2015. szeptember 30., szerda

A marsi/Mentőexpedíció - film


Nyelv: magyar szinkronos
Hossz: 136 perc

Tartalom:
A Marson hatalmas homokvihar készül. A NASA űrhajósai biztonsági okokból azonnal elhagyják a bolygót: halott társuk testét sincs már idejük megkeresni.
Nem is találnák. Mark Watney (Matt Damon) ugyanis nem halt meg; csak a szkafanderébe épített adó meghibásodása miatt hiszik a többiek, hogy nem élte túl az első szélrohamokat.
A mérnök-botanikus mindent elkövet a túlélése érdekében: gépeket szerkeszt, élelmiszert termel, vizet gyárt, és amikor a Földi irányítók felfedezik, hogy él, felkészül a mentőexpedíció fogadására.
De az expedíció négy év múlva érkezik, méghozzá az ellenséges bolygó egy egészen másik pontjára. Neki 3200 kilométert kell utazni, hogy fogadhassa őket: egyedül, megfelelő felszerelés nélkül, végtelen magányban.

Saját véleményem (+ élménybeszámoló):
Amint elhangzik az a két szó, hogy A marsi, a könyvmolyok igen nagy hányada felkapja a fejét, vagy legalábbis be tudja azonosítani a forrást, hisz nagyjából mindenki hallott már valamit, amit ehhez a címhez köthet. A könyves világban anno ugyanis bombaként robbant a könyv, akik olvasták, imádták, a regény egyes mondatai bevésődtek a köztudatba, és ugye a film bizonyos jeleneteit is kicsiny hazánkban vették fel.
A marsi és az én történetem valahol itt, a film forgatásakor találkozott először, egészen pontosan akkor, amikor megtudtam, hogy Sean Bean is tagja a szereplőgárdának, és ő is Magyarországra látogat. Szerettem volna levadászni (hehe, bocs a gonosz szóvicc miatt) néhány perce, egy aláírás elejéig, de ez sajnos elmaradt. Aztán, noha a könyv piszkálta a fantáziámat, mégis úgy voltam vele, hogy valószínűleg nem én vagyok a célközönsége… mígnem Fummie elolvasta, és gyakorlatilag heteken át ódákat zengett a blogturnés chatünkben és élőben - momentán bárhol - róla.  Itt már erősen meginogtam, hogy talán mégis kéne adni egy esélyt ennek az egésznek, az áttörés azonban elmaradt. Mígnem előző héten a Fumax Kiadó meghirdetett egy plakátversenyt, ahol páros belépőket lehetett nyerni a vetítésre.
Nem, sajnos még ez sem jelentett áttörést, szépen tovább görgettem. De aztán este Fummie kért egy kis kivitelezésbeli segítséget a sajátja elkészítéséhez, és míg rá vártam, viccből összedobtam egy posztert. Nem terveztem elküldeni, azonban némi löket és agyalás után mégis tettem vele egy próbát, már csak azért is, ha esetleg Fummie nem nyerne az övéivel, legyen plusz egy esélye… És sikerült. Mind a ketten esélyt kaptunk arra, hogy premier előtt megnézhessük A marsit… bocsánat, Mentőexpedíciót (bár lehetne A marsi Mentőexpedíció is).

Az, hogy kedden (09.29.) este ott ülhettem a moziteremben, olyan meglepő dolgoknak volt köszönhető, mint: Stohl András szinkronja (komolyan mondom, amikor elindítottam az előzetest, ő volt az első, aki miatt azt mondtam, oké, menjünk, nézzük meg, imádom), Melisandre (igen, az a vörös ribi, akit évek óta gyűlölök) és a ragasztószalag. Lássuk be furcsa hármas…
Na, de lényeg a lényeg, kedd délután találkoztam Lupival, aki hozzám hasonlóan nem olvasta a könyvet, és a tudat, hogy nem egyedül kell majd több száz olyan ember közé beslattyognom, akik kb. szóról-szóra ismerik Andy Weir művét, megnyugtatott.
Másfél órával előbb értünk oda, mint kellett volna, de némi ücsörgés után észrevettük, hogy kezdik kipakolni az átvételes pult elemeit, ezért, hogy biztosan jó helyünk legyen, szépen beálltunk elé. Hát… az biztos, hogy jó helyünk lett, minthogy másfél órát ácsorogtunk egymagunkban, mire elkezdett gyűlni a tömeg, és megérkeztek az illetékesek. Meg a celebek. És Fummie a barátnőjével, egy-egy krumpli társaságában.
A terem előtt újabb hosszúnak tűnő percek vártak ránk, de ha valaki ismer minket, tudja, bőven elütjük az időt. Szerencsére hülyeségből, nevetésből és ragasztószalagból nem volt hiány (a női mosdó karbantartója egészen biztosan nagy rajongója lehet a regénynek), míg elsőként beléphettünk a terembe, ahol Lupi, a helyvadász mértani pontossággal levadászta nekünk a legfelső sor legközépsőbb helyeit.  

A film az kpontpontva jó! Már maga a nyitókép is gyönyörű, ahogy végigpásztázzuk a kietlen Mars felszínét, a végtelennek tűnő sivatagot, krátereket, kiemelkedő hegyeket. Mindez 3D-ben pedig egyenesen lélegzetelállító.
A Mentőexpedíció az a film, amit szerintem megéri 3D-ben megnézni, mert nem csupán hatásvadász, direkt módon beleépített buborékok röpködnek az arcodba, hanem az elejétől a végéig, mindent térben látsz, és egy ilyen típusú sztorinál ez baromi sok plusz élményt ad. Számomra sokkal élőbbé, intenzívebbé tette az egészet.
De ugyanez érvényes a különféle hangeffektekre, melyek erőssége, hangzása sokszor egészen a bensőmig hatolt, fizikális és érzelmi téren egyaránt. Gond nélkül elhittem, hogy épp most szakadt le mellettem egy vasdarab, támadt óriási vihar, robban fel valami, vagy hogy a kilövési sebesség az ülésbe présel. Míg az aláfestő zenék viccesek, meghatóak, vagy éppen izgalmat növelők.

Mielőtt tovább mennék, következzen egy kis történeti összefoglaló – a film alapján - azok számára, akik hozzám hasonlóan nincsenek képben a könyvvel:
A NASA egyik kutatócsoportja a Mars felszínén tartózkodik, különféle méréseket, vizsgálatokat végeznek. Minden szép és jó egészen addig, míg váratlanul rájuk nem tör egy óriási vihar. Kénytelenek jóval a kijelölt nap előtt elhagyni a bolygót, ám menekülés közben egyik társukat, Mark Watney-t elsodorja egy leszakadt fémdarab. Hiába keresik, sehol nem találják, mindössze annyit tudnak, hogy megsérült a ruhája, ami perceken belül a biztos halálhoz vezet. Kapitányuk kénytelen a vihar hevessége miatt gyors döntést hozni, így végül otthagyják halottnak hitt társukat, és elhagyják a Marsot.
Az egész világ gyászolja az űrhajóst, aki azonban a vihar után magához tér. Szerencséje a szerencsétlenségben, hogy a hasába szúródó fémdarab, valamint a sebből szivárgó vér lezárta a ruháját, így életben maradt. A rossz hír, hogy a következő Mars-kutatócsapat 4 év múlva érkezik, neki pedig nincs annyi élelme. Mark viszont nem adja fel, bámulatos tehetséggel lát hozzá a túléléshez, sőt még nehezen kapcsolatot is sikerül teremtenie a NASA-val, akik nekilátnak a megmentésnek.

Dióhéjban tehát van egy Marson rekedt űrhajósunk, aki küzd az életben maradásért, és van a NASA, ami szintén azon van, hogy élve visszahozza az emberét. Önmagában mindez még akár rosszul is elsülhetne, mert hát valljuk be, több száz napon (Mark esetében hívjuk ezt solnak) át nem lehet látványosan életben maradni, és a földi ügyintézés is száraz politika, üzlet, stb, stb.
De Andy Weir kitalált egy olyan koncepciót, mely az első szótól az utolsóig a lapokhoz szögezi az olvasója tekintetét, a filmes stáb pedig vizuálisan is megvalósította (mely már csak amiatt is nagy szó, mert, mint tudjuk, ami könyvben működik, az filmben nem biztos, hogy siker). A film mind a 136 perce izgalmas, feszített tempójú, egy pillanatra sem veszti el nézője érdeklődését.  S ebben, a remek rendezés, képi és hangi világ mellett, igen nagy szerepe van az illusztris színészgárdának. És az a piszok nagy helyzet, hogy lassan kimerítem a fantasztikus összes szinonimáját, de nincs mit tenni, a Mentőexpedícióról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

Bevallom, Matt Damon sosem mozgatott meg. Eddig. Az, amit Mark karakterével művelt (vagy amit az tett vele)… hát arra nincsenek szavak. Mintha Mark Watney szerepét rá írták volna. Teljesen átérezte, belakta, eggyé vált vele. Emberivé tette. Elérte, hogy Markkal együtt nevessek, aggódjak, izguljak, sírjak. Igen, nőiesen bevallom, voltak pillanatok, amikor egy-egy kósza könnycsepp kibújt a szemem sarkából, mert Matt Damon bemutatta azt, milyen érzés küzdeni, reménykedni, még akkor is, amikor minden veszni látszik. És elsősorban azt jelenítette meg, milyen embernek lenni, hibákkal és erényekkel.
Humoros, drámai, őrült, elszánt, bizakodó, zseni, dilis – hogy csak néhány dolgot említsek, azok közül, amiket Matt Damon a gesztikulációival, arcjátékával, testbeszédével, és a tekintetével elért. Megszólalnia sem kellett ahhoz, hogy a néző tudja, éppen mit érez, milyen állapotban van. Csak, hogy érezzétek: mindig feliratozták, hányadik Solnál tart, ami önmagában is sokkoló volt, pláne 100-tól felfele, hát még 500-tól; mégis ezek csak rideg tények voltak. Akárhány ezret kiírhattak volna, ha a színész nem érzékeltette volna, hogy ez mit és mennyit is jelent.

De nem Matt Damon volt az egyetlen, aki lehengerlő tehetségről tett tanúbizonyságot játékával, hanem az összes olyan szereplő, aki egy percnél tovább volt vásznon. Komolyan mondom, le a kalappal minden színész és színésznő előtt. Ritka az ennyire jól összerakott, tehetséges gárdájú stáb. Hosszan tudnám sorolni mindenki erényeit, kezdve Mark eredeti csapatától, a NASA emberein át, a tornádószerű űrmérnök (?) srácig, csakhogy akkor ez egy vég nélküli bejegyzés lenne, így inkább nem teszem. Na, jó, Sean Beannel kivételezek: ez az ember egy ezerarcú színészlegenda! Imádtam! És – durva SPOILER következik! Én szóltam! – ez az első olyan filmje, amiben életben marad, és jó is. – SPOILER VÉGE.

Ha azt hinnétek, ennél tovább nem tudom fokozni az ódámat, tévedtek, mert de: a szinkron minőségi, régi, jól bevált, szakmájukat nagyon is értő, hangjukkal játszani képes emberek narrálják a filmet, gondosan ügyelve arra, hogy az valóban élettel teli legyen. Számomra visszaidézték, miért is szerettem régen a jó magyar szinkront.
És ha már magyar, olyan jó volt felfedezni az ismerős helyszíneket, ahol mi magunk is megfordulhatunk bármikor: Bálna, Hungexpo, Etyeki Filmstúdió, stb. 
 
Tudom, azok, akik olvasták, olyan kérdésekre is kíváncsiak, mint: Könyvhű? Állítólag igen, de sok (kulcs)jelenet kimaradt.

Összességében tehát azt tudom mondani: IMÁDTAM! Izgalmas, feszített tempójú, gördülékeny film, kellő humorral, drámával, elképesztő látványvilággal és háttéreffektekkel, valamint bravúros szereplőgárdával. Az év filmje! 
Ezúton is köszönöm a Fumax kiadónak, hogy én lehettem az egyik nyertes, és megismerhettem ezt a csodálatos történetet, na meg magát Mark Watney-t. Egész biztos, hogy a könyvnek a polcomon a helye.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése