokat. Utóbbi amolyan vicces kis fricska magamnak, hiszen köztudottan hipochonder vagyok.

A kettő közül hol élnél szívesebben?

A. O. Esther: Nehezet kérdezel. :) Ha a szereplőket nézem, mindenképp a kinti világban élnék, de hazudnék, ha azt mondanám, nem vonz az a luxus és az a kényelem, ami a manipurai lakosoknak alanyi jogon jár. Ők ugyanis nem dolgoznak, csak olyan munkát végeznek, amihez kedvük van, vagy amivel plusz bevételre tehetnek szert a kreditrendszerben. Minden termelő tevékenységet robotok látnak el helyettük, így megengedhetik maguknak, hogy teljes mértékben az álmaiknak és a spirituális fejlődésnek éljenek. Ezzel együtt a kinti világ vadregényesebb, bár lényegesen veszélyesebb is.


Van olyan jelenet, helyszín, ami ha csak egy picivel is, de közelebb áll a szívedhez?

A. O. Esther: Több is. Nagyon szeretem a két főhősöm (Liam és Mia) megismerkedését, noha nem zajlik épp zökkenésmentesen, aztán van egy jelenet, amelyben a másik két főszereplőm, Dylan (az indián) úszni tanítja Stellát. Ezek a részek az érzelmi töltés miatt kedvesek a szívemnek, és mert a karaktereim ezekben csillantják meg először a lelküket. Helyszínek tekintetében is rengeteg kedvencem van: például a Holdkert, amelyben a telihold fényénél hófehér virágok nyílnak, vagy az Inhaláló nevű szórakozóhely, ami nem más, mint egy termálfürdő, ahol a forró vízben pálinkázni lehet. :)


A karaktereid – akár a Gombnyomásra esetében, akár az Összetört Glóriáknál – teljes mértékben fiktív figurák, vagy részben, netán egészben megesik, hogy családtagjaidról, barátaidról, ismerőseidről, esetleg ismert személyekről mintázod őket, vagy kölcsönzöl nekik egy-egy tulajdonságot?

A. O. Esther: A karaktereim fiktív figurák. Nyilván a személyiségük kialakításánál a saját élményeimből és a múltamból „veszek mintát”, de ez nem tudatos döntés a részemről. A legtöbbször csak utólag látom, hogy „jé, ez a karakterem úgy beszél, mint XY”. Például Ádám, a férjem sokszor beszél úgy, mint Elijah vagy Liam, míg a bátyám humora és jókedélye hasonlít Bardoéra. A bátyámnak nagyon sok barátja volt, így mondhatni, fiútársaságban nőttem fel, rá vagyok hangolódva az erősebb nem poénjaira és reakcióira. :) A pipázás a nagybátyámtól ered, de Mia, a főhősnőm pánikbetegsége a sajátom... Mia személyisége a kisebbik lányoméra hasonlít, aki egy nagyon kemény kiscsaj, míg Stelláé a nagyobb lányoméra, aki egy nagyon érzékeny kislány. Mindenki potenciális szereplő, aki körülöttem él és mozog... :) A főhőseim külleme a fantázia szüleménye, de pillanatok alatt össze tudnám állítani a kedvenc színészeimből a szereplőgárdát.


Mesélnél pár szót Miáról?

A. O. Esther: Mia Milton egy átlagosnak tűnő, 19 éves lány. Középmagas, teltebb alkatú, barna hajú, világoskék szemű. Bár elvileg mindene megvan, mégis fullasztónak érzi Manipura tökéletes harmóniáját. Odabent ugyanis minden olyan dolog tilos, amire Mia vágyik: nem nézhet fantasy/akciófilmeket, nem űzhet küzdősportokat, nem nyilváníthatja ki büntetlenül az érzelmeit, noha rendkívül szenvedélyes és nehezére esik folyamatosan kordában tartani az érzéseit. Szókimondó természete és merészsége sokszor bajba sodorja, emiatt az apjával rendkívül feszült a kapcsolata. Mr. Milton szenátor, és rossz fényt vet a karrierjére a lázadó lánya, aki a kihágásai miatt hétről hétre rendőrkézre kerül. A regény így kezdődik: főhősnőm ugyanis a barátaival egy temetőben kiássa doktor Cohen, a halott tudós sírját, és ezzel elindul a lavina, amelyet aztán senki sem állíthat meg...


Mi történne, ha Sophiel és Mia, vagy Elijah és Liam találkozna?

A. O. Esther: Fúú, ez nagyon jó kérdés! Sosem gondolkodtam rajta. Sophiel és Mia biztosan jól kijönnének, noha Mia lényegesen merészebb, vakmerőbb és praktikusabb gondolkodású tini, mint az angyallány. Sophiel csendben szenved, ha bánata van, míg Mia inkább a modern kor zsibbasztó-szereivel kiüti magát. Sophiel a lelkére veszi az emberek halálát, Mia viszont sokszor érzéketlennek tűnik, akárcsak Liam... Mia emberibb gondolkodású, így ha bántják, valódi gyűlöletet érez, és bosszút akar állni az őt ért sérelmekért, míg Sophiel elnéző és megbocsátó, amilyennek egy igazi angyalnak lennie kell. Liam és Elijah találkozása már nehezebb dió lenne, lévén, hogy Liam Blackwood ateista és szemrebbenés nélkül megöl bárkit, akit ellenségének tekint. Elijah gyűlöli a hitetleneket, és még jobban utálja azokat, akik gondolkodás nélkül ölnek. Köztük biztos sok konfliktus lenne, de csak addig, amíg egyszer egy kancsó bor mellett meg nem beszélnék a nézeteltéréseiket. Elijah nagyvonalú, így biztos vagyok benne, hogy megértené, Liam miért lett olyan, amilyen... Sőt, idővel biztos elérné, hogy Liam másképp vélekedjen a (túl)világról.


Említetted már, hogy szeretnél írni egy könyvet a Vikingekről is, én személy szerint rettentően várom és kíváncsi vagyok rá. Mikorra várható? Tudnál mondani róla néhány dolgot? És a Björnsson fivérek rajongói nevében muszáj megkérdeznem, a Mennyország Kulcsában felbukkanó vikingekkel találkozhatunk majd benne?

A. O. Esther: Én is nagyon várom a vikinges regényt, hiszen régóta formálódik bennem, és rossz érzés, hogy nem foglalkozhatok vele. Maga, a történet két idősíkon játszódik majd: a jelenben, Svédországban, és a vikingek korában, valamikor i.sz. 950 körül. Valójában a két idősík itt-ott összekapcsolódik majd, de nehéz lenne erről úgy beszélnem, hogy ne áruljak el túlságosan sokat. Igyekszem gyorsan írni, hogy minél hamarabb napvilágot lásson ez a történet is, és amint lehet, bővebben mesélek majd róla. :) A Björnsson-fivérek személyes kedvenceim, így egészen biztosan komoly teret engedek nekik a Kristályfényben és a következő részben. Erik nagyon erős karakter és Refillben is sok lehetőség van, ráadásul az erejük és az akaratuk miatt éppenséggel bármelyik csapatban állhatnának... Az angyalaim is megszerették és becsülik őket, így együtt harcolnak majd az elkövetkezendők során.


Végezetül: Idén találkozhatunk veled valahol, valamilyen dedikálás során?

A. O. Esther: Tervezzük, hogy a Gombnyomásra trilógia első kötetének kiadásával egyidejűleg valamelyik nagy könyváruházban szervezünk egy író-olvasó találkozót, ahol meg is lehet majd venni a könyve(ke)t. Nem tudom még, mekkora lenne rá az igény, így még a sötétben tapogatózok, de majd a FB-on lenyomozom. A nyomdából május elején jön ki az új könyv, tehát akkortájt lenne a találkozó, vagy ősszel (mert számolnunk kell azzal, hogy egy csomóan most érettségiznek, és első a tanulás!) :)

Köszönöm az interjút! :)