Zakály Viktória - Szívritmuszavar

Zakály Viktória: Szívritmuszavar

Kiadó: Könyvmolyképző
ISBN: 9789632454672
Oldalszám: 208 oldal

Fülszöveg:

Csönge. Egy hely, mely mindent megváltoztat. Egy hely, melyet soha nem feledsz. Egy vágy, mely örökre a szívedben marad. A lány nem hisz a véletlenben, csak a sorsban, a fiú nem hisz a szerelemben, csak a kötelességben. Évek óta ismerősök, látták egymást egyetemi előadótermekben és folyosókon. Mindketten érezték, hogy ez a kapcsolat több lehetne, de soha nem lépték át a határt, nem közelítettek egymáshoz, az érzés beleveszett a szürke hétköznapokba. Csönge azonban mindent megváltoztat. Öt nap, mely felforgatja a világukat, és lángoló, fájó szerelemre gyújtja a lányt. Bármit megtenne a fiúért, felrúgná a saját életét érte. De mit érez a fiú? Fel lehet adni mindent a szerelemért? Van-e kiút a múltból, és a jelen láncaiból? Vagy minden út egy padláshoz és egy komor kötélhez vezet? A sóvár vágyakozásról és egy gyönyörű, felkavaró szerelemről szól ez a regény, mely igaz történeten alapul. Tudod, mi a szerelem másik neve? Csönge.

Saját véleményem: 

A Szívritmuszavar lenyűgöző és magával ragadó. Annyira mély és őszinte érzelmeket tár az olvasó elé, hogy nem egyszer – a jó értelemben vett – hideg futkosott a hátamon! Érzelmes és szívszaggató történet, mely minden pontján érdekfeszítő, az olvasó együtt izgul a szereplőkkel. Igazán lebilincselő!

Ennél a könyvnél kicsit rendhagyóbb leszek, mert más, mint a többi, általam olvasott történet.

Nem igazán találkoztam eddig még olyan regénnyel, ahol az író ennyire bele vitte volna a saját életét. És pont ez teszi érdekessé, ha lehet még szívszorítóbbá. Hisz az olvasó nem tudhatja, melyik része fikció, melyik az, ami ténylegesen megtörtént.

Az viszont biztos, hogy lelkileg nem egy üde, könnyed, strandon olvasós sztori. Nagyon kemény, és úgy gondolom, aki esett már át hasonlókon, vagy csak érezte már azt a mindent elsöprő szerelmet, az pontosan érteni fogja, hogy ez a könyv miért is fájdalmasabb, mint az átlag.

Viki olyan mesterien bánik a szavakkal és a legkülönfélébb érzelmekkel, hogy az olvasó úgy érzi, mintha ő maga lenne a Lány. Megadja azt a lehetőséget, hogy teljes mértékben hasonuljunk a főszereplővel. 

Ebben talán még a roppant egyedi E/2-es írásmód is segítségünkre van, mert olyan, mintha mi magunk mesélnénk el Neki (fiúnak) az egészet. Ezzel egyrészt nagyobb, mélyebb belátást enged a történtekbe, másrészt intimebb hangvételt is képez.

A Szívritmuszavarnál a pergő események helyett az érzelmek kerülnek előtérbe. Végigkövethetjük, miként lobban lángra egy szerelem, milyen intenzitással ég, illetve, mik azok a tényezők, amik ezt képesek befolyásolni. Ilyen formán bemutatja, hogy még egy csodálatos, már-már mennyei dolognak is megvannak az árnyoldalai. És, hogy a boldogsággal átitatott percekkel ugyanannyi,

ha nem több fájdalom is jár. Hisz csak az érezheti, értékelheti a jót, aki a poklot is megjárta.

"Szeretni csak úgy lehet, ha teljesen feladod magad, ha elveszíted mindened, amit valaha is a sajátodnak hittél, amit magadról gondoltál, vagy gondoltak rólad mások. Ha feladsz mindent, amit elértél. Ha kész vagy mindent odadobni, de mégis ragaszkodni mindenhez, mindenáron, míg végre valóban önmagaddá válsz és először meglátod az igazi arcodat a másik szenében. "

Ami még nagyon tetszett, az az, hogy magyar helyszíneket és szereplőket kaptunk. Tudom, vannak akik ódzkodnak ettől - őszintén bevallom, valamiért én is közéjük tartozom-, de itt mégis jó volt. Sokkal átélhetőbbé, személyesebbé varázsolta az, hogy akár mi magunk is ülhettünk már az alatt a bizonyos gesztenyefa alatt vagy padon, járhattunk azokon az utcákon, tanulhattunk abban az iskolában vagy bulizhattunk azokon a szórakozóhelyeken, mint a szereplők. Ez is azt jelzi, hogy egy-egy számunkra jelentéktelennek tűnő tárgy, mennyi emléket őriz mások múltjából. 

A karakterek pedig mind életszerűek, a beszélgetéseiktől elkezdve a viccelődéseiken át a tetteikig. Van aki támogatja a másikat, van aki rossz döntéseket hoz - pont, mint a valóságban. Rengeteg ilyen emberrel, tettel találkozhatunk akár a közvetlen környezetünkben, akár más módon. 

Persze a főhősök tetteit lehetne firtatni - beléjük kötni, hogy miért csináltak ezt vagy azt-, főként a fiúét, de nem kell, mert más külső szemlélőként, mint a szituáció részeseként. 

És, ha már itt tartunk, muszáj megjegyeznem, hogy a könyvben lévő levelek fenomenálisak! Mindegyiket imádtam, még akkor is, ha olykor könnyfakasztóak voltak.

Eleinte ugyan volt pár olyan rész, amit nem értettem, és féltem, hogy azok nem is lesznek már tisztázva, de az írónő mindent megmagyaráz a maga idejében. 

A múlt és a jelen dolgai folyamatosan egymásra épülnek, és a szereplőkkel egy időben ismerjük meg mi is a miérteket, és az ok-okozatot.

"Meghalni a szerelemért? Nem nagy dolog, könnyű feladni, és a könnyebb utat választani, de élni a szerelemért, vagy anélkül, ez az igazi küzdelem."

Összességében úgy gondolom, hogy a Szívritmuszavar inkább az érzelmileg már megérett -ami, mint tudjuk nem korfüggő - olvasókat fogja megérinteni. (Én ezért inkább az Arany Pöttyös kategóriába sorolnám)

Nyilván, más is élvezheti, csak talán úgy más élményt nyújt. 

Viszont arra ajánlott felkészülni, hogy az érzelmek átragadnak az olvasóra, a könyv letétele után is ott fognak motoszkálni még egy jó darabig.

Pontszám: 5/5

Kedvenc szereplő: -

Kedvenc jelenet: az utolsó Csöngei éjszaka és az első hosszú levél, amit a fiú írt

Negatívum: A fiú egyik levele

Borító: 5/5

 

Matthew Quick - Napos oldal

Matthew Quick: Napos oldal

Kiadó: Könyvmolyképző
ISBN: 9789633730461
Oldalszám: 328 oldal

Fülszöveg:

Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben, és amelynek rendezői székéből maga Isten dirigál. Egy film, amelynek csak és kizárólag akkor várja hepiend a végén, ha kiállja a maga elé állított próbatételeket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Pat frissen szabadult egy elmegyógyintézetből. És az sem, hogy egyik leküzdendő akadállyal szembesül a másik után: senki sem hajlandó beszélni vele a nagy Ő-ről, aki jelenleg ex, kedvenc csapata vereséget vereségre halmoz, a talán még nála is furcsább Tiffany folyton ott liheg a nyakában, az új pszichiátere pedig mintha házasságtörésre biztatná a gyógyulást elősegítendő. És ha ez még nem lenne elég, egy világhírű szaxofonos kísérti!
A regény elbűvölő utazásra invitál Pat elméjébe, ahonnan ugyan kissé torz, ugyanakkor végtelenül szívszorongató és szórakoztató is a kilátás. Ahonnan mi is nézői lehetünk Pat filmjének, amely néha szomorú, néha vidám, mint maga az élet.

Saját véleményem:

A történet elején egy elmegyógyintézetben járunk (vagy hívjuk inkább borús helynek, mint ahogy a főhősünk), ahol megismerkedünk Pattel. Miközben ő a szokásos edzését csinálja, megérkezik az édesanyja, hogy végre hazavigye. 

