Tavaszi MondoCon (2017)

Április utolsó előtti hétvégéjén újra megnyitotta kapuit a MondoCon, én pedig egy év kihagyás után ismételten belecsöppenhettem ebbe az élményekkel teli, színes világba.

Eleddig két alkalommal vettem részt a conon, és mind a kettő után feltöltődve, boldogan tértem haza, magamban megfogadva, hogy amikor csak lehetőségem nyílik rá, újra és újra visszatérek, és kiélvezem, hogy egy napig valóra válik a lehetetlen. Így történt, hogy Dóri és Mira oldalán ellátogattam Csodaországba. 

Az idei év első MondoConja különleges meglepetést tartogatott, ugyanis pont azon a hétvégén került megrendezésre, mint a Könyvfesztivál. Többektől hallottam, hogy nem értik, ez miként történhetett, hisz mind a két esemény látogatói között vannak átfedések, ám én akkor is és most is úgy vélem, probléma nélkül át lehetett hidalni a dolgot. Nekünk sikerült.
Attól már jobban tartottam, miként fog bezsúfolódni annyi ember egy csarnokba, mivel egy másik rendezvény miatt kevesebb terület jutott a connak. Szegény Mirát, aki azelőtt még nem járt kint, próbáltuk is felkészíteni Dórival, hogy teljesen normális, ha a kapun belépve sokkot kap, kell néhány perc, mire az ember akklimatizálódik (emlékszem, két évvel ezelőtt nekem is mennyire "wow" érzés volt besétálni). 

Ahogy fentebb említettem, mostanáig két conon jártam. Az egyik egy nyári volt, ami minden szempontból grandiózus, megismételhetetlen élményt nyújtott a hatalmas tömegével, színes programjaival, helyszíneivel, a másik pedig a tavaly tavaszi, ami hasonlóan élvezetes, ámde sokkal családiasabb volt. Feelingben az ideit valahova a kettő közé tenném. Nem tudom, hogy a kisebb terület miatt, vagy azért mert többen látogattak ki, de óriási volt a tömeg, mind kint, mind az épületben - utóbbiban tyúklépésben lehetett haladni. Egy valami azonban nem változott: a tolerancia. Mintha a kapun belépve elillanna az emberi előítéletesség. Nem számít, hogy teljesen hétköznapi ruhában, netán x farkincával, részeg kalózként botladozva, a szakállas haverjaiddal férfi létetekre selyem miniruhában, Pindúr pandúrokként, vagy a lépteidbe belezengő, óriási robotként vegyülsz el a tömegben, senki nem fog megvetően pillantgatni rád. Számomra ez megunhatatlan. Mint ahogyan a cosplayesek kreativitása, ügyessége is. 

Idén is elképesztőbbnél elképesztőbb jelmezekkel találkoztunk. Lélegzetelállító, ahogy egyesek kedvenc karaktereiket majdhogynem százszázalékosan képesek életre kelteni. Részemről a legnagyobb dicséret (a női) Jack Sparrownak jár. Nem csupán az öltözéke és a kiegészítői voltak pontos másai az eredetinek, de a járása, a testbeszéde és a mimikája is. (Amennyiben követitek a blogot, úgy tudhatjátok, hatalmas Johnny Depp rajongó vagyok, szóval a vele való találkozás maga volt a megtestesült álom. Innen is köszönöm! Miráéktól pedig elnézést, mert onnantól, hogy kiszúrták a tömegben, én mást sem tudtam hajtogatni, mint hogy Jack Sparrow! El kell kapnunk!)

A kevesebb csarnok miatt ezúttal két épületbe szorult a con. A bejárathoz közel, a szokott helyen volt a cosplay verseny, ahova ugyan belestünk, de nekünk túl zajos volt, úgyhogy néhány perc után a szabadban sétálgatva nézelődtünk. A szél ellenére jó idő volt, így már kint is zsongtak az emberek; a mi utunk viszont a D épületbe vezetett. És ott jött a sokk. Az ajtón belépve akkora tömeggel szembesültünk, amilyenre legvadabb álmainkban sem gondoltunk. Konkrétan nem lehetett látni az árusokat, és odajutni is csak akkor lehetett, ha kemény munkával megdolgoztál érte. 

Eleinte megpróbáltunk sorról sorra haladni, és úgy elevickélni ide-oda, de aztán valahol középtájon hagytuk az egészet és arra sodródtunk, amerre kevesebben lézengtek. Szerencsére a tömeg java az árusok köré összpontosult, míg a csarnok hátsóbb részein lévő kiállítók, színpadok kellemesen bejárhatónak bizonyultak. 

Jó szokásunkhoz híven elsőként ezúttal is a Gyűrűk Ura Cosplay Clubot látogattuk meg, ahol a térképek, fegyverek, sisakok és csodaszép kézműves áruik mellett egy újdonság is köszöntött minket, méghozzá játék formájában.
Mirával átengedtük legbátrabb hobbitunknak a lehetőséget, hogy a Végzet hegyében megsemmisítse valamennyi Egy gyűrűt. A feladat annyiból állt, hogy aranyra színezett függönykarikákat - bocsánat, Egy gyűrűket - kellett bedobálni a gyerekmagasságú Végzet hegyébe. Dórinak sikerült, méghozzá kétszer egymás után! Sőt az egyiket annyira jól bezsákolta, hogy szegény gyűrűlidércnek alig sikerült kihalásznia onnan (azt hiszem, Tolkiennak Dórit kellett volna választania Frodó helyett).
Jómagam is úgy voltam vele, hogy kipróbálom, de egyrészt mindent a csúcson kell abbahagyni, másrészt magamat ismerve a gyűrű nem hogy Középföldét, de még az univerzumot is elhagyta volna (igen, roppant profin tudok célozni), szóval inkább levadásztuk Jack Sparrow kapitányt, és Annát a Jégvarázsból.
Az igazi vadászat viszont csak ezután következett. Történt ugyanis, hogy kiszúrtam Thort, és miután egy diszkrét mutogatással a lányok is képbe kerültek, tettünk néhány kört, míg kölcsönösen rávettük magunkat a megszólítására. Természetesen a valóságban ez valahogy úgy festett, hogy Dórit Thort karjaiba löktük, aztán legnagyobb meglepetésünkre és tiltakozásunkra, mi is ott kötöttünk ki (Mira conos-képkészítős szüzességét is Thor tudhatja magáénak). Nagyon szimpatikus, jófej srác volt, innen is pacsi neki.

Északot magunk mögött tudva keletiesebb vizekre eveztünk, ellátogattunk a Japán részbe, amivel már két éve szemeztem. Minden alkalommal bátortalanul szemléltem, milyen jól szórakoznak az odatévedő emberek, hogyan próbálgatják a maszkokat, öltöznek be gésának. Na, ezt idén mi is kipróbáltuk. Dórival előbb tradicionális japán maszkokat öltöttünk magunkra (amik nagyon melegek, ámde annál stabilabbak voltak), majd a cseresznyefás sétány képénél fotózkodás után, Dórit rábeszéltük a beöltözésre.
Igazán érdekes - és nem kicsit szórakoztató - volt látni, hogy ha nem is teljesen így, de milyen nehéz, szertartásos lehet(ett) a gésák öltöztetése. 

És akkor most itt álljunk meg egy kicsit. Megígértem a lányoknak, hogy egy egész bekezdést fogok szentelni KockaSrácnak, tehát fiúk, kérlek ugorjátok át ezt a részt. Köszönöm.
Nos... míg Dóri teljes gésa felszerelésben tündökölt, pózolgatott, betoppant egy teljesen átlagos, szomszéd típusú srác. Eleinte nem is törődtünk vele, de miközben a segítő öltöztette, felcsúszott a pólója, és te jóságos ég! Csajok, én ilyet filmeken és könyvborítókon kívül még nem láttam. Olyan gyönyörű, kidolgozott kockái voltak, hogy azért még az angyalok is sírva lebuktak volna az égből. Minden túlzás nélkül állíthatom, a szemem háromszorosára nőtt - Dórival meg is állapítottuk, baromi jó meló lehet ez az öltöztetős dolog. 

Komolyabbra fordítva a szót, KockaSrác távozása után, félve, de én is úgy döntöttem, kipróbálom a beöltözést. Tartottam tőle, hogy nem lesz rám jó a ruha, de nem így lett. Az ottani, eszméletlenül aranyos lánynak pedig elismerésem; napi 10 órában nem lehet könnyű öltöztetni-vetkőztetni az embereket, ám ő olyan mosolygósan, barátságosan csinálta, mintha csak akkor kezdte volna a munkát. 

Ezek után elhagytuk a japán részleget, belepillantottunk a Just Dance versenybe, amit néhány srác nagyon komolyan nyomott - annyira ügyesek voltak, hogy szívem szerint én is kipróbáltam volna, ha nincs körülöttünk annyi ember és nem versenyre megy. Így viszont tovább ballagtunk, visszamentünk a Gyűrűk Ura standhoz fotózkodni a Zsákos lakkal és Mória kapujával, majd további lézengést követően belebotlottunk a Star Trek standba, ahol ingyen arcfestés is volt. Naná, hogy ki kellett próbálnunk! Még az sem rettentett el minket Dórival, hogy semmit nem tudunk a világról.

Elsőként én ültem be a székbe, és bár kicsit (jóval) nagyobb mintát kaptam, mint kértem, sok érdekességet megtudhattam a trillekről, és a hölgyről, aki rajtam ügyködött. Dóri elkészülte után pedig még gumicukorra és egy különleges zöld italra (Meztelen csiga Kóla) is meginvitáltak bennünket. 

Azt hiszem, ez volt az a pont, ami rádöbbentett, milyen könnyű egy ilyen rendezvényen búcsút mondani a korlátainknak, és elfelejteni, hogy később, a kevésbé toleráns világban még plázázni is akartunk. És tudjátok mit? Nem érdekelt! Jó, azért kellett egy kis idő, mire megszoktam, illetve a lányok jelenléte is bátorságot adott, de kifejezetten jó volt legalább néhány ceruzavonás erejéig közelebb érezni magamat a cosplayesekhez. 

Az arcfestést, kólázást követően a szabadban kötöttünk ki, ahol még elképesztőbb embereket láttunk, mint addig (lsd: Pindúr pandúr srácok), meglestük a "Free botozást", valamint a különböző csoportokat látva elmerengtünk azon, milyen jó lehet egy ilyen csapathoz tartozni, és végül, de nem utolsó sorban, kikötöttünk az Orgyilkosok Testvériségének "búvóhelyén", ahol figyelemmel kísérhettünk egy "kivégzést". 

Kifelé jövet belefutottunk még Havas Jonba és egy hírességbe is, akit ugyan nem ismertük, de cukin dedikálta az elé tolt képeket, lapokat. 

Mindent egybevetve én fantasztikusan éreztem magam, a lányokkal remekül szórakoztunk (csajok, folyt. köv.), és a connak is megismerhettem egy újabb arcát. 

A Star Trek standon a minket sminkelő hölgy megkérdezte, mit szeretünk a MondoConban, mire azt feleltem, hogy a hangulatot, valamint a tengernyi lehetőséget, amit kínál. Ez az a hely, ahol attól függetlenül, mennyire vagy jártas ebben a világban, biztosan találsz kedvedre való dolgokat, vagy éppen megismerkedhetsz egy sor újdonsággal, hisz a kiállítók, látogatók roppant készségesek e téren is. Ahelyett, hogy megvetően néznének rád, ha nem ismered a kedvencüket, inkább elmagyarázzák, megpróbálnak bevonni - anélkül, hogy rád kényszerítenék. Szóval én csak ajánlani tudom, próbáljátok ki. Könyvmolyoknak egyébként ugyancsak a megtestesült mennyország lehet a MondoCon, számos regényszereplővel találkozni - például árnyvadászokkal.

Köszönöm a MondoCon stábjának, hogy rész vehettem a szombati napon! Élmény volt.
Dóri, Mira, nektek pedig a sok nevetést, társaságot köszönöm; remélem, következőnek már tényleg beöltözve megyünk!
Apropó... lehet minket támogatni egy-egy bátorító hozzászólással, hogy legyünk-e árnyvadászok, Disney hercegnők.

(További képeket a blog facebook oldalán, vagy ide kattintva találtok.)