Beszámoló a 91. Oscar-díjátadóról

Az elmúlt néhány évben hagyományommá vált az Oscar-díjátadó élőműsorának követése, noha sosem sikerült a végéig ébren maradnom. Idén viszont elhatároztam, hogy akkor is végignézem, ha cellux segítségével kell is felragasztanom a szemhéjamat. 

Ehhez mérten kipihentem magam, éjjel fél egykor pedig frissen, üdén, vörösszőnyeg-kompatibilisen lecsüccsentem a képernyő elé. Némi bonyodalom és infarktus közeli pillanat után (nem találtam rá a Moziverzumra a csatornáink között) végre előbukkant Ördög Nóra a vendégeivel, én meg szépen kényelembe vackoltam magam némi koffein és egy-két brownie társaságában.

Na mármost... értem én, hogy kellenek a vendégek meg valahogy műsort is kell csinálni, de a vörös szőnyeges bevonulásból jó, ha negyedóránként egy-két percet kaptunk, helyette viszont végighallgathattuk a dadogó cukrászt, az irritáló hangú ruhatervező hölgyet, a magát félistennek gondoló színészt, és még pár olyan embert, akik azt se tudták hogyan vagy miről is kéne beszélniük, miközben Nóra folyamatosan Rómázott. 

Egyedül Jason Momoa interjúja tartotta bennem a lelket, s töltött fel annyi energiával, hogy kihúzzam a díjátadó gála kezdetéig. Bár bevallom, elsőre elég megdöbbentő látvány volt Aquaman és Khal Drogo megformálóját, a bőrdzsekis ősférfit lazacrózsaszín, fodros kézelőjű ruhában megpillantani, ami mint kiderült, a nemrégiben elhunyt Karl Lagerfeld legutolsó tervezéseinek egyike, akárcsak a színész feleségének harmonizáló ruhája. Ők ketten így tisztelegtek a híres divattervező előtt. Tagadhatatlanul szép gesztus, és hát az is biztos, hogy Momoa bármit felvehet, akkor is egy isten marad. 

Az idei gála több okból is rendhagyónak mondható. Amellett, hogy végre popkulturálisabb, könnyebben befogadható, szórakoztató filmek is felbukkantak a jelöltek listáján, úgy alakult, hogy sok-sok év után, ismételten nem volt házigazda. Eleinte elképzelni se tudtam, miként fogják mindezt kiküszöbölni, de hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem a hírnek. Az előző évek házigazdái annyira irritálónak és fárasztónak bizonyultak, hogy legbelül fellélegeztem, hogy végre nem kell jópofáskodó, izzadságszagú, ugyanakkor semmitmondó átkötőket hallgatnom, és az az igazság, mindez baromi jót is tett az egésznek. Az idei díjátadó sokkal feszesebb, gördülékenyebb lett, mellőzött minden sallangot, a díjátadók-felkonferálók pedig ügyesen és mókásan kitöltötték a hézagokat.
Egyedül az olyan dalbetétek lógtak ki, mint az Adam Lambert-féle Queen szám, vagy a texasi farmról odateleportált country énekesek, ám ennyi baki bőven belefért.

Az esemény az elfogadás mottójának jegyében telt; jelentős szerepet kapott a nemi identitás, a faji hovatartozás, a migráció és a politika kérdésköre is. Hogy a világ lett nyitottabb az ilyesfajta produkciókra, vagy az akadémia tagjai szerettek volna ezzel valamiféle üzenetet közvetíteni, azt mindenki döntse el maga, én - lehetséges, hogy túlságosan idealista módon - szeretném azt hinni, hogy a döntéshozók a minőség és a változás figyelembevételével tették le voksaikat. Mindenesetre az biztos, hogy az új kultúrát felkaroló Fekete párduc, a több témát is ötvöző Bohém rapszódia, vagy a történelem sötét korszakát firtató Csuklyások több díjat is bezsebelt, akárcsak a Roma. (Igen, kedves Nóri, ez még mindig Roma, nem pedig Róóóma.)

Beszédek tekintetében igen széles választékkal szembesülhettünk: előfordultak szokványos, anyának-apának-feleségemnek-gyerekeimnek címzett köszöntők, olyanok akik remegő kézzel igyekeztek minden ismerőst felsorolni a cetlijükről, nem törődve azzal, hogy esetleg társaik is felszólnának. Aztán akadtak olyanok, akik némileg megtébolyodva, összegyűrt A4-es papírt lebegtetve igyekeztek kipipálni mindent, amit felírtak (elég kínosan), míg mások elegáns, nem mellesleg diszkrét puskával oldották meg ugyanezt. Olyanok is elhangzottak, amik a világot buzdították szavazásra, arra, hogy merjenek hinni; más annyira meglepődött önön győzelmén, hogy csak habogott és közben aranyosan kifigurázta magát... és aztán mindennek tetejébe jött Rami Malek és letarolta a világot, a legjobb férfi főszereplő oscarja mellé bezsebelve a legelképesztőbb, legszívhezszólóbb beszéd díját is:

"Azon gondolkodtam, milyen lett volna elmondani ezt a kisgyerek Raminak, hogy egy nap ez megtörténhet vele. Azt hiszem, a kis göndör fejébe mindez nehezen fért volna bele. Az a kisgyerek küzdött az identitásával, próbálta megtalálni magát. És bárkinek, akinek hasonló problémái vannak, aki küzd saját magával, és próbálja megtalálni a hangját, figyeljetek: csináltunk egy filmet egy meleg férfiról, egy bevándorlóról, aki úgy élte az életét, hogy nem kért elnézést azért, hogy önmaga maradt. És az a tény, hogy ma este itt állhatok, és veletek együtt ünnepelhetem, ez a bizonyíték, hogy vágyunk az ilyen történetekre. Én egyiptomi bevándorlók gyereke vagyok, első generációs amerikai, és az én történetem egy részét éppen most írják. Én pedig nem lehetnék ennél hálásabb egytől egyig mindenkinek ezért a pillanatért, amelyre életem hátralévő részében emlékezni fogok."

(forrás. valamint teljes beszéd: nlcafé)

Igaz, másként, de Rami Malekhez hasonlóan Lady Gaga és Bradley Cooper érzelmektől fűtött duettje is maradandó élményt nyújtott a gála résztvevőinek és nézőinek egyaránt. A kettejük közt feszülő kémia, illetve az az őszinteség és letisztultság, ami végig körbelengte őket, mindenkit megérintett. Egészen lehengerlő előadásban hallhattuk tőlük a Shallowt, amiért Gaga később be is zsebelte a jól megérdemelt aranyszobrocskát.
Bevallom, Lady Gaga munkásságát mindig is nagyon szerettem, úgyhogy baromi jóérzés volt látni, hogy annyi viszontagság után, maga mögött hagyva rögös útját, végre Hollywood is elismerte a tehetségét és, hogy ezt a jelenlévők állva, őszinte mosollyal arcukon ünnepelték. Tony Benett és Bradley Cooper elérte, hogy egy boldogságtól sugárzó, gyönyörű, sallangoktól mentes, erős nő álljon a színpadon - a gála legszebb ruhájában.

Végezetül kiemelnék még néhány momentumot, ami valamilyen okból kifolyólag emlékezetessé tette számomra az idei díjátadót, vagy egyszerűen csak megmelengette a szívemet.

• Jason Momoa önmagában is elegendő ahhoz, hogy elolvadjak, nem is mertem többet remélni annál, minthogy felkonferálás közben láthatom. Ám mindezt sikerült megkoronáznia spontán, csibészes örömével, amikor felolvasta a legjobb dokumentumfilm nyertesét, a magyar vonatkozású Free Solo-t. Mi, magyarok szeretünk mindenhol ott lenni, picit magunkra húzni az elismerést, ez pedig extrán jól jött ki. 
• Felcsendült a Karib-tenger kalózai zenéje, méghozzá az első Marvel oscar után. (Mondtam már, hogy Johnny Depp fangirl vagyok?)
• Emilia Clarke. Imádom azt a csajt, és bár jó lett volna az ő khaljával együtt látni, önmagában is remekelt. Gyönyörű volt, akárcsak a ruhája; elsütött egy-két khaleesis-sárkányos poént. Hát kell ennél több? Megkaptam a Trónok harca adagomat is.
• A Marvel sikere önmagában is szívet melengető, ám látni, hogy az univerzum színészei úgy örülnek egymás sikerének, mint a családtagok... leírhatatlan. Chris Evans ökölbe szorított spontán öröme, miközben felolvasta, hogy a Fekete Párduc nyert; Brie Larson és Samuel L. Jackson összemosolygós-belső poénos pillanatai, Letitia Wright (Shuri) állandó vigyora, ahányszor Marvel esélyes volt, a stáb összetartása... Egyedül azt fájlalom, hogy egyszer sem említették meg Stan Lee-t a köszöntőkben. 

Tények:

• Glenn Close az előzetes várakozásokkal ellentétben a hetedik jelölését sem váltotta díjra.
• A legszebb ruha képzeletbeli díját Emilia Clarke, Lady Gaga, Brie Larson veheti át.
• A legelőnytelenebb ruha díjáért Charlize Theron és Queen Latifah indult...
• ...a legborzalmasabb ruha díját azonban toronymagasan Rachel Weisz nyerte.

Mindent egybevetve, a 91. díjátadó szerintem szuperül sikerült, megmutatta, hogy a hírességek is emberek, miközben nem feledkezett meg társadalmilag fontos kérdésekről sem, ráadásul rengeteg meglepetést tartogatott a bevált papírforma helyett. Bízom benne, hogy jövőre is ennyire nyitott, őszinte Oscart kapunk, ahol a jelöltek között egyre több szórakoztató film is felbukkan majd. Végezetül pedig hadd mondjam el, mennyire örülök Lady Gaga, a Fekete Párduc, Rami Malek és a Bohém rapszódia sikerének. Illetve ide sorolnám még Viggo Mortensent is, aki a legjobb film főszereplőjeként sétálhatott fel a színpad szélére, és mosolyoghatott félszegen.

Most pedig következzenek a díjazottak:

Legjobb film:
Zöld könyv - Útmutató az élethez

Legjobb rendező:
Alfonso Cuarón (Roma)

Legjobb férfi főszereplő:
Rami Malek (Bohém rapszódia)

Legjobb férfi mellékszereplő:
Mahershala Ali (Zöld könyv - Útmutató az élethez)

Legjobb női főszereplő:
Olivia Colman (A kedvenc)

Legjobb női mellékszereplő:
Regina King (If Beale Street Could Talk)

Legjobb idegennyelvű film:
Roma (Mexikó)

Legjobb animációs film:
Pókember: Irány a Pókverzum

Legjobb adaptált forgatókönyv:
BlacKkKlansman - Csuklyások

Legjobb eredeti forgatókönyv:
Zöld könyv-Útmutató az élethez

Legjobb operatőri munka:
Roma (Alfonso Cuarón)

Legjobb vágás:
Bohém rapszódia (John Ottman)

Legjobb eredeti filmzene:
Fekete Párduc (Ludwig Goransson)

Legjobb eredeti betétdal:
Shallow (Csillag születik - Lady Gaga)

Legjobb vizuális effektus:
Az első ember

Legjobb díszlet:
Fekete Párduc

Legjobb jelmez:
Fekete Párduc

Legjobb smink és haj:
Alelnök

Legjobb rövidfilm:
Skin

Legjobb animációs rövidfilm:
Bao

Legjobb hangvágás:
Bohém rapszódia

Legjobb hangkeverés:
Bohém Rapszódia

Legjobb dokomentumfilm:
Free Solo

Legjobb dokumentum-rövidfilm:
Period. End of Sentence