A lázadó - film

Nyelv: magyar szinkronos
Hossz: 119 perc

Tartalom:

Tris (Woodley) szövetségeseket és válaszokat keres a futurisztikus Chicago romjai között. Négyessel (James) együtt menekülniük kell a műveltek csoportjának hataloméhes vezetője, Jeanine (Winslet) elől. Az idővel versenyt futva Trisnek rá kell jönnie, hogy családja milyen titok miatt áldozta fel életét és miért próbálja meg a műveltek vezére megállítani őket mindenáron. Múltbeli választásai kísértik, de megtenne mindent azért, hogy megvédje szeretteit. Trisnek Négyessel az oldalán lehetetlen feladatok sorával kell szembeszállnia, hogy feltárja a múlt igazságát.

Saját véleményem:

Közel egy évvel ezelőtt, amikor A beavatott premier előtti vetítésére igyekeztem, azon elmélkedtem, miként fogom én azt úgy végignézni, hogy tudom, mi a trilógia vége, hisz anno, a külföldi megjelenés első napjaiban megnéztem, mi a sorozat legvége, s így egyszerűen képtelen voltam belekezdeni a második kötetbe. És ez az elmúlt év során egyáltalán nem változott. Rettentően olvastam volna, de közben mégsem. 

A lázadó előtti 1-2 hónapban azon töprengtem, belekezdjek-e a film előtt vagy se? Végül úgy döntöttem, nem teszem. Mégpedig azért nem, mert szerény véleményem szerint, a létező legrosszabb, amit egy adaptáció előtt tehetünk, ha (újra)olvassuk a szeretett regényt, mert annak nagy valószínűséggel koppanás lesz a vége. Most pedig örülök, hogy így döntöttem. Tehát mielőtt komolyabban belemélyednék, tudnotok kell, hogy a véleményem csak és kizárólag a filmre koncentrálódik. Nem fogom a könyvvel összehasonlítani, mert nem tudom. 

Ma, miközben a mozi felé tartottam, a buszon folyamatosan ugyanoda tértek vissza a gondolataim: arra gondoltam, hogy az írónő, jól döntött a trilógia végével kapcsolatban. Még akkor is... Tökös volt, hogy bevállalta. De azért azt elárulom, a moziban, egy bizonyos jelenetnél, amikor valamiféle ízelítőt kaphattam abból, ténylegesen mit is fog ez jelenteni, szívem szerint sírva fakadtam volna... És nem csak akkor. Konkrétan 3x jött rám a sírhatnék. Lehet, hogy érzékenyebb vagyok, mint az átlag, ugyanakkor A lázadó érzelmileg sokkalta jobban megérinti a közönségét, mint az első rész. Olyan belsőséges hangulata van, amilyen A beavatottnak nem volt. Egyszerre vegyül benne a parányi remény, a kilátástalanság, a légkörben vibráló feszültség, a félelem, a szerelem, a kétségbeesés, szomorúság, düh, bánat, és a gyász. Ez egy nagyon erős pontja a filmnek. 

Ám mindez nyilván nem jöhetett volna létre zseniális színészek nélkül, akik kivétel nélkül, a legutolsó mellékszereplőig remekeltek. Bravúros játékot produkáltak, mintha nem pusztán szerepet játszottak volna, hanem maguk lettek volna az adott figurák. Az arcmimikájuk, a gesztusaik, a mozdulataik, minden, minden azt az érzést sugallta, hogy ők nem Shai vagy Theo (vagy a többiek), hanem Tris és Négyes. 

De közülük is kiemelném Shai-t. Valami egészen elképesztő tehetség van ebben a lányban. A kisujjából kirázza az egészet. Egyik pillanatban a badassnél is badassebb, a következőben törékeny, biztonságra vágyó lány, míg a harmadikban utálatos hárpia. Olyan gyorsan képes váltani, hogy az már ésszel felfoghatatlan. Biztos vagyok benne, szép karrier vár még a mi Trisünkre.

Ami viszont a film további részét illeti, voltak kifogásolnivalóim... Az egyik sarkalatos pont, a rettegett és sok helyen említett vizuális effektek. Tény, hogy a látványvilág bámulatos, a helyszínek káprázatosak (3D-ben pláne!), és ha a készítők megelégszenek a romos Chicago és az egyes színterek nyújtotta lehetőségekkel, akkor nagyot üthettek volna, csakhogy sokat akart a szarka... 

Fogalmam sincs, a regényben miként jelenik meg az az ötlépcsős szimulációs teszt, ami a doboz kinyitásához kell, ám az biztos, hogy a vásznon túl sok volt. 

Hiába beszélünk szimulációról, ahol megengedett, hogy picit elrugaszkodjunk a valóságtól és szürreálisabb elemeket vizualizáljunk, baromi fullasztó és elrugaszkodott az, ahogyan ezt tálalták. És mindezt ÖTSZÖR! Mert oké, játsszuk el kétszer-háromszor, na, de ne ennyiszer! Érdekes módon az első részben tök jól működött a madársereg, vagy a kutya; nem kellett a szórakozáshoz lángoló, repülő, forgó épület, ami ide-oda szálldos, vagy az a sok töredező beton, szétrobbanó szilánkok.

Nem mondom, hogy közben a fejemet akartam a karfába ütögetni, mert nem. Aláírom, a székbe tapasztott, elkápráztatott és izgultam, mint állat, de... ott megcsappant a varázs.

A másik dolog pedig a cselekmény. Vagyis  annak a hiánya, ami tulajdonképpen mégsem keltett bennem negatív érzéseket (leszámítva 1-2 momentumot).
Amit most fogok mondani, az eléggé paradox lesz, aláírom, de ennél jobban nem tudom megfogalmazni. 

A film mind a 119 perce lebilincselő, lenyűgöző és érdekfeszítő volt. Soha, egyetlen pillanatra sem tudtam másfele pillantani, olyan szinten pörögtek az események. Akció, akció hátán. Ha éppen nem menekültek hőseink, akkor betörni készültek, vagy összetűzésbe keveredtek más csoportbeliekkel, és így tovább. Én pedig hiába nem mertem levegőt venni, szűkült össze a gyomrom az izgalomtól és a félelemtől, imádtam ezt a tempót! Látványos volt és jó ritmust adott. De kijőve a teremből szöget ütött a fejemben, hogy hé, tulajdonképpen miről is szólt ez az egész? Menekültünk, oké. Vissza akartuk kapni a társainkat, oké. Na, de mi a fittyfene volt itt a lényeg? A beavatottban a beavatás, a beilleszkedés és a titkon készülő háború képezte a főcselekményt, míg itt mindenből jutott kicsi, de semmiből sem sok. (Már Jeanine céljait leszámítva, de hát mégsem ő a főszereplőnk!) Úgy átnyargaltunk a Barátságosak, a Csoport nélküliek és az Igazságosak bázisain, mint valami F1-es versenyautó. Egyik pillanatban még Trisék ott tevékenykedtek xy helyen, a másikban már szedték a sátorfájukat. Egy szó, mint száz, hiányoltam ezeknek a csoportoknak a kicsit bővebb bemutatását, hisz potenciál bőségesen volt bennük, és látszatra klasszul felépítették őket. Kár, hogy nem éltek a lehetőségeikkel.
Na, de kanyar vissza azon gondolataimhoz, hogy miről is szólt A lázadó. Pontosabban kiről. Trisről. Az ő fejlődéséről, az önmaga és a hibái, bűnei elfogadásáról, beismeréséről. Shai pedig 100%-osan visszaadta ezt a lelkivívódást. Csak magamat tudom ismételni: le a kalappal ezelőtt a lány előtt. Én elhittem neki mindent, és sokszor azt éreztem, mint ő, hisz Shai, az alakításával egészen a szívemig nyúlt. (A megtépázott szívemig!)

Összességében úgy vélem, A lázadó inkább amolyan összekötő A beavatott és A hűséges között, amiben kiderül egy olyan dolog, ami mindent más megvilágításba helyez.

Ha el tudunk tekinteni a kapkodástól és a rengeteg CGI-től, akkor egy igazán remek filmet kapunk, tele adrenalinnal, titkokkal, baromi meglepő fordulatokkal (ha nem olvastátok a könyvet, úgy fogtok tátogni, mint egy hal - legalábbis én csak úgy kamilláztam, nem is egyszer), zseniális színészekkel, jó zenével, és humorral. És sok-sok Négyessel! Bár a jövőben egy kicsit több (úgy 2 órányi) meztelen Négyes hátat kérek!

Izgatottan, ugyanakkor félve várom a folytatást, hisz a tét minden eddiginél nagyobb. Kíváncsi leszek az új szereplőkre, és fájón búcsúzom azoktól, akik már nem térnek vissza. Főleg Tőle! Amikor megölték SPOILER! Ericet SPOILER VÉGE, nem akartam elhinni! Óriási kedvencem volt. 

Ha a teremben kérdezi valaki, kérdés nélkül azt mondom, öt csillagos alkotás. Onnan kijőve és átgondolva viszont már csak Négyest adok rá. 

A végére pedig egy utolsó gondolat: ha tudjátok, 3D-ben nézzétek meg, mert az egyik legjobban sikerült 3D-s film. Már csak a helyszínek miatt is megéri. Na, meg Négyes majdnem kézzelfogható valódiságáért!