2013. december 30., hétfő

A. O. Esther - A Mennyország Kulcsa



A. O. Esther: A Mennyország Kulcsa

Kiadó: Decens
ISBN: 9789630878043
Oldalszám: 562 oldal

Fülszöveg:
Míg az angyalok a Pokolban időztek, a földön húsz év telt el. Viking harcosok térhódításait rettegik halandók és halhatatlanok. A visszamaradt Sötét Angyalok kegyetlen, hataloméhes zsarnokokká váltak, velük kíván szövetkezni Gabriel képében Arshamon, akit testvérei és Sharanfer új testben követnek.
Hőseink a már felnőtt Joshua városának vendégei, ám nincs idő az ünneplésre, mert az Életfa felett megjelenik Vidfornir, az aranysas, aki az óriások eljöttét, s ezzel a világ pusztulását jelzi.
Csak egy módon lehet elkerülni a véget. Le kell győzni a mágikus erővel bíró aranyszarvasokat, mert csak az agancsukból készített varázspor tudja elpusztítani az óriásokat. Ám mindehhez a titokzatos, de annál zsugoribb törpéktől kell segítséget kérniük. Cserébe azok kristálykoponyákat követelnek, melyeknek megszerzése szinte lehetetlen… A csapat mégis elindul szent célja felé, ám máris Moro lidérceibe ütköznek. A túlerő reménytelen, hacsak az angyalok szövetségre nem lépnek a barbár vikingekkel…
De vajon Elijahé lesz-e végre Sophiel? Netán a viking vezér vagy Arshamon szerzi meg őt magának? Megmenthető-e még Gabriel lelke? Megesik-e Ariel szíve az iránta rajongó, nővé serdült Machielen? És vigaszra lel-e a hitevesztett Joshua?
A válaszért ezúttal is varázslatos helyszínekre kell repülnöd, kedves Olvasóm, de vigyázz! A mélyben rejlő kincs ragyogása, a hatalom íze és a szerelem mámora téged is megrészegíthet!

Saját véleményem:
Miután Sophielék visszatérnek a Pokolból, nem sok idejük marad a pihenésre. Épphogy lazíthatnának egy kicsit, amikor katonák jelennek meg, s köztük egy ismerős, fiatal férfi bukkan fel, aki nem más, mint Joshua.
Az időközben férfivá érett Joshua szembesíti az angyalok csapatát mindazzal, ami távollétük alatt történt. Többek közt megtudják, hogy, amit ők odalent pár napnak érzékeltek, az fent több évet ölelt fel, mialatt a Sötét Angyalok serege átvette az uralmat, s porig rombolták a föld jelentős részét, valamint hatalmuk alá kényszerítették az embereket.
Ám ez közel sem az egyetlen probléma, mivel megjelenik Vidfornir, az aranysas, aki az óriások eljöttét, s ezzel a világ pusztulását jelzi. Egyetlen módon állíthatják meg az óriásokat: le kell győzniük a cseppet sem veszélytelen aranyszarvasokat, és az agancsaikat el kell vinniük a törpékhez, hogy azok varázsport készíthessenek belőlük. Csakhogy a monda szerint három férfi, és egy nő kell a szarvasok elpusztításához, ám közülük mindössze egyetlen személy élheti túl a kalandot, méghozzá a nő.
Ezalatt megjelenik Arshamon, és a viking testeket kapott testvérei, Sahranferrel kiegészülve, és elhatározzák, hogy csatlakoznak a Sötét Angyalok seregéhez....

