Helena Silence interjú

Mostani interjúalanyom nem más, mint Helena Silence, az Enigma és az Ezüsthíd írónője, akinek első regénye immár a második kiadásnál tart, és amellyel a napokban egy retro blogturné is kezdetét vette. Ennek apropójából kerestem meg őt egy interjúval, amire nagyon készségesen igent mondott.

forrás: Könyvmolyképző

Az Enigma megjelenésekor – a mai formájában - még nem igazán létezett az Aranymosás, így a kezdő íróknak akkoriban bizonyos szempontból nehezebb dolguk volt, ha vörös-, vagy bármilyen színű pöttyöt szerettek volna látni regényükön. Emlékszel még arra a pillanatra, amikor a kiadó rábólintott a történetedre? Milyen érzés volt? Hogyan reagáltál?

Végre valaki, aki tudja, hogy nem az Aranymosáson fogadták el az Enigmát! :)
A pillanatra mindig emlékezni fogok, de azt hiszem, mindenki így lenne vele a helyemben Akkoriban már egy ideje ment a levelezés a kiadó vezetőjével, azonban sokat kellett várni a végleges döntésre. Minden nap kétszer néztem a postafiókomat, hátha érkezik hír, és amikor megérkezett, dobogó szívvel legalább ötször elolvastam az e-mailt. Épp dolgoztam, ezért igyekeztem észrevétlenül ujjongani a monitor takarásában, aztán kirohantam az irodából, be a szomszéd irodába, ahol a lakótársam dolgozott (először neki újságoltam el személyesen), aztán visszarohantam a folyosóra, és felhívtam a szüleimet. Össze-vissza beszéltem, dadogtam, de sikerült végül elmondani nekik. Utána következtek a tesóim. Hosszú, őrült nap volt, tele annyi örömmel, amennyiben rég nem volt részem.


Az Enigma egy igazán különleges történet, akárcsak a helyszín, ahol játszódik. Miért éppen Coloradóra esett a választásod?

Először elképzeléseim voltak csak a tájról. Az éghajlatot hasonlónak gondoltam, mint az ittenit, de hófedte hegyeket is akartam, széles legelőket, az égbolttal összeolvadó tavakat. A helyszín a szerkesztés során vált nyilvánvalóvá. Olyan hely kellett, ahol mindezek megtalálhatók, és a történethez is jól passzol. Némi olvasás és térképböngészés után döntöttem Colorado mellett. Tökéletesen illett a történethez.


Colorado önmagában is lélegzetelállító hely, ám érzékletes leírásaidnak hála, az olvasó úgy érezheti, mintha valóban ott lenne a szereplők mellett. Mennyire fontos számodra a háttérvilág felépítése? Mennyire mélyedsz bele egy-egy helyszín tanulmányozásába?

Úgy gondolom, a szerkesztés során ez a terület is rengeteget javult, amiért Varga Beát, a szerkesztőmet illeti köszönet. Ő ébresztett rá, hogy mennyivel jobb lehet az Enigma, ha alaposabb vagyok ezen a téren. Ezért végigmentem a kéziraton az elejétől, és igyekeztem minden hiányosságot javítani. Utazós blogokat, cikkeket olvastam, tájképeket, utcaképeket néztem, miközben próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet ott élni, azt a levegőt beszívni, arra a látványra ébredni.


Úgy tudom, Te magad is a fővárosban élsz. Mi történne, ha egyik napról a másikra, Lenához hasonlóan neked is egy farmra kéne költöznöd, ahol nem ismersz senkit?

A gondolat kiborítana először, az biztos. De tudok alkalmazkodni, értékelem a csendet és a nyugalmat. Így nem hiszem, hogy nagy gond lenne. Főleg egy Enigmához hasonló helyen, ahol egész nap csak írhatnék, olvashatnék és lovagolhatnék.


A karaktereid – akár az Enigmában, akár az Ezüsthídban – teljes mértékben fiktív figurák, vagy részben, netán egészben megesik, hogy magadról, családtagjaidról, barátaidról, ismerőseidről, esetleg ismert személyekről mintázod őket, vagy kölcsönzöl nekik egy-egy tulajdonságot?

Kitaláltak mind. Főleg a férfi karakterek. Az biztosan mindenki számára nyilvánvaló, hogy Victorhoz és Alexhez hasonló férfiak nincsenek a valóságban. A hibáikkal és esendőségükkel együtt ők olyan vágyálmok, amik sosem elevenedtek meg a való életben. Zoéban van egy csipetnyi egy régi ismerősömből, aki mindig nyuszizott. Nagyon aranyosnak találtam, ezért ezt a vonását tőle kölcsönöztem. Ethel sokban hasonlít a nagymamámra, aki már meghalt. Ő nagyon jól tudott mesélni, de még jobban sütni és főzni.
Azt hiszem, elkerülhetetlen volt, hogy Lena egy-két tulajdonságát magamból kiindulva írjam meg, hiszen az ő szemén keresztül láttatok mindent. A könyv eleji Lena természete közelebb áll hozzám, de nagyon büszke vagyok a jellemfejlődésére és a bátorságára.


Van olyan karakter, akit egy kicsit jobban kedvelsz, közelebb áll a szívedhez, mint a többiek, vagy egyformán szereted őket?

Victor áll a legközelebb a szívemhez. Olyan döntéseket kellett meghoznom vele kapcsolatban, amik néha nehezek voltak, de az ő útja valahogy mindig tisztábban látszott előttem.


Az Enigmával, netán az Ezüsthíddal kapcsolatban létezik olyan kulisszatitok, amit szívesen elárulnál nekünk?

Sokan szerintem tudják, hogy az Enigma olyan siker lett, amiről álmodni sem mertem, amikor elküldtem a kéziratot a kiadónak. Azt gondoltam, nem veszíthetek semmit, és bejött. Nagyrészt szerencsének éreztem, de most már tudom, hogy nem az volt. Az Ezüsthídnál már megvolt a nyomás az olvasók felől. Várták a folytatást, ugyanakkor sokan tartottak tőle, hogy nem lesz olyan jó, mint az Enigma. Ezért igyekeztem úgy megírni a könyvet, hogy a végén azt érezhessék az olvasók, megérte várni rá, mert még jobb lett, mint az első rész.
Sokan azt is biztos tudják, hogy Kemese Fannival sokszor írtunk együtt egy pesti könyvtárban, és beszéltük át a benyomásainkat. Úgy gondolok rá, hogy húztuk egymást a jó irányba, és végül sikerült együtt is megjelennünk. Ezek az alkalmak nagyon sokat segítettek mindkettőnknek.
Egyszer kivettem egy hét szabadságot, és minden napot a könyvtárban töltöttem, az Ezüsthíd végét írtam, és közben ordítós zenét hallgattam. Azt hiszem, ez is kulisszatitoknak számít. :)

Az írói álneved igencsak beszédes, és azok, akik egy-egy dedikálás, vagy könyvbemutató során találkoznak veled, maguk is megtapasztalhatják, mennyire találó a személyiségedhez. Ugyanakkor, ha kezükbe veszik az Ezüsthidat – vagy akár az Enigmát -, egészen sokkoló élményben lehet részük. Muszáj tehát megkérdeznem, hogy egy magadfajta csendes, visszafogott, aranyos lánynak honnan jön az a fajta brutalitás, kegyetlenség, aminek aláveted egyik-másik szereplődet?

Szerintem nem létezik olyan ember, aki ugyanazt az arcát mutatja a külvilágnak, amilyen valójában. Ezért is volt részben ijesztő a könyvek megjelenése. Leleplezésnek éreztem, hisz ezzel több ezer ember beleláthat a fejembe. Az írói álnévnek is ez lett az egyik oka. Nem akartam, hogy túl sokan tudják, azok az én gondolataim, az én képzeletem szülte alakok és események. Idővel persze ez is könnyebb lett, de még mindig furcsa számomra is belegondolni. Én ismerem a legjobban önmagam, számomra nem voltak olyan meglepőek a könyvekben olvasott fordulatok. Imádtam írni a véresebb részeket, van a kegyetlenségben és a halálban valami kettősség. A hűvös elegancia és a mocsok. Nehéz jól ábrázolni. Igyekeztem úgy alakítani a történeteket, hogy minden részem ott legyen benne, de bevallom, akkoriban többet olvastam és több filmet néztem a sorozatgyilkosokról és a halálról, mint a szerelemről. Mégis, az Enigma sorozat véleményem szerint inkább a pozitívabb érzelmekre fekteti a hangsúlyt. Ez az énem úgy tűnik, mindig felülkerekedik.


Végül, de nem utolsósorban: a jövőben számíthatunk tőled újabb történetekre? Ha igen, mondanál róluk pár szót?

Persze, most egy új könyvön dolgozom, ami remélhetőleg önálló kötet lesz, de még nem látom a végét, ezért nem tudom biztosan. A történetről egyelőre nem szeretnék semmit elárulni, mert még nem bízom magamban eléggé ahhoz, hogy biztosan tudjam, menni fog-e. Amint sikerül ráakadnom a megfelelő útra, mesélni fogok róla.

Köszönöm az interjút! :)