Patnek sem kell kétszer mondani, felrohan, összecsomagol, majd mielőtt még elhagyná a borús helyet, beszól az orvosának, dr. Timbersnek, akit ki nem állhat. 

Hazaérve azonban meglepődve konstatálja, hogy a szülei házából eltűnt az összes fénykép, amin ő és felesége, Nikki szerepeltek. Édesanyja azt hazudja neki, hogy mielőtt érte ment volna, betörtek a lakásba, és mivel nagyon drága képkeretek voltak, ezért a tolvaj biztos, ellopta őket. Pat ugyan nem firtatja a dolgot, de mégis különösnek találja a helyzetet. Ám legnagyobb örömére, az anyukája berendezett neki a pincében egy egész edzőtermet, különféle gépekkel.

Pat, ezek után mindennapját ugyanúgy végzi. Korán felkel, hosszú órákon keresztül edz, majd elmegy futni legalább 15 km-t. Mindezt azért teszi, hogy a különidő végén tetsszen Nikkinek, aki ugyan elhagyta őt, de a férfi szent meggyőződése, hogy ez a különidő hamarosan véget ér.

Napi rutinját csak a pénteki orvoshoz menetel szakítja meg, amikor is kötelezően el kell járnia dr. Patelhez, a pszichológushoz, akit az édesanyja szerzett. És Pat ugyan nem kedveli az orvosokat, Cliff mégis kivételt képez, hamar összebarátkoznak, és a beszélgetéseik átalakulnak, kötetlenekké válnak. 

Patet meghívja magához egykori barátja, Ronnie, ahol sógornője, Tiffany is megjelenik. A vacsora végeztével Tiffany hazakísérteti magát Pattel, és közben tesz neki egy igen merész ajánlatot, de végül egymás vállán sírva végzik. 

Innentől kezdve Tiffany, minden egyes nap követi Patet, míg a férfi fut. Nem szólnak egymáshoz, csak futnak.

Valószínűleg azon ritka kivételek táborát erősítem, akik még nem látták a filmet, ám ennek nagyon örülök, mert így a könyv tiszta lappal indíthatott előttem. Nem volt mihez hasonlítgatnom.

Eleinte furcsa volt, hogy egy betegnek mondott, idősebb férfiról olvastam, mert előtte még nem volt ilyennel dolgom (és bár nincsenek fenntartásaim ezzel kapcsolatban, mégis szokatlan volt), de nagyon hamar kiderült, hogy Pat nem is annyira szellemi sérült, mint inkább lelki. 

A múltjában rengeteg dolog történt, ami odáig taszította, hogy ilyenné váljon. Ezek az emlékdarabkák folyamatosan kerülnek felszínre úgy, ahogy Pat egyre jobban kinyílik, formálódik, egészen addig, míg végül össze nem állnak egy egésszé, és a főhősünkkel együtt meg nem értjük a történteket.

Pat már a kezdetekkor a szívemhez nőtt. Rendkívül szimpatikus, aranyos, őszinte és kissé naiv pasi, aki igyekszik pozitívan állni a dolgokhoz, és hisz a hepiendben és a Napos oldalban. Imádtam, hogy az ő szemén keresztül láthattuk a történéseket, és, hogy az ő fejével gondolkozhattunk, mert teljesen más megvilágítást adott egy-egy dolognak. Megmutatta, hogy minden csak hozzáállás kérdése, attól függ, hogy melyik oldalról akarjuk nézni az eseményeket, mert minden éremnek két oldala van.

Tetszett, hogy Pat szeretett volna megváltozni, jobb emberré válni, mint amilyen azelőtt volt, pusztán azért, hogy felesége kedvében járjon. Látszott, hogy mindent megtett ennek érdekében, és ez őszintén becsülendő dolog, hisz nem sok ember tenné meg ezt a másikért. 

Pat szülei

És lehet, hogy eleinte csak Nikki miatt kezdte el az egészet, mégis teljesen belé ivódott, rutinszerűvé vált számára. A teste karbantartása például annyira lefoglalta, hogy minden egyes napját az edzéseknek szentelte és szinte ezért élt. Maradék idejében pedig igyekezett annyi kultúrát magába szívni, amennyit csak tudott, hogy a későbbiekben majd ne szólhassák le a tudatlanságáért. 

Maga a történet nem egy akciódús sztori, ahol izgalmadban tövig rágod a körmödet. Ez lassabb lefolyású, karakterközpontú. Itt az érzelmeken és a különböző jellemfejlődéseken van a fő hangsúly. Ezt erősítik meg a különféle események, és azok kihatásai is. Itt leginkább a futball meccsekre gondolok, mert azok kovácsolták össze vagy éppen távolították el egymástól a különböző szereplőket. 

Matthew Quick igen nagy hangsúlyt fektetett az amerikai focira, szinte az egész történet végigkíséri, hisz Pat, ezáltal kerül közelebb a testvéréhez, és az apja szíve is ilyenkor lágyul meg irányába. Sőt még ott van a kialakuló baráti csapat is, ami a mérkőzések előtt verbuválódik össze.

Volt, hogy nagyon élveztem ezeket a részeket, mert jó hangulatúak voltak, megmutatta, hogy egy közös érdeklődés mennyire összehozhat egy csapatot, még akkor is, ha azok egyébként igen különbözőek. És mindezek mellett még nagyon életszerűre is sikerültek. Olyan érzésem volt, mintha én magam is ott lettem volna köztük, vagy a lelátón ültem volna, vagy a kanapéról néztem volna, hogy az Eagles mit alakít. Aranyos volt a csatakiáltás és a kis rituálé is, ami ehhez kapcsolódott, de, igen, sajnos van egy de is. Voltak periódusok, amikor azt éreztem, hogy ez túl sok. Rengeteg meccs volt, ami nem mindig váltott ki belőlem lelkesedést, mert unalmas volt huszadszorra végigolvasni ugyanazt. (Itt egyébként megjegyezném, hogy az író nagyon szeret ismételni. Nemegyszer előfordult, hogy kiragadott részeket, és több helyen újra megkaptuk őket - ez szintén negatívumnak minősült a részemről.)

Eleinte azt hittem, hogy nőként csak én vagyok vele így, és nincs meg bennem az az elvakult sportrajongó, de nem. Viszont az tényleg a meccsek mellett szól, hogy a nagy részük  igen hangulatos volt, és egy kicsit én is Eagles szurkolóvá váltam. 

Pat és az apja

Na, meg érdekes volt, hogy az író a nyerésekhez igazította Pat apjának a kedvét, és a családjához való hozzáállást. Mondjuk ez okozott nem kevés bonyodalmat is, de ugyanakkor voltak nagyon kedves részek is. Viszont azt sajnálom, hogy Pat apja olyan gorombán bánt a fiával, és hiányolom, hogy a miértek nem lettek kibontva, hiszen a különböző esküvőkön tanúsított reakciója is azt mutatja, elég érdekes személyiség. Kíváncsi lettem volna rá, hogy miért viselkedik így a fiaival.

A feleségével való békülős jelenetnél, a videón elmorzsolt könnycseppek-, és az újság miatt viszont imádtam. 

És ott van még Tiffany is, akiről eddig nem sok szó esett, pedig megérdemli. 

Eleinte egy nagyon mogorva, különc és talán egy kissé ijesztő csaj, de ahogy haladunk előre a történetben, úgy kiderül, hogy mennyire különböző rétegekből is áll. Leginkább egy hagymához tudnám hasonlítani, akiről mindig újabb rétegeket kell lehántani ahhoz, hogy végül megkapjuk a belsejét, a valódi Tiffany-t. 

Tiffany

Szokatlan, hogy egy nő szájába ennyi káromkodást adott az író, de ettől lesz különleges, más, mint az átlag. Rendkívül sebezhető, és a viselkedésével sokszor palástolni akarja ezt. 

Ugyanakkor ő az egyetlen olyan személy, aki igazán megérti Patet és tudja, mi zajlik le benne. 

A maga módján őt is kedveltem, főleg azért, hogy próbált segíteni a férfinak és kirángatni őt onnan, ahová került. Sőt, ha mondhatok ilyet, akkor ő tette a legtöbb dolgot Patért.

Sajnálom, hogy csak a vége felé kapott jelentősebb szerepet, mert szívesen olvastam volna még róla, vagy kettejükről. 

A táncos részük csodálatos lett, nem gondoltam volna, hogy egy pasi képes ennyire meghatóan és gyönyörűen leírni egy teljes koreográfiát. Szívem szerint élőben is megnéztem volna (és sajnálom, hogy a filmben ezt megváltoztatták - mert megnéztem ezt a jelenetet). 

Amint a fülszöveg is említi, Pat egy filmként tekint az életére, illetve, hogy pontos legyek, úgy gondolja, hogy az emberek élete sorozatos filmekből áll össze, amiknek mindig megvan a maguk happy end-je. 

"– Nem vette még észre, hogy az élet egymás utáni filmek sorozata?
– Nem. Meséljen erről!
– Tudja, különböző kalandjaink vannak. Mindegyik valamilyen bonyodalommal kezdődik, de aztán felismerjük, hogy azt nekünk kell megoldani, ezért kezdünk keményen dolgozni rajta, és eközben fejlődünk és jobb ember lesz belőlünk. Ezzel előkészítjük a terepet a hepiendnek, ami így biztosan el is jön, ahogy például az összes Rocky-film, a Mindent a győzelemért!. vagy a Karate kölyök-, a Csillagok háborúja-, az Indiana Jones-trilógiák és a Kincsvadászok végén is."

Ez mindvégig ott van beleszőve a történetbe. Valóban olyan, mintha Pat élete egy nagy film lenne, ahogyan ő maga tekint rá. És, mint ilyen, különösen tetszett a gyors, montázsos rész, mert valóban olyan volt, mint amikor a mozifilmekben felpörgetik az időt és sűrítve mutatják meg, hogy mi történt. Nagyon ötletes volt!

SPOILER!

A könyv végével kapcsolatban annyit elárulok, hogy nagyon életszagú, és, mint tudjuk, nem mindig kapjunk meg az általunk elképzelt hepiendet, vagy nem teljesen, vagy másként. 

Itt is maradnak elvarratlan szálak, amit nem magyaráznak meg, vagy nem zárnak le. Például Pat és az apja közti viszony. Kicsit hiányoltam mikor befejeztem, de utólag rádöbbentem, jobb ez így, mert, különben már nem lett volna annyira hihető.

SPOILER VÉGE!

Bátran ajánlom mindenkinek, aki szeretne kiszakadni a szürke hétköznapokból, mert Pat története garantáltan segít ebben. És mert Pat olyan figura, aki biztosan megmelengeti az olvasók szívét!

Pontszám: 5/4

Kedvenc szereplő: Pat

Kedvenc jelenet: Tiffany első levele és a tánc

Negatívum: Patet sokszor úgy kezelik, mintha gyerek lenne...

Borító: 5/5*

Megjegyzés: Hallgassátok meg a számot, amire a könyvben táncolnak, magyar szöveggel együtt gyönyörű (Katt ide)

Hivatalos kép a Divergent filmből!

Megérkezett az első hivatalos jelenetfotó A beavatott filmváltozatából. 

A jelenet pedig nem más, mint az ominózus késdobálós rész!

Nagyobb méretért katt a képre :)

 Shailene a képhez kapcsolódóan azt is elárulta, hogy egy nagyon jó kis csapat alakult ki a forgatás kezdetével, ahol nincsenek konfliktusok, sőt már együtt is buliztak.
És még hozzátette, hogy nem kell megijedni, a kések gumiból vannak. :)

Írj véleményt, hogy bekerülj a könyvbe!

Itt az újabb alkalom, hogy a véleményetekkel bekerüljetek A. O. Esther hamarosan megjelenő Az Életfa című kötetébe, ami az Összetört glóriák sorozat 3. része!

 

Tehát, ha szeretnétek ennek a gyönyörű könyvnek a részesei lenni (aminek nem mellesleg a legdögösebb Sötét Angyal lesz a borítóján), akkor nincs más dolgotok, mint írni egy szívből jövő ajánlót, vagy, hogy mit éreztetek az előző részekkel kapcsolatban, és elküldeni az írónő e-mail címére. 

Határidő: körülbelül 2 hét áll a rendelkezésetekre, de azért jobb előbb, mint később :)

Swati Avasthi - ÖKÖL/JOG

Swati Avasthi: ÖKÖL/JOG

Kiadó: Könyvmolyképző
ISBN: 9789632457017
Oldalszám: 296 oldal

Fülszöveg:

A tizenhat éves Jace Witherspoon apja keze által átrendezett arccal régen látott testvére küszöbéhez ér 3,84 dollárral és egy titokkal. Megpróbál tovább lépni, új barátokat, új iskolát és új munkát találni, de hiába minden, ha nem képes elfelejteni, amit maga mögött hagyott. Édesanyját még mindig markában tartja az apja. És volt barátnője egy titkot őriz – ki tudja meddig. Kiderül, hogy vannak dolgok, amiktől nem lehet csak úgy elsétálni. – Swathi Awasthi lebilincselő képet fest arról, hogy mi történik utána. Miután, azt mondod, elég, miután lelépsz hogyan kezdj el ismét élni? Az olvasó egész biztosan nem tudja abbahagyni ezt a letehetetlen könyvet.

Saját véleményem:

Jace Witherspoon

A történet elején már rögtön megismerkedünk Jace-szel és az ő kissé szarkasztikus humorával. 

Jace Albuquerquebe érkezik, azzal a szándékkal, hogy felkeresse a bátyját, Christiant. Csakhogy a dolog korántsem olyan egyszerű, mint ahogyan elsőre hangzik, ugyanis Christian évekkel ezelőtt szó nélkül lelépett, otthagyta a családját. Egyedül az édesanyjával tartotta a kapcsolatot, de azt is csak titokban. És pontosan ez az, ami miatt Jacenek sikerül megtalálnia őt. 

Mielőtt Jace eljött volna otthonról, édesanyja egy borítékot adott neki, melyen rajta volt a bátyja címe. A bökkenő az, hogy a kapucsengőn nem szerepel a Witherspoon név. Ám kisebb fejtörés után végül a szöszi srácnak sikerül bejutni a lakásba, ahol egy húszasévei végén járó ázsiai lány nyit ajtót, majd ugyanazzal a lendülettel be is vágja a srác orra előtt. 

Jace az ajtó alatt becsúsztatja a levelet, így az hamarosan újra kinyílik, és immáron ott áll vele szemben a bátyja. Christian kénytelen szembesülni öccse összevert és szétzúzott arcával, és ezáltal a saját múltjával, emlékeivel.

Jace felbukkanása meglehetősen sok galibát okoz a békésen éldegélő, 22 éves rezidens számára. Az eddig oly' gondosan eltitkolt múltja szép lassan felszínre tör, és elhatalmasodik rajta. A barátnőjével, Mirriammal való kapcsolata veszélybe kerül, a lány rájön, hogy Christian mindvégig hazudott neki, sőt a kettejük kapcsolatán az sem segít, hogy Jace nagyon nehezen jön ki a szomszédban lakó hölggyel.

Mindeközben a két testvérnek újból meg kell tanulnia együtt élni, össze kell csiszolódniuk, és helyt kell állniuk a világban. Jace új iskolába kerül, munkát vállal a helyi könyvesboltban, hogy be tudjon szállni a költségekbe, és közben reménykedik, hogy édesanyjuk hamarosan követi őket. Csakhogy a múltja folyamatosan kísérti...

Első olvasásra könnyednek tűnhet a sztori, mert az írónő nagyon szépen, lendületesen ír, a sorok olvastatják magukat. De! Senki ne higgye, hogy ez egy habkönnyű olvasmány lesz, mert nagyon kemény, lelkileg és fizikailag egyaránt. 

A könyv olyan tabukat döntöget, amiről nem divat beszélni, pedig manapság sajnos igen aktuális a téma: családon belül erőszak.

Nagyon örülök, hogy Swati Avasthi ezt be merte vállalni és papírra vetette. Sőt a hitelesség végett még igen komolyan utána is járt ennek. 

A fő szál mindenképp e köré épül, mert a főszereplőnk (és persze a bátyja és az anyja is) is egy áldozat.

Nagyon jó volt Jace szemszögén keresztül átélni az egészet, mert ő egy rendkívül összetett karakter. A család legkisebb tagjaként sokáig csak külső szemlélője volt a történéseknek, majd később maga is részesévé vált, és pont emiatt alakultak ki benne olyan dolgok, amik kettősséget képeznek.

Egyrészt ott van az oly' nagyon vágyott apa, akire a lelke mélyén szeretne felnézni, megvédeni, de racionálisan gondolkodva, belátja, hogy ez lehetetlen. Másfelől ott motoszkál a kérdés, hogy mennyire sérült? Milyen mélyen ivódtak belé az apja tettei, és, hogy ezek milyen behatással vannak a mostani és a későbbi életére?

„Lehet újra ép, ami megsérült?”

Ez lehetne a könyv kulcsmondata, mert nagyjából ez az ami mindvégig meghatározza az eseményeket, sőt magukat a szereplőket is. 

A válasz valószínűleg a nem, de más lehet, mert mindig ott van valami újnak a lehetősége. Rajtunk áll, hogy melyik utat választjuk. És erre megint csak tökéletes például szolgál a történet. Ugyanis, mint a való életben, itt is vannak olyanok, akik más utat választanak maguknak.

A másik fontos dolog, amire az írónő nagy hangsúlyt fektetett, az a testvérek kapcsolata. Eleinte nagyon döcögősen indulnak, olyan, mintha nem is egy családból származnának, kissé idegenek a másik számára. Persze mind a kettejük viselkedésére megvan a magyarázat, ami által teljes mértékben megérthetőek a tetteik, de később, szépen lassan összecsiszolódnak. Ez nagyon jól átível a történeten, és az egyik csúcspontja a kapcsolatuknak a 16. fejezet. Az úgy ahogy van gyönyörű. Nem pusztán a táj miatt vagy a körülöttük történő dolgok miatt, hanem attól, ahogy ott ülnek és beszélgetnek. Végre nem egymás mellett, hanem egymással.

Ami még nagyon tetszett, az az, hogy a férfi karakterek hitelesen lettek ábrázolva. Bevallom, sokáig azt hittem, hogy egy pasi írta az egészet, mert a srácok szájába adott mondatok, és a gondolataik is olyanok voltak. Igen, néha csúnyán beszéltek, de melyik ma élő kamasz vagy 22 éves ne tenné ezt? (Persze ez nem a követendő példa, csak tényként fontosnak tartottam megjegyezni.)

És ott van még a foci is, ami amellett, hogy ugyancsak nagyon jól és életszerűen lett megírva az edzésektől kezdve a meccsekig, még más célokat is szolgált. Pont úgy, mint a fotózás vagy a sakkfigurák (királynők) gyűjtögetése. Ezek mindegyike egyféle kapaszkodót jelentett, esélyt Jace számára.

Christian

Az a halovány szerelmi szál, ami bele lett csempészve, igen elenyésző, így azok is bátran kézbe vehetik a könyvet, akik romantika ellenesek, mert abszolút nem ez a központi téma. Megvan, de mindvégig a háttérben marad, és nem is akar előtörni. Egészen másfajta célt szolgál, mint általában. Itt inkább segít megismerni Jace múltját vagy jó pár miértet vele kapcsolatban. És még ezt úgy teszi, hogy nem válik hiteltelenné.
Ha tehát el kéne helyeznem valahol a történetet, akkor én azt mondanám, hogy a Tizenhárom okom volt... és a Tökéletes kémia sorozat között húzódik, csak azoknál talán keményebb tartalommal bír.



INNENTŐL SPOILERES LEHET!
A végén ne várjatok tűzijátékot és örömünnepet, mert akkor csalódni fogtok. Vannak dolgok, amik konkrétan nincsenek megmagyarázva és az olvasó szájába rágva, de ott vannak elrejtve a sorok között. 
Én például különösen imádtam, hogy nem lett száz százalékban Happy End, illetve, hogy maradtak olyan szálak, amiket mi magunk alakítgathatunk tovább a saját fejünkben.
SPOILER VÉGE 

Ez egyébként tipikusan az a könyv, amit legalább egyszer mindenkivel elolvastatnék. Már pusztán azért is, hogy, aki olyan szerencsés, és nem kellett hasonlóakat átélnie, lássa, milyen annak, akinek viszont igen, és, hogy ne hunyjunk szemet az ilyen dolgok felett. Aki pedig tapasztalt hasonlót, az tudja, hogy van kiút, még akkor is, ha nagyon nehéz.

Megjegyzés: érdemes alaposabban megfigyelni a magyar borítót és a címet, mert rengeteg mögöttes tartalom leszűrhető belőlük. A kulcsok; a barna hajú srác, holott én szőkéről írtam (nem véletlenül barna a borítón).

Pontszám: 5/5*

Kedvenc szereplő: Jace

Kedvenc jelenet: a 16. fejezet egészben

Negatívum: néha Mirriam viselkedése

Borító: 5/4

XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

Április 18-án, déli 12 órakor nyitotta meg kapuit az idei Könyvfesztivál, ami nálunk immáron a huszadik!

Tavaly volt szerencsém elsőnek ellátogatni a rendezvényre, de már akkor teljesen elvarázsolt, magába szippantott az ottani világ. Kiadók, könyvek, dedikálások és előadások mindenfelé. Ám az idei még sokkal monumentálisabbra sikerült. Most nem csak a B épületben kaptak helyet a kiadók, hanem a D csarnokban is, ami már önmagában is gigantikus. Gondolhatjátok, hogy éreztem magam, mint Alice csodaországban. Na, de ne szaladjunk ennyire előre!

Miután Fummie volt olyan kedves és felcsigázott, szerettem volna részt venni a Hannu Rajaniemi előadáson, mert rengeteg pozitív dolgot hallottam már róla, de sajnos ez nem jött össze. (Minden bizonnyal lesz majd róla máshol élménybeszámoló, így, ha megtalálom, akkor belinkelem, hol olvashatjátok el.)

Viszont a Könyvmolyképző előadásán mindenképp ott akartam lenni, tekintve, hogy falom az általuk megjelentetett könyveket. Igaz, sikerült épphogy két perccel kezdés előtt beesnem, de a lényeg, hogy összejött. 

A téma a Könyvmolyképző Kiadó titkai voltak, Lele József  (a kiadó ügyvezető igazgatója) vezénylésével. Sajnos Katona Ildikó, fizikai valójában nem tudott jelen lenni, de lelkiekben mindvégig köztünk volt.

Maga az előadás igen szórakoztató és érdekes volt. Rengeteget nevettünk, és az agyunk is jól meg lett mozgatva, na meg a karunk! Ugyanis egy kis interaktív játék keretein belül, olyan kérdésekre kellett/lehetett válaszolni, mint:

Könyvmolyképző standja

- Milyen színnel azonosítanád a kiadót? Gondolom nem meglepő, hogy a vörös volt a legnépszerűbb válasz. Ezen kívül még elhangzott például a sárga és a sokszínű.

- Milyen állattal azonosítanád a kiadót? KACSA! - azt hiszem, ez nem igényel bővebb magyarázatot, aki Árnyvadász vagy olvasta már Cassandra Clare könyveit, az pontosan tudja a miérteket. De a róka - íróka is roppant szellemes megoldásnak bizonyult. 

- Milyen testrésszel azonosítanád a kiadót? Kéz, szív, stb. Itt rengeteg válasz született. Talán az íróka után a kéz, ami írókázik volt a legaranyosabb (ez a poén ott hangzott el).

A kérdéseken kívül mindenki kapott egy üres lapot, amire bátran felírhatta a kiadóval kapcsolatos gondolatait, üzeneteit, kéréseit, majd ezt a program végén be lehetett dobni egy nagyon aranyos kincses ládikóba. 

Közben szóba került Ildikó készülőben lévő könyve, amiben szó lesz majd a kiadó kulisszatitkairól, és egyéb nagyon érdekes Könyvmolyképzőt érintő dologról. Ezzel kapcsolatban a helyszínen lévők nagyszerű meglepetésben részesültek, hiszen aki szerette volna, már most előrendelhette a könyvet, méghozzá nem is akárhogyan! Húzni kellett egy számot, ami egy egyedi kódot tartalmazott, ugyanis készül majd a könyvből egy sorszámozott kiadás, így ahányas számot húztad, az a példány lett a tied, ha megrendelted.

Továbbá megtudtuk, hogy mi is az a katil, és, hogy mire is használják. A katil pedig nem más, mint egy Könyvmolyképzős mérőszám, amit a borítók készítésénél alkalmaznak. Hiszen az, hogy a kezünkben tartott könyveknek ilyen csodálatos és megkapó fedlapja legyen, nem kis munkát igényel. Elsőre furcsa lehet, de igen, még a milliméterek is számítanak! Nem is keveset. 

Szerzeményeim

Az előadás után bevetettem magam a tömegbe, zsákmányok után kutatva. Naná, hogy a Könyvmolyképző standja volt az első, ahol megkarcsúsítottam szegény pénztárcámat. Bevallom, még induláskor sem tudtam eldönteni, hogy mely három könyvvel lepjem meg magam, hisz ott volt a most megjelent újdonságok között a Lament Maggie Stiefvatertől (a borítója álomszép élőben - csak úgy halkan megsúgom), Ethan és Carter (amit mindenkinek ajánlok, aki egy kicsit is nyitott a másság felé, mert szerintem igen forradalmi és bátor dolog volt a kiadó részéről, hogy be merték vállalni, és remélem, hogy nagyon sokan leemelik majd a polcról és hazaviszik), Pride, Stefan naplója 3., Napos oldal, ÖKÖL/JOG, és még sorolhatnám. Úgy voltam vele, hogy meglátni és megszeretni alapon döntök.

Egy kisebb harc során, tekintve, hogy óriási tömeg volt a KKK-nál, végül a Napos oldal, a Rogue és az ÖKÖL/JOG győzött. Bár fájt a szívem a többiért, de megígértem nekik, hogy szépen sorban őket is megszerzem. Főként Ethanéket! (Egyrészt ti is sokan kerestetek értékelést róla az oldal, másrészt érdekel. Szóval ami késik, nem múlik.)

Még gyorsan vásárlás előtt megkaptam On Sai-tól a nyeremény Calderonomat, amit a trailer készítő játékán nyertem (itt is köszönöm!), és még dedikáltatni is sikerült, tehát dupla öröm! 

Ezek után átmentem a B épületbe nézelődni, illetve szerettem volna beszerezni az Éjszakai cirkuszt, mert a Libri 990 Ft-os áron osztogatta őket, de sajnos nem jártam sikerrel, mert kifogytak. Tanulság: máskor korán kell kimenni :D

A nap folyamán több mollyal is sikerült hosszabb-rövidebb időre összefutni, és egyfajta random molytalik is kialakultak a csarnokokban. Ennek nagyon örültem, mert ez volt az egyik célom, szerettem volna minél több emberrel összefutni, és végre személyesen is megismerni a nicknevek mögött húzódó embereket.

Új füzetecskék :)

Jártam a Moly standjánál is, ahol kaptam két csodaszép könyvjelzőt. Náluk egyébként molyok által kézzel írt verseket is lehetett venni, illetve nagyon aranyos molyos kitűzőkkel is gazdagodhatott, aki odalátogatott. 

És a Könyvfesztiválok legalapvetőbb kelléke/személye sem maradhatott el: Darth Vader. Igen, ő is kint volt, néhány rohamosztagos és Obi-Wan társaságában. 

Bár mindenhol azt hallom, hogy a magyar emberek nem olvasnak sokat, de erre a fesztivál tökéletesen rácáfolt. Rengeteg ember volt kint (néhány ingyenes vese-, és derékmasszást is be lehetett gyűjteni), és szinte mindenkinél óriási könyvpakkok voltak. Szinte nem is láttam olyan embert, akinek a kezében legalább egy könyv ne lett volna! 

Kint a Millenáris parkjában mindenfelé olvasó fiúkat, lányokat, férfiakat és nőket lehetett látni. Voltak akik a fűbe heveredtek le, voltak akik a padon ülve bogarászták a szerzeményeiket, és bármerre néztem, mindenütt mosolygós, elmélyült arcokat láttam. Nagyon jó érzés volt!

És, ha már kint voltam, akkor a Maxim standját is letámadtam az Angyalnyárért, ami igen akciósan lett az enyém. Tegnap egyfajta gyereknapot tartottam :D

De a dedikálásokról se feledkezzünk meg!
A fesztiválon mindenütt asztalok, pultok mögött ücsörgő írókkal lehetett találkozni. Futólag láttam Shani Boianjiut (Bátraké a mennyország - Libri Kiadó)  és Somát is.

Enigma II. - Ezüsthíd

Én ugyan most nem akartam dedikáltatni, mert már minden könyvemben ott figyelnek az aláírások, mégis leginkább a Könyvmolyképző előtt ácsorogtam. Sikerült egy kicsit beszélgetni Helenával, tőle kaptam egy gyönyörű képet is, amin az Enigma második részének az új címe szerepel, ami immáron hivatalosan is az Ezüsthíd nevet fogja viselni. Szerintem nagyon jó a címválasztás, és igazán beszédes. Annyit sikerült megtudnom, hogy ennek a bizonyos Ezüsthídnak lesz ám szerepe a történetben is.
Helenától többen is megkérdeztük, hogy mikorra várható a folytatás megjelenése, és biztosat sajnos ő sem tudott mondani, de olyan ősz-tél magasságában lehet rá számítani. Ezt egyébként Zakály Viki is megerősítette, vagyis jobban mondva őt is kérdezgették, és hasonlót mondott.
Addig még jó pár hónap van, de nincs ok az aggodalomra, mert az új füzetet látva nem lesz hiány remekebbnél remekebb könyvekben. Jön... jön... címszó alatt olyan történetekkel és folytatásokkal találkozhatunk, mint az Elveszett lelkek városa Cassandra Claretől, vagy A tigris átka, Beautiful Chaos, Obsidian, stb.

Ha összegeznem kéne a tegnapi napot, azt mondanám, hogy frenetikus volt, és egyszer az életben mindenkinek ki kell menni! Én személy szerint már alig várom a júniusi Könyvhetet, de addig is rengeteg új könyvről hozok majd értékelést. igyekszem előre venni a most megjelenteket. :)

Isaac Marion - Eleven testek

Isaac Marion: Eleven testek

Kiadó: Libri
ISBN: 9789633100660
Oldalszám: 312 oldal

Fülszöveg:

R egy fiatal férfi. Éppen egzisztenciális válságban van – ő egy zombi. Keresztülverekszi magát a háborúban megsemmisült, összeomlott Amerikán, és az eszüket vesztett, éhes társai között mégis valami többre vágyik, mint vér és agyvelő. A többiekkel ellentétben ő tud beszélni – néhány felmordult szótagot ugyan, de a belső élete csupa mélység, csupa csoda és vágy. Nincsenek emlékei, nincsen személyisége, nincs pulzusa sem, de vannak álmai.

Ijesztő, vicces, és meglepően szívbemarkoló. Az Eleven testek arról szól, milyen élni, hogy milyen meghalni, és arról, hogy milyen az elmosódott határ a kettő között.

Saját véleményem:

M és R

A történet elején belecsöppenünk R életébe, az ő szemén keresztül ismerjük meg a zombik világát, társadalmát. 

Elmeséli, miként tengetik a hétköznapjaikat, hogyan élnek, mivel töltik az idejüket, és, hogy milyen, ha az ember zombi. Nincsenek emlékeik, nem tudják a nevüket, sőt még beszélgetni sem tudnak. De R más. Kilóg a többiek közül, szeretne kitörni az őt körülölelő korlátokból, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a fejében lejátszott monológok, ahogy minden szembejövő társáról megpróbálja kitalálni, hogy milyen foglalkozása lehetett mielőtt átalakult, vagy ahogy M-mel, a barátjával beszélget. Persze ezeken kívül megvannak a szükségletei, ugyanúgy, mint a többi zombinak; ő is Eleveneket eszik.

Egyik élelemszerző túrájuk során R, és a többiek egy fiatal begyűjtő/felderítő csoporttal találkoznak, de az emberek túl kevesen vannak, így esélyük sincs a túlélésre. Miután R megöl egy srácot, Perryt, és elkezdi enni az agyát, képek villannak be a fiú múltjából (ami egyébként nem lenne szokatlan, hisz az elfogyasztott agy által a zombik részesülnek az emberek emlékeiből), méghozzá egy szőke lányról, Julieról, akivel Perry együtt járt. 

R és Julie

A dolog pikantériája, hogy Julie is ott van a laboratóriumban, reszketve kuporog az egyik sarokban. R nem képes megölni, kötődni kezd hozzá, ezért úgy dönt, hogy magával viszi. Bekeni a lányt a saját vérével, hogy elrejtse az Eleven illatát a többi zombi elől. 

Otthon a 747-es repülőjében szállásolja el a még mindig rettegő Julie-t.
Mialatt R próbálja élni a megszokott életét, immáron újdonsült feleségével és két örökbefogadott gyerekével, egyre többször látogat el a repülőben bújtatott lányhoz. Minél többet fogyaszt el Perry agyából, annál több emlékébe csöppen bele, és egy idő után úgy vágyik ezekre a képekre, mint egy drogfüggő a napi adagjára. És részben ez az oka annak, hogy egyre közelebb kerülnek Julie-val egymáshoz. Ám R felett mindvégig pallosként lebeg az a tény, hogy Julie nem maradhat vele örökké, vissza kell térnie a Stadionba... 

Érdekes volt végre egy férfi által írt pasi karakter szemével látni a világot, még akkor is, ha R nem teljesen emberi. Teljesen új megvilágításba helyezte a dolgokat, hisz egy nő/lány mindig is más oldalról szemléli a dolgokat.  Viszont Isaac Marion nem finomkodott, ha kellett, akkor az olvasó elé tárta a rideg valóságot, azt, hogy a zombik igenis aggyal és emberi testrészekkel táplálkoznak, legyen ez bármennyire gusztustalan, és nem azt nézik, hogy az áldozatuk milyen lelki válságokon megy keresztül. DE! Azt is szeretném leszögezni, hogy ez nem ment a történet rovására, nem lett az egész könyv egy öntudatlan csoportól álló, eszetlenül mészárlós sztori. Így a hölgyek is könnyű szívvel elolvashatják.
Már csak azért is, mert tűnjön bármilyen groteszknek is, de garantálom, hogy R minden női szívet megdobogtat, és egyenesen az álompasi listák élére repül. Rendkívül érdekes és nem egyszer szívbemarkolóan gyönyörű meglátásai, gondolatai vannak a világról és az emberiségről. És, ha ezeken egy kicsit elgondolkozunk, akkor magunk is rájövünk, hogy mennyire igazak is ezek az állítások.
Amit még roppant jó megoldásnak tartok az író részéről, hogy míg a történet elején számtalan humorosabb részt kapunk, addig bár a vége felé a történet komolysága kerül előtérbe, mégis képes volt olyan észrevétlenül belecsempészni egy-egy viccesebb mondatot, ami oldott a helyzet merevségén, kicsit fellazította azt.

Perry Kelvin

A zombik társadalma kifejezetten érdekes volt. Isaac Marion megtartotta a hétköznapi dolgokat, mint például az iskola, templom, vagy a házasság intézménye, ugyanakkor egyedivé is varázsolta azáltal, hogy olyan új tulajdonságokkal és szabályokkal ruházta fel, mint a véletlenszerűen odalökött zombigyerekek az újdonsült házaspárnak, vagy a meglepő Hogyan öljünk Elevent? tanórák. A házasságról nem is beszélve.
Ezzel szemben a Stadionban élő emberek, akikre még nem sújtott le a kor, mintha épp az ellenkezőjét csinálták volna. Igaz, náluk is voltak iskolák, ahol a holtakhoz hasonlóan ők is ölést tanultak, de mindvégig az volt az érzésem, hogy számukra nem volt már akkora jelentősége a templomoknak, házasságnak és a különféle kapcsolatoknak. Mindaz amibe a zombik még kapaszkodtak, egykori életük halvány másolata, itt már nem jelentett semmit.
Ezt bizonyítják Perry gondolatai is.
Érdekes, mert kivételesen előbb láttam a filmet, mint, hogy olvastam volna a könyvet, és ott kifejezetten rühelltem Perry-t, míg itt üde színfoltot jelentett, sőt még meg is kedveltem. Tetszett, hogy megismerhettük a múltját, hogy mi zajlott le benne, és, miért jutott el arra a pontra, hogy már nem akart életben maradni. És mindeközben még Julie-ról is rengeteg új dolgot tudtunk meg.

R és Julie

A karakterek mind-mind egyediek voltak. Julie esetében azt szerettem, hogy nem egy szőke cicababa, aki kesereg azért, hogy így alakult az élete, helyette egy nagyon talpraesett, akaraterős csaj, aki nem fél kiállni önmagáért, az elveiért és a szeretteiért. Vannak álmai, és nem törődik bele abba, ami van, mindig keresi a megoldást. Persze a kemény páncél mögött, egy megsebzett lélek is lakozik, neki is megvannak a lelki sebei, amiket igyekszik elrejteni a külvilág elől, és csak nagyon ritkán mutatja meg azokat. A legjobb példa az ő törékenységére a temetős jelenet.


Viszont R az egyértelmű kedvenc. Ő az, aki a legnagyobb fejlődésen megy keresztül. Míg a történet elején alig tud egy-két szótagot kinyögni, addig a cselekmények előrehaladtával egyre többet és többet présel ki magából, míg a végére már majdhogynem folyékonyan tud beszélni.
És, ha mindez nem lenne elég, akkor ott van az az aranyos naivitása, amivel a világot szemléli, a törődése Julie iránt, ahogy óvja és védi mindentől, a belső lelkifurdalása amiatt, hogy megölt valakit, aki egykor élt. Minden. A vállvonogatásai, a gyűjtögető szenvedélye és az önzetlensége. Hát kell ennél több?


Összességében tehát azt gondolom, hogy ez az a könyv, ami egyaránt megállja a helyét a fiúk és a lányok körében, mert mind a két csoport megtalálja benne azt, amire vágyik. Az öldöklős részek bár nem túl szépek, mégsem ízléstelenek, és a romantikus szál noha jelen van, mégsem az a fő mozgatórugó, és a legfontosabb: nem csöpögős!
Tele van értékes mondanivalóval, itt-ott fellazítva néhány viccel, izgalmas, kalandos és garantáltan letehetetlen!

Pontszám: 5/5*

Kedvenc szereplő: R

   Kedvenc jelenet: az összes R és Julie jelenet

   Negatívum:-

   Borító: 5/5*

   Érdekesség: A fejezetek előtt különféle rajzok találhatóak - imádom!

Rebecca Hamilton - Az öröklétű

Rebecca Hamilton: Az öröklétű - The Forever Girl

Kiadó: IPC Mirror
ISBN: 978963635449
Oldalszám: 416 oldal

Fülszöveg:

A wicca Sophia Parsons egy Sziklás-hegységben fekvő kisvárosban él. A közösség kitaszítottjaként tengeti mindennapjait: az emberek kerülik, mert kapcsolatot feltételeznek közte és néhány megoldatlan gyilkossági ügy között. Sophia egyetlen vágya, hogy megszabaduljon a fejében duruzsoló zajtól. Ennek érdekében ártatlan bűbájhoz folyamodik, és elvégzi vallása egyik szertartását, aminek következtében az alapzaj suttogó hangokká változik. Amikor már végképp úgy véli, hogy kezd elmenni az esze, őrületéhez különös társak szegődnek, akik ráadásul veszélyesek. Az egyikük Charles, akibe Sophia maradék józansága ellenére beleszeret. A férfinak köszönhetően egy sokkal rejtélyesebb valóság tárul fel előtte, mint amiben valaha hinni mert. Ebben a világban a túlélés érdekében tilos kérdéseket feltenni, és illik kitérni a halhatatlanok útjából. Ám ő már réges-régen átlépte a határt…

Saját véleményem:

Sophia

A történet elején belecsöppenünk Sophia hétköznapjába, majd hamar kiderül, hogy mégsem az az átlagos lány, mint ahogy elsőre gondolnánk. Ugyanis wicca vallása miatt igencsak kilóg a városlakók közül. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy megjelenik a seriff és egy alaptalan vád miatt behívja Sophiát a rendőrségre. Bár Sophiának sikerül tisztáznia magát, mégsem ez és a vallása az egyetlen furcsaság vele kapcsolatban. Édesanyja halála óta hangokat hall a fejében, melyek szinte állandóan jelen vannak. Ezért úgy dönt, hogy elvégez egy szertartást, annak reményében, hogy kiűzheti fejéből a furcsa zajokat. 

Miután majdnem mindent beszerzett, neki lát otthonában a varázslásnak, ami nem sok sikerrel jár. Ám közben Spohia megpillant négy csuklyás alakot és egy férfit, aki őt bámulja. Nem sokkal később, az erdőben is úgy érzi, figyelik, és miközben menekülni próbál, álltai tetemek tömkelegére bukkan. Végül megjelenik barátnője, Ivory, így a lány már biztonságban tudhatja magát, újra emberek közt. 

Ivory elhívja Sophiát egy klubba, ahol azt ígéri, hogy bemutatja neki egy ismerősét, aki ért a salemi boszorkányperekhez, és egyéb hasonló dolgokhoz. Sophiának ez kapóra jön, így beleegyezik, mert az a feltevése, hogy a fejében motoszkáló hangoknak köze van egykori őséhez, Elizabethez, akit boszorkányság vádjával felakasztottak az 1600-as évek végén.

A szórakozóhelyen szembetalálkozik Charlesszal, azzal a sráccal, akit szertartás közben látott. Némi huzavona után a parketten kötnek ki, csakhogy az események nem várt fordulatot hoznak, és Sophiának menekülnie kell.

Innentől kezdve egész eddigi élete megváltozik, fenekestül felfordul, és helyét átveszi egy új, számára ismeretlen világ, melyben nem kevés természetfeletti lény van jelen.

Charles

A történet első harmada igazán egyedire és izgalmasra sikeredett. Nagyon tetszett a wicca vallás használata, mert eddig még nem sok helyen találkozhattunk hasonlóval, és ez jó alapot adott a sztorinak. 

Rebecca remekül képes használni a különféle háttéreszközöket, melyek segítségével az olvasó különböző ingereire hat. Itt olyanokra gondolok, mint az illatok, ízek, hanghatások és a természet. 

"Egy pókháló csipkefinom válaszfalat képezett két összekarmolt fa között, a délutáni zápor emlékeztetője pedig gyöngyözve maradt hátra a selyemfonalakon, s csillogott a holdfényben."

Az erdős, menekülős rész egyenesen zseniális lett, kellően hátborzongató volt. 

Mindezeken kívül, Rebecca rendkívül választékosan fogalmaz, a mondatai könnyedek, a stílusa gördülékeny. Sőt még a humora is nagyon jó. Ez leginkább Sophia és Charles találkozásánál mutatkozik meg, de az előbbi esetében szinte végigkíséri a karaktert, és olykor, egy-egy komorabb, nehezebb szituációt felold egy viccesebb megjegyzéssel, gondolattal. 

Ám a második harmadban, körülbelül onnan, hogy Sophia beköltözött Charleshoz, és sorra kerültek felszínre az újabb tények, valami megváltozott. Kicsit olyan érzésem volt, mintha az írónő túl sok mindent szeretett volna egybe zsúfolni, holott a kevesebb, néha tényleg több. És ebbe sajnos ő maga is belegabalyodott kissé. Számtalan logikai baki bukkant elő, illetve több párhuzam is felfedezhető volt más könyvekkel. 

Talán azért is hatott számomra furcsán az egész világfelépítés, mert az elementálokról nekem elsőre a hagyományos értelemben vett fogalmuk ugrott be. Nem számítottam arra, hogy Rebecca olyan lényeket ruház fel az őselemekkel, mint a vámpírok, alakváltók, boszorkányok, tündérek vagy a koboldok. Hozzá kell tennem, hogy ez nem feltétlenül jelent rosszat, inkább meglepő. 

föld, levegő, tűz, víz, lélek

Ami viszont tényleg nem tetszett, az az, hogy miként, illetve, miért teremtettek ezek a lények. Kicsit olyan magyar népmese érzésem lett tőle, hisz mindig jött egy újabb elementál csoport, aki azért teremtetett, hogy elpusztítsa az előtte lévőben gonosszá fajzottakat. 

És ami egyszerre bír pozitív- és negatív töltéssel: az időben való ugrálás. Egyrészt jó, mert sokkal hihetőbbé vált a történet attól, hogy nem pár nap leforgása alatt játszódik le, hanem hosszú hetek, sőt hónapok telnek el. Viszont negatív is, mert fontos részeken ugrunk át (Sophia és Charles kapcsolatának kialakulása, stb), amik azért elbírtak volna legalább egy rövidebb magyarázatot. 

Végül jött a harmadik harmad, egy múltba való visszatekintéssel, ami rendkívül ütős lett. Látszik, hogy Rebecca mélyebben beleásta magát a salemi boszorkányság ügyébe, és mintha ezt egy kicsit közelebb is állna a szívéhez, kidolgozottabb, kiforrottabb, mint az előtte lévő részek. 

Kiragadott a sztoriból, és egy új történetbe repített, ami egyszerre volt kegyetlen, fájdalmas, szomorú és érdekes. És nem félt hozzányúlni egy igen kényes témához, amit most nem fejtenék ki, mert nem szeretném lelőni a poént. De legalább akkora tabu volt akkoriban (ha nem nagyobb), mint manapság. Jó példa arra, hogy az évszázadok során nem sokat fejlődött az emberiség ilyen téren. Viszont részemről ez mindenképpen hatalmas pluszpontot érdemel. Szívesebben olvastam volna Elizabeth történetéről hosszabban, mert rengeteg kiaknázatlan lehetőséget látok még benne. 

Ivory

És a csavar, amit ez a történet jelentett, megdöbbentett, mert mindvégig ott volt előttem, én mégsem láttam meg. 

Bár a vége jelenetben volt némi - létszámból adódóan - hiteltelen rész, mégis azt leszámítva, egész izgalmasra sikeredett. Az pedig már a Rebeccával készített interjúm során kiderült, hogy van a regényben egy szereplő, aki eddig a háttérbe húzódott, de tartogat még rejtélyeket, nem is keveset. (Ha érdekel, ki lehet ő, akkor katt ide.)

A szereplők közül leginkább Sophiát és az egyik barátnőjét, Ivory-t emelném ki, mert bár igen különböző karakterek, mégis érdekesek, ki így, ki úgy.

Valamint Adrian is ide sorolható. Hozzá kapcsolódóan íme az egyik kedvenc idézetem:

– Azt akarja mondani, hogy valamiféle szörny próbált engem felfalni?
– Most ez úgy hangzott, mintha a fajtánk amolyan… vérengző típus volna.
– Miért, nem azok?
… – Bevallom, nem egyszerű a kérdés. Jelenleg a természetes ösztönöm azt diktálná, hogy átszakítsam kegyed nyakában az ütőeret, és táplálkozzam belőle. Ugyanakkor megtenni nem fogom, mert békés vagyok, és mert ma már ettem.

 Ezúton is köszönöm a kiadónak, hogy olvashattam!

Pontszám: 5/3

Kedvenc szereplő: Ivory

Kedvenc jelenet: Elizabeth története, Charles és Sophia első találkozása a bárban

Negatívum:vámpírűző nárcisz, karós orrú orrszarvú

Borító: 5/5

A burok - film

A burok

Nyelv: szinkronizált
Hossz: 125 perc

Tartalom:

A burok a szerelem és az áldozathozatal története a közeli jövőben, amikor az egész emberiség sorsa veszélybe kerül. A Földet békés idegenek, a Lelkek foglalják el. A Lelkek átveszik az irányítást a legtöbb ember elméje fölött, testüket azonban érintetlenül hagyják, és beleköltözve buroknak használják. A kevés emberi ellenálló egyikét, Melanie-t (Saoirse Ronan) elfogja a Hajtók egyike (Diane Kruger), akik az utolsó emberektől védik az új fajt. Kétségbeesett csata után Melanie testébe beleoperálnak egy Vándor nevű Lelket. Vándort figyelmeztetik, hogy a heves érzelmek, a szenvedély és az élénk emlékek miatt nem könnyű egy emberben élni, ám van valami, amire nem számított: teste korábbi lakója nem hajlandó átadni az elméje fölötti uralmat.

Saját véleményem: 

Melanie/Vanda

Eleinte nagyon vártam a filmet, de végül elbizonytalanodtam, mert rengeteg negatív véleményt hallottam róla. Így bár kicsit félve, de mégiscsak megnéztem, hisz az egyik kedvenc könyvemből készült, na meg ott volt Jake Abel is. 

Elhatároztam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy ne a könyvet akarjam szóról-szóra viszontlátni a vásznon, és ebben talán nagy szerepe volt annak is, hogy láttam egy Stephenie Meyer interjút, amiben elmagyarázta, hogy egyes dolgokat miért kellett kihagyniuk/megváltoztatniuk. 

És bátran elmondhatom, hogy az egyik legjobb könyves adaptáció lett! 

Az elején nagyon tetszett a rövid narráció, mert annak a segítségével rá tud hangolódni a néző a film stílusára/világára, van ideje kizökkenni a valóságból. Na, meg persze megérti, hogy miről is van szó. De mielőtt valaki megijedne, hogy ezt túlságosan elhúzták, azt megnyugtatom, mert csupán egy-két percről van szó, vagy talán még annyiról sem, mert utána máris jön az akció. A rendezők részéről nagyon jó húzás volt megragadni a közönséget, hagyni, hogy az agyuk átálljon, majd bedobni őket az izgalmak gócpontjába. 

Maga a beültetés is jól sikerült, a Lelkek önmagukban is káprázatosak, lélegzetelállítóan sikerültek, abszolút nem hatnak természetellenesen. 

A másik sarkalatos pont, amitől sokáig tartottam, az a Melanie és Vanda közt lezajló kapcsolat. Nem a beszélgetésük része aggasztott leginkább hanem az, hogy majd mennyire fog átjönni a kettejük viszonya, hogy miként fejlődnek és csiszolódnak össze az átélt események hatására.

De itt újfent pozitívan kellett csalódnom, mert Saoirse remekül megoldotta. Rendkívül tehetséges lány, aki kiválóan tudta hozni Melanie vadóc, dacoskodó és a végtelenségig kitartó személyiségét, illetve Vanda barátságos, szerény, nemes lelkű oldalát. Mintha nem is ugyanaz a lány játszotta volna őket. Mind a két karakter más volt, hiába maradt a test ugyanaz.

A karaktereket illetően mindegyik színészt remek választásnak tartom, mert 100 százalékosan tudták hozni az általuk megformált karaktert. Sokakat persze máshogy képzeltem el a könyvben, de Jeb bácsi egy az egyben olyan volt, mint a fejemben. 

Rajta kívül ott van a Hajtó, aki ugyan nem feketét hord, és nem is olyan, mint a könyvben, mégis úgy gondolom, hogy ez  a fajta változtatás jót tett a történetnek, mert Diane mindvégig rideg, kemény és elszánt volt, az a fajta Hajtó, akitől feláll a szőr a hátadon, és elhiszed neki, hogy bármi áron képes levadászni, és elérni a céljait. 

Nem véletlen, hogy őt választották, mert a filmben hangsúlyosabb szerep jutott a hajtó számára, mint a regényben. Kicsit többet kaptunk belőle, de persze ez evidens, hisz (sajnos) a férfi nézők legnagyobb része nem biztos, hogy díjazta volna, ha két órán át azt kell néznie, hogy Vanda miként idomul a környezetéhez, hogyan válik a csapat elfogadott tagjává. Plusz a lányoknak ott volt a két srác is, Jared és Ian.

És akkor ezzel el is érkeztünk a fiúkhoz. 

Míg a könyvben egyforma szinten kaptuk meg a Jared-Melanie, Ian-Vanda szálat, addig a film leginkább az előbbi páros kapcsolatára erősített rá. Kevésbé hagyott teret kibontakozni Ianéknek. Ezt nagyon sajnálom, mert a legtöbb rajongónak -köztük nekem is- ők voltak a kedvenceik. A kettejük közt napról napra kiépülő kapcsolatot, ami később aztán átcsapott szerelembe, itt kevésbé sikerült elkapni, mert eléggé átmenet nélküli volt. Habár Jake is Saoirse mindent megtett annak az érdekében, hogy ez ne így legyen. 

Jake Abel (Ian) fantasztikusan tud játszani a szemével, a gesztusaival. Amikor dühösnek kellett lennie, akkor olyan gyilkos pillantásokat vetett, amitől frászt kaptam, de ugyanúgy előadta a szerelmes férfit, vagy a kétségbeesettet és a szomorút is.

Az a jelenet, amikor behívja Jaredet, hogy csókolja meg Vandát, szívfacsaró. Egyszerre többfajta érzelmet volt képes megjeleníteni egy személyben, mint egy egész stáb.

És igen, lehet, hogy Iannel kapcsolatban telhetetlen vagyok, de annyira hiányoltam azt a kultikussá vált mondatát, hogy az valami hihetetlen. Szó szerint van pár másodpercnyi szünet, ami sikít azért, hogy elmondja :D

Ezzel szemben ott van Jared (Max Irons), aki ugyan igen kevésszer tűnik fel, akkor is leginkább csak Vanda álmaiban, mégis fontosabbá vált a készítők számára. Kicsit olyan érzése lehet a nézőnek, mintha az egész dolog, Vanda tettei és minden, azért lenne, hogy megoldódjon a Melanie és Jared közti kapcsolat. Ez persze eleinte részben igaz is, de azért később ez kicsit háttérbe szorul. 

A filmes Jared kedvelhetőbb figura lett, mint a könyves. Kevésbé viselkedik negatívan Vandával, olyan, mintha mindvégig mellette állna.

A filmben ugyan van jó pár rész, amit kihagytak, de ezek nagy részét én most nem sorolnám fel, mert felesleges. Nyilvánvaló, hogy 125 percbe nem lehet annyi oldal eseményét belesűríteni, mint amennyit a könyv tartalmaz, és nem is kell. Viszont a Jamie szálat mindenképp meg kell említenem, mert az nagyon elenyésző volt. Szinte alig fektettek rá hangsúlyt. Persze, volt egy nagyon szép közös jelenetük Vandával, de azt leszámítva nem erősítettek rá jobban arra az erős kapocsra, ami Jamie-Vanda-Melanie között volt. 

És még valamit hiányoltam, mégpedig annak az érzékeltetését, hogy miért vagy miként kezdték el egyre inkább befogadni Vandát.

Ugyanakkor nagyon tetszettek a visszaemlékezések, köztük az, ahogyan Jamie és Melanie elmenekültek a Hajtók elől. És a film látványvilága is bámulatos volt. A különféle luxusautóktól, motoroktól elkezdve a kietlen sivatagon át a Jeb bácsi féle barlangig, mind-mind csodálatos volt. Akárcsak a gyógyítószerek. 

Innentől SPOILER, ha szeretnéd elolvasni, akkor jelöld ki:

Miután megtudtam, hogy Emily Browning lesz Vanda új teste, legszívesebben sikítófrászban törtem volna ki, mert ő annyira nem illik a karakterhez. Számomra Emily egy műnő. És itt jön az a bizonyos de, a filmben mégis képes voltam megkedvelni. Nem mondom, hogy ő a tökéletes választás, mert ez nem igaz. Viszont az tény, hogy aranyos volt, és némileg sikerült visszaadnia Vanda szerénységét.  SPOILER VÉGE

Összességében tehát azt gondolom, hogy bár voltak hibái a filmnek, mégis nagyszerű lett. Ebben valószínűleg nagy szerepet játszik az is, hogy olvastam a könyvet - amit egyébként mindenkinek ajánlok - és így automatikusan hozzátudtam egy-egy jelenethez társítani az emlékemben lévő dolgokat. 

Mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg, és ne az olyan kritikusok véleménye után menjen, akik manapság előszeretettel bélyegzik fel a YA fantasy könyveket a Twilight bélyegével, mert még csak nyomokban sem emlékeztet arra. Nincs szerelmi háromszög, a tükrökön kívül nem csillog senki, és még sorolhatnám azokat a pontokat, hogy mikben különbözik a két történet, mert millió ilyen van. Egyetlen közös pontjuk Stephenie Meyer.