Aki rendszeres olvasója a blognak, az már tudhatja, hogy az Összetört glóriák az egyik kedvenc sorozatom (Cassandra Clare történetei mellett), és ezt a részt is nagyon vártam már, így amikor megkaptam, egyből rá is vetettem magam, és egy nap alatt befaltam a felét. És ugyanígy volt ez a második felével is (igaz, közbe kellett iktatnom egy pici szünetet, de a könyvtől kívülálló okok miatt). Most pedig itt ülök, és azon gondolkozom, hová tűnt az a cirka 5-600 oldal, ami az én könyvem végéből egészen biztosan kimaradt, merthogy első ránézésre nem tűnik olyan kegyetlen függővégnek a történet, mint az előzőek, de ez közel sem igaz, hiszen az utolsó mondatok annyira felpiszkálják az olvasó kíváncsiságát, hogy legszívesebben már venné is a kezébe a folytatást.
Történetünk főhősei, mint ahogyan azt már megszokhattuk, most sem ülhetnek sokáig a babérjaikon. Épphogy megérkeznek a Pokolból, máris újabb kalandokba csöppennek, melyek ezúttal sem mentesek a veszélyektől. Utuk során rengeteg újabb lény bukkan fel, akadnak köztük ismertebbek, és kevésbé népszerűek is.
Eszter történeteiben rettentően szeretem azt a természetességet, amivel képes több mitológiát összefűzni úgy, mintha azok valójában egyek lennének, és hozzá mer nyúlni olyan legendákhoz, mítoszokhoz, melyeket mások nem igen alkalmaznak. Ettől válnak a regényei egyedivé, izgalmassá, színessé és élettel telivé.
A negyedik kötetben pedig egyre inkább érződik, hogy az írónő mennyire szereti a skandináv kultúrát, beleértve a vikingeket. Ez számomra külön öröm, mert én is imádom őket, és jó volt olvasni egy kicsit az ő szokásaikról, életmódjukról, és harcmodorukról.
Valószínűleg nem mondok újat azzal, hogy olvasás közben megint úgy éreztem magam, mintha én is részese lennék annak a világnak, amelyben a szereplők mozogtak. Ez a vikinges jelenetekre különösen igaz volt. Szinte életre keltek előttem.
Amit velük kapcsolatban mindenképp ki szeretnék emelni, az a hitük. Ha valaki nem ismeri a temetési szokásaikat, akkor sokkoló lehet, és bár valójában az is, számomra mégis van benne valami megható. Nem mondom, hogy egyetértek velük, és támogatom ezt, de megértem őket. Viszont nagyon tetszett, ahogy megjelent Sophielnek és Ramodielnek köszönhetően a felháborodás, és a másik oldal, mely nem tudta ezt elfogadni. Az ottani érzelmek mind a két fél részéről hihetetlenül valósak voltak.
A vikingekhez hasonlóan ugyancsak megörültem a farkasnak, és az összes többi felbukkanó állatnak. Imádom őket, és megmutatták, hogy milyen sokfélék is tudnak lenni. Veszélyesek, szabadok, intelligensek, ösztönösek, és fensőségesek. A legjobban mégis Sophiel és Fenrir kapcsolata érintett meg. Ha valakinek volt/van kutyája, akkor pontosan tudja, milyen az, amikor szavak nélkül is megértenek mindent, vagy kiállnak a gazdájuk mellett. És ebből kifolyólag, egy olyan szoros kötelék jön létre a két fél között, ami egy kívülálló számára érhetetlen lehet. Ezzel pedig Sophielhez szeretnék kilyukadni, aki a farkas miatt sokszor máshogyan cselekedett, mint az elvárható lett volna.
Sophiel egyébként részről részre fejlődik, egyre ügyesebb harcos, és egyre inkább emberi. Noha még mindig megvan benne van az angyali oldala is. Remélem, a folytatásban megint egy kicsit több saját fejezetet/részt kap, én nagyon szerettem az ő gondolatairól olvasni, és kicsit hiányzik. Mostanra azonban annyira kinőtte magát a legtöbb szereplő, és annyi fele szóródtak, hogy belátom, jár nekik a saját fejezet. És igazából nincs is ezzel bajom, mert mindannyian másért érdekesek, és imádok róluk olvasni. Arról nem beszélve, hogy így fennmarad az egyensúly, és egyformán izgalmasak maradnak, egyik félből sem lesz túl sok. Nem is beszélve arról, hogy a maguk módján mindegyiküket szeretem. 
Sahranfer múltját eddig is imádtam, most ugyan kevesebb volt belőle, de az ugyanolyan izgalmas, és rejtélyes volt, mint eddig. (Az emlékeiből egyébként egy saját történetet is eltudnék képzelni.) És a sors fintora, hogy kezd újra a régi önmagává válni.
Aztán ott vannak még a többiek, Mizariel, Azrael, és Arshamon, akik mind fenyegetőek a maguk nemében. Velük és néhány másik szereplővel kapcsolatban viszont (számomra) két negatívumot muszáj megemlítenem. Tudom, hogy senki nem csak jó, vagy csak gonosz, és, hogy mindenki szívében ott lapul valami szeretet, de nekem most picit sok volt a szerelem. Rengeteg szereplő esett szerelembe, akár egy pillanat alatt is, és ettől sebezhetővé váltak a negatív figurák, kevésbé voltak félelmetesek a szememben.
A másik dolog a testiség. Eszter ugyan gyönyörűen írja le azokat a részeket, és néhány szereplőnél abszolút örültem is neki, de számukat tekintve sok volt, és ez néha elvitte a történetet más irányba. Ez egyébként leginkább a könyv közepére volt jellemző, aztán újra beindultak az események, és minden felpörgött.
Aminek viszont rettentően megörültem az a sok-sok Bardo rész. Egyszerűen imádom azt a pasit! Olyan dumája van, amitől mindenki kifekszik. Rengetegszer megnevettetett. És nem csak ő, de Ramodiel és Ariel is előtérbe került. Nekem pedig Bardo, Ramodiel és Ariel óriási szerelmeim voltak már a kezdetektől fogva. Volt pillanat, amikor képletesen szólva, tövig rágtam miattuk a körmeimet. De nem lenne teljes a hárem lista Elijah nélkül, aki még mindig a szívem csücske. Annak ellenére, hogy fülig szerelmes, nagyon férfias. Sőt! Most aztán kijött belőle a férfi. Tökéletes példája annak, hogy attól, hogy valaki szerelmes, még nem kell papuccsá válnia. A Sophiellel közös jeleneteik perzselőek, és elevenek, a lány miatti aggódása pedig rettentően intenzív, és valósággal érezni lehet a gyötrelmét, a legjobb értelemben értve. Ám legalább annyira szerettem azokat a pillanatokat is, amikor Bardoval beszélgetett, vagy éppen bohóckodott. A vízbe lökős jelenet pedig mindent vitt!
Összességében tehát megint egy remek történetet olvashattam, ami felkészítette a terepet egy jóval nagyobb, jelentőségteljesebb csatának.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti a kalandokat, odáig van a különböző lényekért, a vikingekért, vagy egyszerűen csak egy fantasztikus történetre vágyik. És, ha ez nem győzött volna meg titeket, akkor olvassátok el Vág Bernadett ajánlóját. Tökéletesen összefoglalja mindazt, amit ez a sorozat nyújt az olvasóknak.
Végül, de nem utolsósorban köszönöm Eszternek, hogy olvashattam ezt a részt is! :)


Pontszám: 5/5
Kedvenc szereplő: Elijah, Bardo, Ramodiel, Ariel, Sophiel és Erik
Kedvenc jelenet: a vízbe dobós, Sophiel vívása Bardoékkal, Sophiel tánca, és egy spoieleres Elijah-Sophiel jelenet
Negatívum: picit sok testiség
Borító: 5/5*

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése