Nyári MondoCon (2017)

Július harmadik hétvégéjén ismételten megnyitotta kapuit a MondoCon, én pedig idén immár másodszor vehettem részt e nagyszabású rendezvényen, s tapasztalhattam meg, hogy két egyforma con nem létezik. Annál is inkább, mert a szombati nap spontán Harley Quinn & Joker buliba csapott át.

Két évvel ezelőtt, egy nyári con által csöppentem bele abba a varázslatos világba, amit a MondoCon képvisel. Az az élmény pedig annyira belém ivódott, hogy alig vártam, hogy újfent átélhessem. Vágytam a pezsgő tömegre, a fűben ücsörgésre, a kinti programokra, és mindenre, amit az évszakkal párosuló előnyök jelentenek. Két évnyi álmodozás nehezedett a szombati napomra; ráadásul a tavaszi partnereimmel komolyan elhatároztuk, hogy most tényleg beöltözve megyünk. 

Az élet azonban közbeszólt, áthúzta a terveket, és sokáig olybá' tűnt, el se jutok rá. Utolsó pillanatban azonban jött Fummie, és ha jelmezem nem is lett, de szombaton mégiscsak ott toporogtam a buszmegállóban, Con járatra várva. 

Már akkor feltűnt, hogy gyanúsan sok a hétköznapi öltözéket viselő ember, mi több a buszon is sikerült ülőhelyet elcsípnünk, ám a helyszínhez közeledve megnyugodtam - egyszersmind sokkot kaptam - a leírhatatlanul hosszan kígyózó sor láttán. Szerencsére mi néhány másodperc alatt bejutottunk, és a biztonságiakon túlérve magunkba szívtuk az otthon édes látványát.
Első utunk a D csarnokhoz vezetett, ahol várt rám egy rövidke találkozó schesztiékkel. Fummie-val olyan lendületesen vágtunk neki az útnak, követve a két évvel korábbi rutint, hogy épp csak nem koppantunk a Fogadóépület üvegajtaján, ami történetesen zárva volt... így nem maradt más, kerültünk egyet. Kitérőnk nagyjából felért egy újabb sokkal az új helyszínek és pankrációs ring láttán, hogy az irdatlan tömegről már ne is beszéljünk. Az épület előtt például annyian voltak, hogy ha a lányok nem jönnek felém integetve, napestig keresgélhettem volna őket. 

Miután kölcsönösen kinév- és szülinapoztuk magunkat Esztivel, Fummie-val bevetődtünk a D csarnokba, hogy felkutassuk a Fumax kiadó standját (meglepődtetek, mi? senki sem számított rá, hogy Fummie első útja a Fumaxhoz vezet majd). Minthogy a tömeg közel akkora volt, mint tavasszal, össze-vissza keringtünk és lecsekkoltuk a már-már kötelezően megtekintendő Gyűrűk Ura standot, ahol Fummie beújított egy Egy Gyűrűt - ellenben számomra teljesen érthetetlen módon nem díjazta az ujjleharapás gondolatát. Bevallom, némileg meglepett a minimál dizájnjuk, hiányoztak a megszokott díszletek, keveselltem a portékájukat, valamint a megcsappant létszámukat sem igazán tudtam hová tenni. Mindez az általunk látott, kevés cosplay csapat miatt elgondolkoztatott. Baljóslatú gondolataim azonban rögvest tovaszálltak, ahogy újra elmerültünk a forgatagban, nem is beszélve a hívogató relikviákról, amik keményen megdolgoztatták abbéli elhatározásomat, hogy nem veszek semmit. 

Hosszas keresgélés után megtaláltuk a Fumaxot is (kapaszkodjatok meg, annak a bejáratnak a másik oldalánál volt, ahol bementünk), ám addigra olyan melegünk lett, hogy igen hamar a távozás ékes mezejére léptünk némi friss levegő reményében. A nap folyamán egyébként végig ezt a tendenciát követtük: 20-30 perc nézelődés, aztán irány a természet, mielőtt a fülledt levegő csúnya dolgokat művelhetne. 

Odakint hasonlóan sokan voltak, fantasztikusnál fantasztikusabb jelmezesek robogtak el mellettem -  túlnyomórészt anime és manga karakterek -, illetve belefutottunk egy Deadpool, Joker, Harley Quinn randalírozó előadásba is, ami a maga nemében páratlan élményt kínált.
Később láttuk a pankrátor birkózást (ha jól tudom, idén először került megrendezésre), amit én közelebbről is szerettem volna meglesni, de aztán a vele járó félelmetes hangeffektusok meggyőztek, hogy jobb a lelkemnek, ha távoli szemlélődő maradok; majd beirányoztuk a K épületet, ami körül valóságos cosplay paradicsom alakult ki: Moana/Vaiana, Leia hercegnő, Deadpool, Jokerek, Harley Quinnek, és HOLDTÜNDÉREK! 

Egy régebbi posztomban pedzegettem, hogy az animék nem az én világom, de az az igazság, hogy bizony akadt egy-kettő, ami meghatározta a gyerekkoromat. Így hát, amikor megpillantottam a profi Sailor Moon csapatot, eszembe jutott, kislányként mennyit játszottam holdtündéreset, hogyan gyűjtögettem a babákat, matricákat, és máris repültem feléjük, hogy lefotózzam őket. Mint kiderült, rajongásommal nem voltam egyedül, Fummie-val jól ki is veséztük kinek ki volt a kedvence, stb. De a lényeg: a nap folyamán több Sailor Moon cosplayert is láttam, és mindannyiszor megdobbant a kicsi szívem, főleg Jupiternél. 

Rögtön a lányok után pedig egy másik szürreális álmom valósult meg, az eredeti Harley Quinn, valamint a Heath Ledger-féle Joker összeállt egy fotó erejéig! Mi mindenre jó a MondoCon, ugyebár... lehetetlennek tűnő álmok is valóra válnak!

De ha már eljutottunk Jokerékig, elárulom, miért is mondtam azt, hogy a con spontán Joker-Harley találkozóvá alakult.
Sok mindent megéltem már eddigi conjaim alkalmával, rengeteg azonos cosplayert láttam korábban is, de olyan jelenséggel, mint most, nem találkoztam. Konkrétan minden négyzetméterre jutott egy Harley-Joker páros. Filmes, képregényes, új, régi - minden volt. A nap közepén már ott tartottam, hogy a felbukkanásukból simán lehetett volna ivós játékot rendezni, estére viszont szabályosan sikítani tudtam volna, ha szembe jött velem valamelyikük. A maga nemében egyszerre volt vicces és wtf jelenség ez a töménytelen mennyiségben előforduló páros. Ugyanakkor Fummie-val akárhogy igyekeztünk, nem tudtunk rájönni, mi váltotta ki az egészet, végtére is nem most volt a film, több con is volt azóta...  más megoldást nem találva, titkos Harley-Joker találkozóként tudtuk be.

Mindazonáltal nem ez volt az egyetlen rejtélyes jelenség. Két nappal a Trónok harca hetedik évadának premierje előtt, egészen este 6 óráig egyetlen GoT karaktert sem láttam, még a standjuk is üresen árválkodott. Mint ahogy sok másik fandomot is hiányoltam. Fummie például elmésen megjegyezte, olyan az egész, mintha lenne egy titkos buli, amiről nekünk elfelejtettek szólni. És valóban! Se Harry Potter, se Trónok harca, se árnyvadászok, Gyűrűk ura, meg assassinok alig, és a sort hosszasan folytathatnám. Számomra iszonyatosan hiányoztak a filmes-könyves ismerős karakterek, akik máskor megjelennek. 

Eltévedtek, remélem, a következő conra már visszataláltok!

Conról conra igyekszem új dolgokat kipróbálni, a szombati programokat böngészve pedig szép kis listát írtam össze előadásokkal, workshopokkal teli. A papírkámat ugyan sikerült itthon felejtenem, de azért többnyire emlékeztem, miket néztem ki. Szerepelt köztük ékszerkészítés, műgyantázás, gyűrűk urás kardvívás, pankráció, filmezés, továbbá egy Marvel előadás.
Fummie-val órákon át kutattuk a műgyanta workshopot, legnagyobb bánatomra mégsem leltünk rá - hiába kérdezgettük az embereket vagy puskáztunk a térképről. Mint ahogy sok más workshopra sem. 

Bánatunkban aztán beültünk figurát festeni. Hát... nem mondhatnám, hogy a kreativitás múzsája homlokon csókolt, szegény robotom elég tragikomikus árnyalatot öltött magára. Bár a dolog csattanója, hogy itthon kiderült, a kapott figuránk hajszálpontos mása egy korábban látott gigantikus méretű, lélegzetelállító jelmeznek, amivel már tavasszal is találkoztam, bennem pedig tudat alatt annyira megragadt a színösszeállítása, hogy az alapját merő véletlenből eltaláltam. De azért ne kérjétek, hogy lefotózzam a sajátomat. 

Festegetés után átnyargaltunk a steampunk fülbevaló workshopra, amit akkora érdeklődés övezett, hogy egészen az utolsó 20 percig nem is jutott hely számunkra. Fummie kiterjedt kapcsolatainak hála azért sikerült nekünk is elkészíteni egy párt Márti hathatós segítségével; igaz, a székhelyünket át kellett helyezni az Aquila Háza standjához, mert megérkezett az újabb workshop csapat, mögöttünk meg akkora sor alakult ki, mintha valami híresség jelent volna meg... Valójában ez is történt. Míg jómagam békésen számolgattam és hurkolgattam a drótomat, Leon Chiro tőlem alig két-három méterre javában tüzelte a közönségét. Először fel se fogtam, mi történik, csináltam tovább a kis fülbevalómat, aztán leesett, hogy az a pasi áll mögöttem, akire már jó előre kifentem a karmaimat. Murphy. 

A sorba ugyan nem álltam be, ám miután végeztem az ékszeremmel, visszaszaladtam lefotózni őt, és amint sikerült, a lelki békém is helyre állt, ha már sikeresen lekéstem a kinti kardvívós programot. 

Hosszúra nyúlt napunkat a marveles előadással zártuk, ami még úgyis érdekfeszítő tudott lenni, hogy Pókemberen és Thoron kívül nem igen láttam más filmjüket (mentségemre, néhány tervben van). 

Mindent egybevetve egészen új arcát ismerhettem meg a MondoConnak, és azt hiszem, a határaimat is sikerült kellően tágítani. Na, meg gazdagabb lettem egy fülbevalóval, és életem legmókásabb élményeinek egyikével (Ebédidőben megpillantottuk Doctor Stange-et, aki hozzánk hasonlóan éppen sorban állt, így Fummie-nak le kellett mondania a vele készített közös képről; cserébe, miután a sokadik próbálkozásra sikerült kaját vennünk és leülnünk egy padra, a srác lazán beült a gőzerővel ebédelő Fummie mellé, én pedig azt hittem, legurulok a padról. Sajnos a sztori nem végződött happy enddel, Doctor Strange újult erőre kapva eltűnt, mielőtt Fummie elkaphatta volna. Tanulság: az élet kemény, minden a conon sem sikerülhet.). Úgyhogy akárhogy is osztom-szorzom, alig várom az őszi ismétlést, hátha sikerül végre árnyvadászként megjelennem. 

Végezetül köszönöm a MondoCon stábjának, hogy részt vehettem a rendezvényen. Egyszerűen nem tudom megunni! 

Nektek pedig azt ajánlom, látogassatok ki, olyan élményben lesz részetek, amit sosem fogtok elfelejteni. De most szólok, a conozás függővé tesz!

Szerelmes Shakespeare

Mark Norman & Tom Stoppard; Lee Hall: Szerelmes Shakespeare

Színház: Madách Színház
Rendező: Szirtes Tamás
Fordította: Szabó T. Anna
Hossz: 2 óra 45 perc

Ismertető:

A színdarab híven követi a film történetét.
A film ihletője, Shakespeare életéről fennmaradt két információ. Egy biztos és egy bizonytalan. Biztos a Rómeó és Júlia megírásának időpontja, és biztos a bizonytalanság, vagyis az, hogy a szerző személyéről, magánéletéről leginkább csak találgatások és szóbeszédek, vagyis egyfajta titokzatosságba vesző bizonytalanság maradt fenn az utókor számára. A film alapgondolata – amelyet számos Shakespeare-mű megerősít -, hogy az alkotó ember számára az ihletet a szerelem jelenti. Ha ez megszűnik, a tehetség is elvész, vagy legalábbis szünetel.
A film az elismert színdarabíró elképzelt szerelmének a története, amelyből a csodálatos mű, a Rómeó és Júlia született. A forgatókönyvírók ironikusan, szemtelenül, de Shakespeare iránti mély rajongással írták meg a történetet. Fontos ismernünk a korabeli viszonyokat. A XVI. században a színészek társadalmi helyzete különös volt: a polgárság megvetette és kiközösítette őket, az arisztokrácia viszont melegen pártfogolta, így a színtársulatok a főurak, vagy maga a királynő védelme alá helyezkedtek. Nők viszont nem állhattak színésznek, a női szerepeket fiatal férfiak alakították. A szerzőket igen rosszul fizették, így a darabok kiadásával, nyomtatásával nem is igen bajlódtak, Shakespeare műveit később barátai a súgópéldányok alapján jelentették meg.

Saját véleményem:

Amikor színdarabot nézek, néhány órára kiszakadok a hétköznapok taposómalmából, messzi tájakon barangolok, szerelembe esek, elvarázsolódok, sírok, nevetek, akárcsak azok a színészek, akiket tehetségük okán akár varázslóknak is nevezhetnék. Számomra a színház egyenlő a lelki feltöltődéssel. 

Idén, az eddigi évekhez viszonyítva szerencsére jóval többször átélhettem a fent említett katarzist, legutóbb tegnap este a Szerelmes Shakespeare alatt. 

Néhány héttel ezelőtt, a 21. Század Kiadónál figyeltem fel a darab szövegkönyvére, majd gyorsan rá is kerestem, mikor és hol játsszák, kik a szereplők. Akkor viszont ennyiben maradt a dolog, csakhogy a gondolataim minduntalan vissza-visszatévedtek hozzá, mígnem arra eszméltem, hogy jegyeket és társat keresgélek. Nem jött össze, úgyhogy hagytam. Pontosabban hagytam volna, ha az a belső kis gazfickó nem sugdossa folyamatosan a fülembe, hogy "neked márpedig meg kell nézned, pont!". Így történt, hogy hosszas vívódás-szervezés után eltökéltem, kemény leszek és megnézem egyedül. Ám mielőtt magánytól rettegve rányomtam volna a vásárlás gombra, befutott Deszy, a megmentőm, és gyorsan átszerveztük a dolgot. Én lemondtam a délelőtti előadásról, illetve Nagy Sándort is elengedtem, cserébe kaptam egy jó kis társaságot. 

Egyik felem örült, hogy végre láthatom a Szerelmes Shakespeare-t, a másik viszont rettegett. Rettegett, mert Solti Ádámot hasonló fenntartásokkal kezeltem, mint korábban egy másik színészt, ráadásul volt bennem egy kis félsz az ismeretlentől is. Soha nem voltam még prózai darabon, továbbá a Madách is kimaradt az életemből, dacára annak, hogy számos előadásuk érdekel. Az a típus vagyok, aki megelégszik az ő jól bejáratott dolgaival.
Nos, az élet újfent bebizonyította, hogy az új, a más, lehet elképesztően csodálatos. 

Minden bizonnyal jómagam vagyok az egyetlen olyan Szerelmes Shakespeare rajongó, aki legalább hússzor látta már a film... végét. Minden alkalommal, amikor vetítik, eltervezem, hogy jól megnézem végre az elejétől, mégis mindig sikerül pontosan ugyanannál a vége-közeli résznél csatlakoznom. Ettől függetlenül imádom, szeretem. 

Na, de tegnap végre láthattam az egészet! Komolyan mondom, sírva tudtam volna fakadni, amikor felgördült a függöny, és elindult a darab, ha épp nem az oltári nagy mázlink vonta volna el a figyelmem felét. Történt ugyanis, hogy a last minute szervezésünknek hála csak az emelet jobb szél 1-2. székre kaptunk helyet (meglehetősen pénztárcabarát áron), ami bár nem volt rossz, de egy kis rész mégiscsak kiesett. Csakhogy - számomra teljességgel érthetetlen módon - a drágább - középső - szektor fele nem jött el. Naná, hogy Deszyvel átsuhantunk középre, így premier plánban élvezve mindent. 

Ami a színdarabot illeti, lenyűgöző! A díszlet, a jelmezek, a színészi alakítások és a különleges megoldások; a történetvezetés pedig kellően dinamikus. Nekem ugyan kellett néhány perc, mire megszoktam, hogy ez inkább egy prózai darab némi dalbetéttel fűszerezve, ám a látványvilág kellően elvonta a figyelmemet, s elérte, hogy átlépjek a Szerelmes Shakespeare világába. Amikor ez megtörtént, úgy néztem ki, mint egy hormontúltengéses kismama. Egyik percben könnyesre nevettem magam, a másikban szerelembe estem, hogy aztán összeugorjon a gyomrom, és a következő pillanatban elszoruljon a szívem. 

A Szerelmes Shakespeare az egyik leggyönyörűbb történet, amit valaha láttam. Benne van a Rómeó és Júlia minden bája, gyötrelme, az emberi természetből fakadó remény, és a zord valóság, amit csak tetéz a kor szabályrendszere. Mindez együttesen olyan érzelmi löket, ami a nézőt szétcincálja-felemeli. 

Természetesen ehhez az kell, hogy a karakterekbe életet lehelő színészek elhitessék a bársonyszékben ülőkkel, hogy ők most éppen egyek azzal, amit látnak, hallanak. És ez Tompos Kátyának, Solti Ádámnak és a többieknek sikerült. 

Tompos Kátyában őserő van. Játszi könnyedséggel hozza a szerelmes úrilányt, majd vált át nincstelen színész tanonccá, a kettő között pedig ott a híd, melyet a költészet iránti szeretet jelképez. Nem egy általános értelemben vett hangú lány, kicsit füstösebb, emiatt viszont remekül hozza Viola szabadságvágyó-fiúsabb énjét, ami főként a második felvonásban üt nagyot. 

Solti Ádám pedig épp az ő ellentéte. Lágyabb, főhősszerűbb; az a típus, aki minden rezdülésével magába bolondítja a nézőt. Hiába féltem az alakításától, ahogy megjelent a színpadon, tudtam, hogy hatalmasat fogok csalódni benne - pozitívan persze. Egyszerre volt William Shakespeare, a meg nem értett (zseniális) költő, és saját hőse ihletője. Számomra talán ő ragyogta be leginkább a színpadot.

A többi színészt ugyanígy kiemelhetném. Viola kérője gyűlöletet váltott ki belőlem, míg Will barátja minden alkalommal megmosolyogtatott, akárcsak a színésztársulat ügye-fogyott tagjai. Közülük viszont ki kell emelnem Hajdu Steve-et, aki nem hazudtolta meg önmagát, iszonyúan mókás volt a beképzelt színész szerepében; Sánta Lászlót, akit rengetegszer láttam már, és legyen bármilyen kicsi is a szerepe, minden alkalommal képes akár a tömeg közepéről is felhívni önmagára a figyelmemet; illetve a királynőt alakító Kerekes Évát, aki minden tekintetben pompázatos színpadi jelenlétet produkált. Ó, és külön kiemelném a kutyust, aki nem csak imádnivalóan édes volt, de nagyon ügyes is. 

Az egyéni színészi játékok ugyanakkor mit sem érnek, ha nem működik a csoportkémia. Hála az égnek, ezzel nem hogy probléma nem volt, de úgy éreztem, mintha egy évtizedek óta összeszokott gárdát látnék. Will és Viola között pedig olyan kémia feszült, hogy konkrétan megreccsent értük a szívem, míg annál a bizonyos fiús csókjelenetnél valóban elhittem, hogy szerelmesek egymásba. 

Lassan, a beszámolóm végéhez érve még két dolgot nem említettem. Az egyik a humor, a másik pedig a különleges színpadi megoldások. Utóbbiból több is van. Egyrészt minden jelenet között van egy átmosási technika, ami annyit tesz, hogy az előző jelenet vége összemosódik az újjal, vagyis már látható, mi következik, de még ott libeg az előző vége.  Ilyen megoldással eleddig nem találkoztam. 

A másik a Globe színházas rész kivitelezése. Ezen rengeteget agyaltam, hogyan is fogják megoldani, ám az a helyzet, hogy remekül. Másodpercek alatt változik, hogy éppen a színfalak mögött zajló eseményeket látjuk, vagy a színpadon csordogáló darabot. De ha már itt tartunk, ki kell emelnem a nézők bevonásának nagyszerűségét! Igen, egy rövid időre mi magunk is a darab részévé válhatunk, mint Globe színházas nézők. 

Ami pedig a humort illeti... na, az halálos! Az egész nézőtér folyt a nevetéstől; nekem sokszor a könnyem patakzott. Rengeteg poén van benne, míg a férfi-női szerepkör rendesen ki van maxolva. A bajszos Júlia, illetve "Anyád!" részeknél majdnem legurultam a székről - Deszy azt hiszem, tudna mesélni. 

Ha tehát szeretitek a drámai, érzelmes, mégis humoros darabokat, ne hagyjátok ki a Szerelmes Shakespeare-t! Szívből ajánlom, akár láttátok a filmet, akár nem. Fantasztikus darab, amit csak és kizárólag vastapssal lehet jutalmazni. (Megjegyzem, a tapsrend táncos része is nagyon aranyos.)

Számomra pedig két dolog biztos: a következő évadban párszor még meg kell néznem a Szerelmes Shakespeare-t, továbbá ideje szemügyre vennem a többi Madách darabot is. 

Ui.: Az én színházi élményeim mellé lassan kötelező elemmé válik az eső, így elárulom, tegnap sem úsztuk meg szárazon. Este, háromnegyed 10-kor Deszy-vel arra léptünk ki, hogy esik az eső, úgyhogy esernyő hiányában enyhe villámlás és meleg vízcseppek közepette tettük meg a metróig vezető utat. Fergeteges élmény volt. 
Ui.2.: a kép forrása Deszy

Könyvhét (2017)

Ebben a bejegyzésben már az meglepő, hogy éppen pötyögöm, ugyanis egyáltalán nem terveztem kilátogatni a Könyvhétre - és vásárolni sem állt szándékomban. Nos, ez némileg megdőlt öt plusz két könyv és két napos csatangolással, de hát a vér nem válik vízzé. 

No, de ne ugorjunk ennyire előre!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Könyvfesztivál, ami - a társaságot leszámítva - annyira siralmasan sikerült a leszűkített hely, streetfood fesztivál és Alexandra balhé triójának köszönhetően, hogy alig vettem valamit, mi több, rettentő csalódottan battyogtam haza. A kedvem pedig olyan szinten elment az egésztől, hogy a Könyvhetet, amit egyébként is egy fokkal kevésbé szeretek, nem is igazán vártam. Majd minderre rátett egy lapáttal a számomra igencsak gyér megjelenési lista is. Félreértés ne essék, számtalan jó könyv jött ki, csak éppen nekem legtöbbjüket volt már szerencsém olvasni, a maradék pedig vagy nem érdekelt, vagy nem éreztem annyira égető vágyat a mielőbbi megszerzésükhöz, így eljutottam arra a pontra, hogy kihagyom a Könyvhetet - a semmiért nem utazgatok másfél órát. 

Igen ám, de last minute beindult a Blogturné Klub berkein belül a nosztalgiázás, milyen jó is volt régen, amikor mindannyian összefutottunk véletlenül és spontán találkozók, nevetgélések kerekedtek ki a dologból. Ez az egész addig fokozódott, hogy megbeszéltünk gyorsan egy szombati találkozót, és így, egy másik barátnőmmel való találkával összefűzve már láttam értelmét kicsatangolni. 

Szépen el is terveztem magamban, hogy szombaton Dórival jól kisétáljuk, -nézelődjük magunkat mindenfelé, legyen szó Könyvhétről, ruhaüzletről vagy a korzóról, majd összeülünk a btk-sokkal és nem hazudtoljuk meg magunkat; péntekre pedig megbeszéltünk Fummie-val egy találkozót (Könyvhét-menteset).
Igen ám, de van úgy, hogy a sors közbeszól... Pénteken égető szükségét éreztem egy kis fej- és lélekszellőztetésnek, és úgy voltam vele, ha már Fummie-val egyébként is a Deákon találkozunk, kilesek a Könyvhétre.

11 óra magasságában érkeztem meg a Vörösmartyra, ahol azonnal belevetettem magam az akkor még igen baráti forgatagba, elsőként becélozva az Animus standot, hátha három év után végre mákom lesz és ráakadok ezer forintért két HP kötetre, de nem lett - hiába ballagtam el hozzájuk hatszor is aznap. Ezek után némileg csalódva sorba vettem a Librit, General Presst (itt fejben legalább 6 akciós könyvet is megvettem), majd a szökőkutat megcsodálva lekanyarodtam az Édesvíz irányába. 

Az Édesvíz állandó támpont, jókislány látszatát keltve mindig meglesem, hátha találok anyunak valamit. Pechemre viszont én akadtam rá egy igazán vonzó kötetre, nevezetesen az Avalon ködbe vészre, ami egy több mint 1000 oldalas monstrum, és az Arthur mondakörről szól, amiért élek-halok. Vagy háromszor megtapiztam, közben fejben vitatkoztam magammal néhány menetet a kell-de úgysem olvasod el-de akkor is kell-nem lehet-de olcsó érveket felsorakoztatva. Végül mégis visszatettem és átballagtam a GABO-hoz, ahol áttúrtam az akciós dobozt, amiben nem találtam semmi számomra izgit (szerencsére), így jöhetett a Jaffa. Ők is biztos pontot jelképeznek a könyves eseményeimen, mindig Rachel Vincent Sikoltók sorozatának legújabb köteteit kutatom az ötszázas állványaikon, csakhogy itt sem jártam sikerrel.
Ezen a ponton kezdtem büszke lenni magamra, hogy eljutottam a tér feléig, de még mindig nem vettem semmit... az érzés úgy további három percig tartott ki, a Cicerósoknál totálisan elvesztem. De most komolyan, ki tudna ellenállni egy 50%-os ládának, ami hemzseg az olyan könyvektől, amik KELLENEK? Hát én nem, szóval jött megint az ördög-angyal meccs, immár a vegyem meg mind a kettőt vagy csak az egyiket témában. Egyetlen, apró, pici hajszálon múlott, de végül szomorúan visszacsúsztattam Kenneth Oppel duológiájának 2. kötetét, és kifizettem gyerekkorom kedvenc meséjének könyvváltozatát, Az utolsó egyszarvút (1100 kemény forint volt). Kicsit letörve tovább bandukoltam, hogy aztán az AGAVE ötszázas asztalánál újfent bevásároljak anyunak, és szerezzek magamnak egy Lángvető könyvjelzőt.
Ezek után úgy éreztem, ideje megkeresnem Fummie-t vagy a Fumaxot - mindegy melyiket, egy és ugyanaz -, ami egy icike-picike C&A-s kitérővel sikerült is. Nem mondanám, hogy nehéz dolgom volt, Fummie-t a tér felétől hallani lehetett, tehát csak mentem a hang után. 

A nap további részében hol a Fumax standnál ácsorogtam és újabb csatákat vívtam a kell nekem az az AC könyv - nem kell neked fronton, amikor pedig vesztésre álltam, elmentem sétálni egyet a téren. Nagyjából négyszer tértem vissza az Édesvízhez és az avalonos könyvhöz, amit negyedik alkalommal tüzetesebben is megvizsgáltam, azon tipródva, mi legyen. A végső lökést az adta meg, hogy kinyílt a kezemben, és az első szó, amit megláttam, a NIMUE volt. Minthogy néhány nappal korábban gyűrtem le az OUAT 5. évadának nimués részeit (amiket nem mellesleg imádtam), úgy éreztem, ennél több jel nem kell, Merlin is nekem teremtette a könyvet, 990 forint pedig nem pénz érte. Sajnos akkor még nem sejtettem, hogy kérhettem volna marketingesi állást a kiadótól, tekintve, hogy a Fumax standhoz visszaérve kiderült, A. M. Aranth pl. ezer éve keresi, és hogy később szájról-szájra terjedni kezd a híre.

A nap további részét még egy egészen kicsit fedje homály - pusztán babonaságból. Néhány nap múlva ígérem, elárulom, milyen csodálatos élményben lesz részem szeptember végén. 

A szombatot illetően elhatároztam, ha már úgysincs pénzem, többet nem költök könyvekre, csak és kizárólag élvezem a barátnőim, ismerőseim társaságát, és minden élményt magamba szívok. Gondolom, már most sejtitek, hamvába holt ötlet volt részemről ez az elgondolás is...
Pénteken este jött egy mail, hogy átvehetem a kmk-s gyereknapi akcióban rendelt könyvemet (A nyertes átka), amit két másik mollyal összefogva rendeltünk, így gyorsan lebeszéltem egyikükkel egy átvételes talit.
Délben felkerekedtem (esernyővel felvértezve, mert ha szombati könyvhét, akkor eső), és már a buszmegállóban összefutottam Libricicával (egymás melletti utcákban lakunk), majd az átvétel miatt Pennmeneliennel, aztán rohantam is a Dórival való találkámra.
Dórival is belevetettük magunkat a forgatagba (előtte még pont összefutottunk mindenki angyalával,  scheszti-vel, akinek megcsodálhattam az új, csodaszép tetoválását - gyönyörű! azt a talit pedig mielőbb össze kell hoznunk :)), leginkább nagyimnak keresgéltünk "valamit" (indulás előtt megkért, vegyek neki két könyvet mindegy mit, milyen műfajban instrukciókkal), aminek az lett a vége, hogy én őrült módjára túrtam egy bizonyos dobozt, míg Dóri a nos... hm... tájban (fehér pólós, helyes úriemberben) gyönyörködött. Aztán újfent meglátogattuk az Animust hátha alapon..., végül pedig a csodálatos véletlennek köszönhetően kikötöttünk a C&A előtt.
A beszámolómból itt most kihagynék cirka 1 órát - bár meglepő módon, itt is láttam ismerőst Nita személyében, aki annyira elmerült a nézelődésben, hogy nem mertem megszólítani, szóval, ha olvasnád a posztot, innen is szia. 

A kis kitérőnk ellenben olyan jól sikerült, hogy az üzletből kiérve elcsíptük az első esőcseppeket, így míg a rutinos kiadósok, akik szombaton már előre feltették a ponyvákat, éppen azokat hajtották le, mi becéloztuk a mekit - annyira zseniális időzítéssel, hogy pont elkezdett szakadni és villámlani, mire beértünk. Az étterem viszont olyan jó kis menedéknek bizonyult (tudtátok, mennyi kmk-s szerzőt találni ott?), hogy a további 2-2,5 órát is odabent töltöttük el. Előbb Dórival fagyiztunk és a később befutó barátnőjével beszélgettünk, majd átültem a turnés-kerekasztalos beszélgetésbe, ami alatt sikerült leszűrnöm, hogy a hosszú láb olykor bizony átok. 

A rapid szervezés ellenére meglepően sokan voltunk (Kelly, Toffy, Deszy, Lupi, Zsófi, Tibi, Ivett és jómagam, valamint Lizzyke), annyira, hogy még panoráma képbe se fértünk bele, bár a fotósunk gyanítom, zseniális képeket lőhetett a mellünkről (ne lepődjetek meg, ha ez lesz a következő játék - csak viccelek). És nem fogjátok elhinni, de még a találkozó alatt is sikerült könyvet vennem, ugyanis Toffy volt olyan kedves, és korábban megvett nekem egy Elizabeth Hoytot a könyvtárukban. 

A találkozó végeztével néhányan megindultunk, hogy körbenézzünk odakint (vagy az én esetemben kibotladoztam zsibbadozó lábakkal - mondtam, hogy a hosszú láb szűk helyen átok), ami végül egy párcserélős bolyongássá fajult, hol összeszedve újakat, hol leválva. Ami engem illett, én Toffy-val meglátogattam a Twistert, akiknél ha csak távolról is, de megszemléltem a gyönyörű könyvheti újdonságaikat, majd megnéztük a Ciceró akciós dobozát, végül pedig útra keltünk, hogy megkeressük Toffy unokatestvérét, a tiszteletbeli BTK tagunkat, ami részben sikerült, részben viszont ügyesen elsodródtam a Jaffához, és totálisan véletlenül kiszúrtam a Sikoltók legújabb kötetét az ötszázas állványon. *sóhaj* Igen, megvettem. Ne is mondjatok semmit. A karmámat viszont némileg helyreállítottam azzal, hogy a Könyvtündérnél nagyimnak is találtam könyvet. 

Az utolsó forintjaimat elköltve még találkoztam a turnés lányokkal, elköszöntünk, nekem viszont nem volt kedvem hazamenni, így sutba vágva minden fogadalmamat, ígéretemet, tiltakozásomat, és sok egyéb dolgot, amit most nem fejtenék ki, elindultam megkeresni Dóriékat, akik egy olyan dedikálásra vártak, aminek a tartama alatt szerettem volna másfelé bóklászni... A társaságuk viszont többet ért, így ha csak az oldalvonalra is, de beálltam hozzájuk... 2 órára. Maradjunk annyiban, hogy Dóri felé kiegyenlítettem a pepés 4 órás tartozásomat, és olyasmi élményekben volt részem, melyeknek hála kipipálhattam a nyári kihívás "tegyél meg egy számodra őrült dolgot" pontját. A társaság ellenben abszolút kárpótolt a 2 órás masszív nevetéssel. 

Úgyhogy bár az idei Könyvhétből kimaradtak a jól megszokott emberekkel, kiadós ismerősökkel való találkozók, mégsem lehet okom panaszra, hiszen minden korábbinál több élményben volt részem, és olyan sztorikkal gazdagodtam, amikkel még 90 évesen is lehet szívatni.
Köszönöm mindenkinek, aki részese volt ilyen vagy olyan formában. 

Tavaszi MondoCon (2017)

Április utolsó előtti hétvégéjén újra megnyitotta kapuit a MondoCon, én pedig egy év kihagyás után ismételten belecsöppenhettem ebbe az élményekkel teli, színes világba.

Eleddig két alkalommal vettem részt a conon, és mind a kettő után feltöltődve, boldogan tértem haza, magamban megfogadva, hogy amikor csak lehetőségem nyílik rá, újra és újra visszatérek, és kiélvezem, hogy egy napig valóra válik a lehetetlen. Így történt, hogy Dóri és Mira oldalán ellátogattam Csodaországba. 

Az idei év első MondoConja különleges meglepetést tartogatott, ugyanis pont azon a hétvégén került megrendezésre, mint a Könyvfesztivál. Többektől hallottam, hogy nem értik, ez miként történhetett, hisz mind a két esemény látogatói között vannak átfedések, ám én akkor is és most is úgy vélem, probléma nélkül át lehetett hidalni a dolgot. Nekünk sikerült.
Attól már jobban tartottam, miként fog bezsúfolódni annyi ember egy csarnokba, mivel egy másik rendezvény miatt kevesebb terület jutott a connak. Szegény Mirát, aki azelőtt még nem járt kint, próbáltuk is felkészíteni Dórival, hogy teljesen normális, ha a kapun belépve sokkot kap, kell néhány perc, mire az ember akklimatizálódik (emlékszem, két évvel ezelőtt nekem is mennyire "wow" érzés volt besétálni). 

Ahogy fentebb említettem, mostanáig két conon jártam. Az egyik egy nyári volt, ami minden szempontból grandiózus, megismételhetetlen élményt nyújtott a hatalmas tömegével, színes programjaival, helyszíneivel, a másik pedig a tavaly tavaszi, ami hasonlóan élvezetes, ámde sokkal családiasabb volt. Feelingben az ideit valahova a kettő közé tenném. Nem tudom, hogy a kisebb terület miatt, vagy azért mert többen látogattak ki, de óriási volt a tömeg, mind kint, mind az épületben - utóbbiban tyúklépésben lehetett haladni. Egy valami azonban nem változott: a tolerancia. Mintha a kapun belépve elillanna az emberi előítéletesség. Nem számít, hogy teljesen hétköznapi ruhában, netán x farkincával, részeg kalózként botladozva, a szakállas haverjaiddal férfi létetekre selyem miniruhában, Pindúr pandúrokként, vagy a lépteidbe belezengő, óriási robotként vegyülsz el a tömegben, senki nem fog megvetően pillantgatni rád. Számomra ez megunhatatlan. Mint ahogyan a cosplayesek kreativitása, ügyessége is. 

Idén is elképesztőbbnél elképesztőbb jelmezekkel találkoztunk. Lélegzetelállító, ahogy egyesek kedvenc karaktereiket majdhogynem százszázalékosan képesek életre kelteni. Részemről a legnagyobb dicséret (a női) Jack Sparrownak jár. Nem csupán az öltözéke és a kiegészítői voltak pontos másai az eredetinek, de a járása, a testbeszéde és a mimikája is. (Amennyiben követitek a blogot, úgy tudhatjátok, hatalmas Johnny Depp rajongó vagyok, szóval a vele való találkozás maga volt a megtestesült álom. Innen is köszönöm! Miráéktól pedig elnézést, mert onnantól, hogy kiszúrták a tömegben, én mást sem tudtam hajtogatni, mint hogy Jack Sparrow! El kell kapnunk!)

A kevesebb csarnok miatt ezúttal két épületbe szorult a con. A bejárathoz közel, a szokott helyen volt a cosplay verseny, ahova ugyan belestünk, de nekünk túl zajos volt, úgyhogy néhány perc után a szabadban sétálgatva nézelődtünk. A szél ellenére jó idő volt, így már kint is zsongtak az emberek; a mi utunk viszont a D épületbe vezetett. És ott jött a sokk. Az ajtón belépve akkora tömeggel szembesültünk, amilyenre legvadabb álmainkban sem gondoltunk. Konkrétan nem lehetett látni az árusokat, és odajutni is csak akkor lehetett, ha kemény munkával megdolgoztál érte. 

Eleinte megpróbáltunk sorról sorra haladni, és úgy elevickélni ide-oda, de aztán valahol középtájon hagytuk az egészet és arra sodródtunk, amerre kevesebben lézengtek. Szerencsére a tömeg java az árusok köré összpontosult, míg a csarnok hátsóbb részein lévő kiállítók, színpadok kellemesen bejárhatónak bizonyultak. 

Jó szokásunkhoz híven elsőként ezúttal is a Gyűrűk Ura Cosplay Clubot látogattuk meg, ahol a térképek, fegyverek, sisakok és csodaszép kézműves áruik mellett egy újdonság is köszöntött minket, méghozzá játék formájában.
Mirával átengedtük legbátrabb hobbitunknak a lehetőséget, hogy a Végzet hegyében megsemmisítse valamennyi Egy gyűrűt. A feladat annyiból állt, hogy aranyra színezett függönykarikákat - bocsánat, Egy gyűrűket - kellett bedobálni a gyerekmagasságú Végzet hegyébe. Dórinak sikerült, méghozzá kétszer egymás után! Sőt az egyiket annyira jól bezsákolta, hogy szegény gyűrűlidércnek alig sikerült kihalásznia onnan (azt hiszem, Tolkiennak Dórit kellett volna választania Frodó helyett).
Jómagam is úgy voltam vele, hogy kipróbálom, de egyrészt mindent a csúcson kell abbahagyni, másrészt magamat ismerve a gyűrű nem hogy Középföldét, de még az univerzumot is elhagyta volna (igen, roppant profin tudok célozni), szóval inkább levadásztuk Jack Sparrow kapitányt, és Annát a Jégvarázsból.
Az igazi vadászat viszont csak ezután következett. Történt ugyanis, hogy kiszúrtam Thort, és miután egy diszkrét mutogatással a lányok is képbe kerültek, tettünk néhány kört, míg kölcsönösen rávettük magunkat a megszólítására. Természetesen a valóságban ez valahogy úgy festett, hogy Dórit Thort karjaiba löktük, aztán legnagyobb meglepetésünkre és tiltakozásunkra, mi is ott kötöttünk ki (Mira conos-képkészítős szüzességét is Thor tudhatja magáénak). Nagyon szimpatikus, jófej srác volt, innen is pacsi neki.

Északot magunk mögött tudva keletiesebb vizekre eveztünk, ellátogattunk a Japán részbe, amivel már két éve szemeztem. Minden alkalommal bátortalanul szemléltem, milyen jól szórakoznak az odatévedő emberek, hogyan próbálgatják a maszkokat, öltöznek be gésának. Na, ezt idén mi is kipróbáltuk. Dórival előbb tradicionális japán maszkokat öltöttünk magunkra (amik nagyon melegek, ámde annál stabilabbak voltak), majd a cseresznyefás sétány képénél fotózkodás után, Dórit rábeszéltük a beöltözésre.
Igazán érdekes - és nem kicsit szórakoztató - volt látni, hogy ha nem is teljesen így, de milyen nehéz, szertartásos lehet(ett) a gésák öltöztetése. 

És akkor most itt álljunk meg egy kicsit. Megígértem a lányoknak, hogy egy egész bekezdést fogok szentelni KockaSrácnak, tehát fiúk, kérlek ugorjátok át ezt a részt. Köszönöm.
Nos... míg Dóri teljes gésa felszerelésben tündökölt, pózolgatott, betoppant egy teljesen átlagos, szomszéd típusú srác. Eleinte nem is törődtünk vele, de miközben a segítő öltöztette, felcsúszott a pólója, és te jóságos ég! Csajok, én ilyet filmeken és könyvborítókon kívül még nem láttam. Olyan gyönyörű, kidolgozott kockái voltak, hogy azért még az angyalok is sírva lebuktak volna az égből. Minden túlzás nélkül állíthatom, a szemem háromszorosára nőtt - Dórival meg is állapítottuk, baromi jó meló lehet ez az öltöztetős dolog. 

Komolyabbra fordítva a szót, KockaSrác távozása után, félve, de én is úgy döntöttem, kipróbálom a beöltözést. Tartottam tőle, hogy nem lesz rám jó a ruha, de nem így lett. Az ottani, eszméletlenül aranyos lánynak pedig elismerésem; napi 10 órában nem lehet könnyű öltöztetni-vetkőztetni az embereket, ám ő olyan mosolygósan, barátságosan csinálta, mintha csak akkor kezdte volna a munkát. 

Ezek után elhagytuk a japán részleget, belepillantottunk a Just Dance versenybe, amit néhány srác nagyon komolyan nyomott - annyira ügyesek voltak, hogy szívem szerint én is kipróbáltam volna, ha nincs körülöttünk annyi ember és nem versenyre megy. Így viszont tovább ballagtunk, visszamentünk a Gyűrűk Ura standhoz fotózkodni a Zsákos lakkal és Mória kapujával, majd további lézengést követően belebotlottunk a Star Trek standba, ahol ingyen arcfestés is volt. Naná, hogy ki kellett próbálnunk! Még az sem rettentett el minket Dórival, hogy semmit nem tudunk a világról.

Elsőként én ültem be a székbe, és bár kicsit (jóval) nagyobb mintát kaptam, mint kértem, sok érdekességet megtudhattam a trillekről, és a hölgyről, aki rajtam ügyködött. Dóri elkészülte után pedig még gumicukorra és egy különleges zöld italra (Meztelen csiga Kóla) is meginvitáltak bennünket. 

Azt hiszem, ez volt az a pont, ami rádöbbentett, milyen könnyű egy ilyen rendezvényen búcsút mondani a korlátainknak, és elfelejteni, hogy később, a kevésbé toleráns világban még plázázni is akartunk. És tudjátok mit? Nem érdekelt! Jó, azért kellett egy kis idő, mire megszoktam, illetve a lányok jelenléte is bátorságot adott, de kifejezetten jó volt legalább néhány ceruzavonás erejéig közelebb érezni magamat a cosplayesekhez. 

Az arcfestést, kólázást követően a szabadban kötöttünk ki, ahol még elképesztőbb embereket láttunk, mint addig (lsd: Pindúr pandúr srácok), meglestük a "Free botozást", valamint a különböző csoportokat látva elmerengtünk azon, milyen jó lehet egy ilyen csapathoz tartozni, és végül, de nem utolsó sorban, kikötöttünk az Orgyilkosok Testvériségének "búvóhelyén", ahol figyelemmel kísérhettünk egy "kivégzést". 

Kifelé jövet belefutottunk még Havas Jonba és egy hírességbe is, akit ugyan nem ismertük, de cukin dedikálta az elé tolt képeket, lapokat. 

Mindent egybevetve én fantasztikusan éreztem magam, a lányokkal remekül szórakoztunk (csajok, folyt. köv.), és a connak is megismerhettem egy újabb arcát. 

A Star Trek standon a minket sminkelő hölgy megkérdezte, mit szeretünk a MondoConban, mire azt feleltem, hogy a hangulatot, valamint a tengernyi lehetőséget, amit kínál. Ez az a hely, ahol attól függetlenül, mennyire vagy jártas ebben a világban, biztosan találsz kedvedre való dolgokat, vagy éppen megismerkedhetsz egy sor újdonsággal, hisz a kiállítók, látogatók roppant készségesek e téren is. Ahelyett, hogy megvetően néznének rád, ha nem ismered a kedvencüket, inkább elmagyarázzák, megpróbálnak bevonni - anélkül, hogy rád kényszerítenék. Szóval én csak ajánlani tudom, próbáljátok ki. Könyvmolyoknak egyébként ugyancsak a megtestesült mennyország lehet a MondoCon, számos regényszereplővel találkozni - például árnyvadászokkal.

Köszönöm a MondoCon stábjának, hogy rész vehettem a szombati napon! Élmény volt.
Dóri, Mira, nektek pedig a sok nevetést, társaságot köszönöm; remélem, következőnek már tényleg beöltözve megyünk!
Apropó... lehet minket támogatni egy-egy bátorító hozzászólással, hogy legyünk-e árnyvadászok, Disney hercegnők.

(További képeket a blog facebook oldalán, vagy ide kattintva találtok.)

Marie Antoinette musical

Lévay Szilveszter - Michael Kunze: Marie Antoinette

Színház: Budapesti Operettszínház
Rendező: Kerényi Miklós Gábor
Hossz: ~ 3 óra (szünettel)

Ismertető:

Különleges, drámai musical cselszövésről, forradalomról és szerelemről. A híres nyaklánc botrány, amely sokak szerint a Nagy Francia Forradalom kirobbanásának egyik látványos előzménye volt, a címszereplő boldogtalan királyné és egy nehéz sorsú szegény lány, Margrid történetén keresztül elevenedik meg. Egyikük a királyi palotában táncol, flörtöl és mindmáig a női szépség és vonzerő jelképes alakja, míg a másik Párizs külvárosában tengeti életét, ám Orleans hercegének politikai játszmái folytán, sorsuk összekapcsolódik. Halálosan szerelmesek lesznek a vonzó svéd grófba, Axel Fersenbe, mígnem Marie Antoinette gyönyörű nyakát végül a guillotine hasítja ketté, Margrid pedig forradalmi hősnővé emelkedik. Az események során mindketten döntően megváltoznak, s miközben kiderül, hogy féltestvérek, két rendkívüli személyiség kétségeit, örömeit és szenvedéseit ismerhetjük meg. A fordulatos történet a XVIII. századi francia paloták lenyűgöző termei és az ínségtől szenvedő szegények vad világának váltakozó képeiben elevenedik meg.
A csőcselék forradalmi mámora, a királyi pipogyaság és a sajtó már akkor felismerhető őrült hatalma, mai konfliktusok tömegével látja el Lévay Szilvesztert, hogy hol kivételes drámaiságú, hol finoman lírai melódiái felcsendüljenek.

Saját véleményem:

Hosszú évek óta motoszkál a fejemben egy Kultúra/Musical rovat, mivel akárhányszor színházban jártam, olyan élmények, érzések munkáltak bennem, amiket szerettem volna másokkal is megosztani, végül azonban mindig elengedtem. A tegnapi nap viszont olyan impulzusok értek, amiket nem akartam veszni hagyni. 

A színház a hétköznapi emberek varázslata. Egy olyan világ, amely kitépi nézőjét a valóságból, hogy egy olyan letűnt korba vagy képzelt világba repítse, ahol bármi lehetséges. Eggyé válhatsz a szereplőkkel, általuk szerethetsz, gyűlölhetsz, szomorkodhatsz, izgulhatsz, megmentheted a számodra kedves dolgokat, vagy éppen áldozatul eshetsz cselszövők ármánykodásának. Teheted mindezt úgy, hogy csak ülsz, nézel, és befogadod, amit néhány másik, hozzád hasonló ember a maga varázslatával életre hív. Az egész nem több néhány óránál, ám hiába alszanak ki a fények, sétálsz ki a teremből, még hosszú-hosszú órákig a valóság és álomvilág vékony határvonalán egyensúlyozol, ahol bár látszólag éled a megszokott napjaidat, gondolatban és lélekben félig-meddig még máshol jársz. Számomra ez a színház. Feltöltődés, mágia, érzelmi az- és másnaposság.  

Az Operettszínház esetében mindenképp. 

Az elmúlt évek során számos darabot láttam már (Szentivánéji álom, Szépség és a Szörnyeteg, Rómeó és Júlia, Elisabeth, Ördögölő Józsiás, Ghost, Rebecca), de mindig akadt valami új, ami hívogatott, Így volt ez a Marie Antoinette esetében is. Amióta műsorra tűzték, vágytam rá, hogy megnézzem - mit vágytam! majd' elepedtem érte! - és ha kicsit sokáig tartott is, az utolsó pillanatban azért csak összejött. Dórival sikerült a tegnap délutáni előadásra két jegyet elcsípnünk. Bár bevallom, a várakozás pillanataiba nem kevés kétség is vegyült részemről, tekintve, hogy sosem rajongtam Muri Enikőért, Vágó Bernadett ellenben a kedvenc színésznőm (jelenleg ők ketten játsszák a főszerepeket). Egyedül az vigasztalt, hogy Enikő mellett ott voltak a nagy kedvenceim, Hommonay Zsolt, MÁZS, Csuha Lajos - igen, igen, még az évtizedes R&J rajongók táborából származom -, Veréb Tamás, vagy Kékkovács Mara, akiben egykor ugyanúgy kételkedtem, mint most a fentebb említett hölgyben. Na, meg két olyan színész neve - Gubik Petra, Gömöri András Máté - is ott figyelt, akikre roppant kíváncsi voltam. Szóval összességében úgy álltam hozzá, nagy baj nem lehet.

Dórival negyed három körül találkoztunk Oktogonon, és miközben jól kibosszankodtunk magunkat, hogy Murphy kitolt velünk és a nyakunkba zúdított nem kevés esőt (értsd: hiába akartad kicsípni magad, úgy néztél ki, mint egy ázott veréb), szépen elballagtunk a színházhoz (ami mellett lazán elsétáltam, olyan rég voltam), ahol szokás szerint óriási tömeg várakozott. Bejutva első utunk a belső pénztárhoz vezetett, majd - ekkor még üres kézzel - felballagtunk az emeleti ruhatárhoz, hogy megszabaduljunk minden kolonctól.

Az előadásig fennmaradó időben Dóri előbb próbára tett a szelfizéssel (bocsi, tudom, hogy rémes vagyok), majd elfoglaltuk helyünket, amitől ugyancsak paráztunk egy kicsit, mennyire lesz jó - de szerintem abszolút jól jártunk ár-érték arányban. Itt szeretném jelezni, ha a pénztárcátok csak a szélső szektorokat engedi, netán a jobb helyek már elkeltek, akkor a jobb oldalt preferáljátok, mivel a kiugró színpadi jelenetek java balra koncentrálódik. Mi az "emelet jobb 5. sor 2-3." székén ültünk.

A darab kezdetéig Marie Antoinette-ről és XVI. Lajosról vetítettek rövid ismertetőket - hogy mit, azt ne kérdezzétek, mert abba a távolságba már vak vagyok -, ami szerintem jópofa ötlet volt, legalább azok is képbe kerülhettek velük, akik nem igazán tudtak róluk semmit. Ezzel együtt egyébként nem árt valamelyest ismerni a párost, minthogy a darab leginkább utolsó éveikre és a híres nyaklánc botrányra (ami tegnapig számomra is kimaradt) koncentrálódik, vagyis mellőzi azt a pazarló és hedonista életmódot, amit Marie Antoinette folytatott. 

A történelmi hűség boncolgatásába nem mennék bele; egyrészt annyira jól én sem ismerem a részleteket, másrészt egy musicalről beszélünk, amibe kell némi extra dráma, hogy dinamikusan működhessen a dolog. Az ellenben tagadhatatlan, hogy a Marie Antoinette nem a legjobb mű, amit valaha láttam - középkategóriás. Az eleje kicsit hosszú, és hiába telik el másfél óra, lényegi előremozdulás nem igazán történik, néha pedig az sem érthető, éppen mi zajlik a színpadon, vagy hogy ki kivel van és mit akar. Gondolok itt főként a tavaszi bálra és a nyakláncos simliskedésre. Nem szokott ilyesmivel gondom lenni, ám itt csúnyán elvesztettem a fonalat, annyira gyors, kusza és hirtelen volt.

Mindettől függetlenül a látvány és a színészi játék előtt leborulok. Látszott, hogy a művészek egytől egyig lubickoltak a szerepükben, és olyan alakításokat nyújtottak, amivel a Rómeó és Júlia eredeti gárdája óta nem találkoztam. Mintha valamiféle őserő szabadult volna fel belőlük. 

Hommonay Zsolt (Orleans hercege) oly' sok hős/szépfiú/nemes lelkű karakter után ezúttal élvezettel lubickolt a negatív figura nyújtotta lehetőségekben; ahányszor felbukkant, úgy éreztem, felrobbantja a színpadot - már a mű kezdetekor is. Zseniálisan hozta a hataloméhes firkász herceget, aki nyomdája és rangja latba vetésével ügyesen megtorpedózta a királyi párt. És hozzá hasonlóan Veréb Tamás (Jacques Hébert) is meglepett ravasz és kissé indulatos, lázadó figurájával, ahogy Orleans hercegével karöltve gázolt át mindenen és mindenkin. Nem gondoltam volna, egy annyira szimpatikus, vidám srác, mint ő, képes lehet erre, de kellően rácáfolt sztereotípiámra.
Akárcsak Muri Enikő. Hatalmas meglepetésként ért - és őszintén megmondom, soha nem gondoltam, hogy ezt fogom írni -, de akkorákat és olyan csodaszépen énekelt, hogy nem győztem pislogni, sokszor még a hideg is rázott. Elképesztően jól hozta Marie Antoinette emberiségét; a nőt, akinek legnagyobb bűne a szépség és a jólét iránti szeretete volt, az anyát, akit koholt vádakkal illettek, a kislányt, akit túl korán kényszerítettek bele egy olyan házasságba, s ezzel együtt rangba, amivel nem tudott mit kezdeni, a szerelmes asszonyt, aki arra vágyott, hogy szeressék, és a feleséget, aki mindennek ellenére kitartott férje mellett a legnagyobb bajban. Egy kicsit ugyan hiányoltam a tékozló Marie-t, aki még az anyját is kiborította, ám ez aligha róható fel Enikőnek. És nagyjából ugyanez igaz MÁZSra, Gubik Petrára, valamint Gömöri András Mátéra is.
Mészáros Árpád Zsoltról tudtam/tudom, milyen kincs rejlik a torkában (épp emiatt fájlalom, hogy olyan kevés szerepe volt), mégis érdekes és új élmény volt visszahúzódó, kevésbé hangember szerepben látni. Azon már meg sem lepődök, hogy így is akkora hatást gyakorolt rám, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna szegény Lajos szólóján, vagy megölelgettem volna, amikor feleségével beszélgetett a nő szeretőjéről.
És ha már szóba került Alex von Fersen, akkor muszáj kitérnem Gömöri András Mátéra. Sok szempontból tartottam tőle, ám bebizonyította, az új generációnak olyan tagja, akire határozottan oda kell figyelni. És hát ami azt illeti, láthatólag (igen, ilyenkor az ember visszanyeri látását néhány - fájdalmasan - rövidke percre) a sok edzés sem volt hiábavaló.

A végére hagytam Gubik Petrát, aki Margridként épp olyan fontos és meghatározó alakja ennek a darabnak, mint Marie Antoinette. A francia csőcselék szószólójaként, vérbeli lázadóként nagyon heves, indulatos figura, de másként, mint az őt mentoráló herceg vagy költő. Ő nem gazdagságra, hatalomra, hanem igazságra vágyik, arra, hogy a nincsteleneket ne tiporják sárba. S pont emiatt gyűlöli meg a nemeseket, valamint Marie Antoinette-et, akit a sajtó koholt vádakkal illett.
Szembekerül tehát két nő, akik sokáig külön utakon, egymástól igen eltérő világban élik napjaikat, és harcolnak a számukra fontos dolgokért, majd sorsuk szép lassan egybefonódik. Kettejük találkozása pedig rendkívül drámai, mégsem túlzó. Egyikük sem fordul ki önmagából, mégis hatással vannak a másikra. Történeti szempontból minden elismerésem a rendezőé, ám az igazi bravúrért a karaktert életre keltő hölgyet illeti dicséret.
Petráról rengeteg rosszat hallottam, tegnap délután mégis egy erőteljes, sziporkázó lányt láttam.

A méltatások sorát egyébként hosszan folytathatnám Csuha Lajostól kezdve a divattervező és fodrász dilis duóján át a lehengerlő tánckarig, akik ezúttal is bravúros ügyességgel támogatták a színészeket, és külön kiemelhetném a bőrdzsekis ikreket, akik magasan kiugrottak a többiek közül, ám akkor ez egy végeérhetetlen beszámoló lenne. Én pedig még szeretném elmondani, hogy a díszlet - noha kicsit szerényebb volt az eddigiekhez képest, és az MA logó is erőszakosan uralta a teret -, valamint a színpad- és mindenféle más technika mennyire egyedülálló és nemzetközi színvonalú volt ezúttal is. Nem is feltétlen a durrogásra gondolok, ami már-már kötelező operettszínházas védjegy, hanem a tűz érzelmet kifejező (düh, szomorúság, lázongás, elszántság, kilátástalanság, stb.) használatára, a fémrudak taktusára, valamint arra a borzasztóan nagy francia zászlóra, amitől majdnem infarktust kaptam! Te jó ég, ahogy az lepottyant és koppant a semmiből, csupán néhány centire egy ember előtt... Ott egy picit megállt bennem az ütő.

Összességében maga a cselekmény és a dalok nem ejtettek sosem múló szerelembe, de a színészek, táncosok és a díszlet elkápráztatott. És ugyanez érvényes a darab mögöttes gondolataira. Érzelmileg nagyon megragadott, és rám telepedett a karakterek (a nő, aki csak szeretni és élni akart; a király, aki nem vágyott hatalomra, csak egyszerű életre, és arra, hogy boldoggá tegye feleségét - még akkor is, ha az más karjaiban lel örömre -; a szerető, aki könnyű felkapaszkodás helyett szerelme érdekeit helyezte előtérbe; a nincstelen lány, akit mindenki kihasznált, eldobott, átvert) kilátástalansága, és az, hogy milyen szörnyűségekre képes az ember puszta becsvágyból. Számomra a musical vége kész érzelmi katarzis volt, mintha a lelkembe férkőzött volna mindaz, amit láttam.

Egy dolgot viszont nem értek. Lehullik a függöny, véget ér a darab, jön a tapsrend, ám sok néző, mintha robot lenne feláll és kirohan. Miért? Két perccel előbb lesz rajtuk a kabát? Nem hiányzik számukra az a valóságba visszavezető út, ahol a színészek félig önmaguk- félig alakított karakterük? A tiszteletről nem is beszélve. Nem értem, de nem is akarom. Nekem az egyik kedvenc részem. Megtisztelni a művészeket, látni a felszabadultságukat, örömüket, összetartásukat, hallani a taps erősségét, és akklimatizálódni a valóságba.

Dóri, köszönöm a tegnapi napot, egy élmény volt, folyt. köv. április másodikán. 

És bár biztos nem olvassák, de az Operettszínháznak is köszönöm az élményt.