Volt egy álmom...

...amikor belevágtam a blogolásba. Sosem titkoltam, hogy a Dreamworld - részben - azért jött létre, hogy fejleszthessem magam, hogy a fejemben mocorgó és fiókban porosodó történeteimet úgy vethessem papírra, ahogyan azok megérdemlik (függetlenül attól, mi lesz a további sorsuk). 

Sajnos arra sem a jelenben, sem a múltban nem adódott és adódik lehetőségem, hogy megfelelő kurzusokon képezzem magam, ám az évek, a rendszeres írás és olvasás (lehetőleg minél több zsánerben), a tettvággyal karöltve, jó partnereknek bizonyultak. Nem azt mondom, hogy ez a helyes vagy jó út, és azt sem, hogy immár zseni vagyok, mert nagyon nem, soha nem leszek az. De jobb igen. 

Két kerek esztendővel ezelőtt pedig elérkeztem egy vízválasztó döntéshez, köszönhetően az Aranymosás novellapályázatának. Ott és akkor eldönthettem, hogy végre megemberelem magam és a sok "majd jövőre befejezem és beküldöm" után végre a tettek mezejére lépve összeszedem és megméretem magam, vagy hagyom elúszni a lehetőséget. Megint.
Nem vertem nagydobra, a blogon nem is utaltam rá, mindazonáltal megírtam a Lélekfogót, scheszti segítségével (aki elképesztően profi bétának bizonyult) pedig kipofoztuk.
Beküldtem.
Aztán vártam.
Vártam.
Várakoztam.
És bumm, kikerült az eredményhirdetés, ahol nem szerepelt a nevem... Egy kapu azonban nyitva maradt: 

"Érkeztek erős nyelvi szinten megírt, kiváló dramaturgiai ívvel rendelkező írások, melyeknél a párkapcsolat csak érintőleges témaként szerepelt valami sokkal nagyobb mellett. Halálos betegségek, generációs féltékenységek, társadalmi vagy történelmi pokolban való túlélés, bűntudat, gyász… ezek játszották a központi szerepet. A pályázati csúszást az okozta, hogy hatalmas fejtörést okozott nekünk, hol húzzuk meg a határt, mi fér bele, mi nem a pályázati kiírásba, és mit tegyünk az olyan novellákkal, ahol a szerkesztők is sírnak…

(...)

Végül – hosszas fejtörés – után úgy döntöttünk, hogy egyes íróknak felajánljuk az Aranymosás oldalon való publikálást, hogy szívhez szóló vagy épp izgalmas írásukat megmutathassák az olvasóknak" (forrás: Aranymosás)

Remegve nyitottam meg a gmailt, félve attól, mi vár rám: totális csőd vagy visszaigazolás.
Ez jött:

"Most azokat a szerzőket keressük meg külön, akiknek a műve jó, de a kötetbe végül nem tudott bekerülni. Ilyen a te  Lélekfogó című novellád is, amit szeretnénk kitenni az Aranymosás oldalra, amennyiben hozzájárulsz."

Szeptember 18-a egyszerre rántott a mélybe és emelt az égig. Olvasni, hogy jó, amit csinálsz, hogy az elmúlt évek nem voltak hiábavalóak... elmondhatatlanul fantasztikus élmény volt. Csakhogy az olyan alantas emberi érzelmek, mint az elégedetlenség, kapzsiság, a még többre vágyás egyben a csalódottságot is magukkal hozták. Mert hát ott áll feketén-fehéren, hogy jó, de nem tudott már bekerülni. Ez tipikus a második helyezett-érzés.

Ráadásul annyira megszerettem a Lélekfogót - mind a karaktereit, mind a történetüket és a világot -, hogy nem akartam csak úgy elpazarolni őket - ha jók, ugyebár. Helló, Kapzsiság! 

Nemet mondtam.

Hogy megbántam? Nem. Még dolgom van vele. Más formában, más időpontban. Ám ahhoz, hogy méltón kifejthessem azt, ami az agyamban és szívemben már jelen van, sok-sok időnek kell eltelnie. 

Akkor és ott nem terveztem, hogy ebből bármit is a világ elé tárok. Joggal merül fel a kérdés, most miért is döntöttem az ellenkezőjéről...
Nos, ami azt illeti, az Aranymosás oldalon idén ismételten közzétettek egy novellapályázatot. Ezúttal Rubin Pöttyösbe illő, erotikus történeteket vártak. Itt most hosszan kifejthetném, hány hétnyi gyötrelmen és kétségbeesésen estem át, tucatnyi "én erre képtelen vagyok" és "nem jut eszembe semmi, amit ilyen szűkös kereten belül fel lehetne építeni" közepette, de nem teszem, mint ahogyan arról sem fogok beszámolni, mennyit hisztiztem anyunak, hogy "én bizony képtelen vagyok szexjelenetet írni". Nem vagyok prűd, mindazonáltal erotikus jelenetet írni nem könnyű - az emberi oldaláról nem is beszélve.
Volt néhány ötletem, olyanok, amik minden téren megfeleltek volna, csakhogy az a fránya 50 ezer karakter kevés lett volna hozzájuk... Végül bevillant valami, amit el is kezdtem, hogy aztán a pályázat alatti kérdéseket böngészve megpillantsak egy kérdést, ami lángra lobbantotta a szikrát, és hopp, hirtelen összeállt egy történet a fejemben.
Vért, verítéket szenvedtem írás közben; csupa olyasmivel találkoztam, ami szembement minden korábbi tapasztalatommal, de nem adtam fel. Annyira intenzíven élt bennem a történet - vagy inkább én benne -, hogy muszáj volt megírnom. Minden gondolatom a novellám körül forgott, bármit csináltam, a szereplőim dialógusai mentek a fejemben. Őrjítő hetek voltak!
Aztán persze jött a javítás.
Ezen a ponton szeretnék köszönetet mondani Nillának, aki szerkesztőket megszégyenítő profizmussal dolgozott rajta, akárcsak scheszti, aki utolsó körben még kulcsfontosságú meglátásokkal szolgált. Nekik köszönhetően Aislyn és Will története olyan lett, amilyennek megálmodtam, olyan, amilyet immár nyugodt szívvel elküldhettem.

Ma, május 4-én pedig napvilágot látott az eredmény.
A Vágyom rád! c. antológiában nem fogjátok megtalálni, oda nem került be, de:

"Ahogy a korábbi években, úgy most is úgy döntöttünk, hogy a jól megírt, de a kötetbe nem illeszkedő novellák szerzőinek felajánljuk a publikálási lehetőséget az Aranymosás oldalon.

Az Aranymosás oldalra javasolt szerzők és művek:

(...)

Kalivoda Lilla: Szél a szárnyam alatt

(...)

Sárközi Erika Nilla: Aki a tűzzel játszik"
forrás: Aranymosás

Őszinte leszek, ennél többre nem is számítottam a határeset sztorimmal, ami zsánerében és az erotika mennyiségében is távol áll az RP-től, mégis sikerült pofára ejteni magam. Nem is kicsit. Buta módon nem olvastam el se a bevezetőt, se azt, hogy a névlista mihez szól, így elsőként azt hittem, bekerültem Nillával egyetemben... majd néhány másodpercnyi örömmámor után felfogtam, hogy én bizony nem azon a listán szerepelek. És Nilla se. Ez pedig bizony duplán fájt, mivel Erikáért pontosan ugyanannyira szorítottam, mint magamért (minden elfogultság nélkül mondhatom, ő az egyik legjobb hazai szerző - kedves kiadók, tessék már ezt észrevenni!).
És hát hiába áll ott megint, hogy a "jól megírt", ha azt egy bizonyos "de" követi. A Trónok harca óta tudjuk, hogy:

"Semmi sem számít igazán, amit a „de” előtt mond ki az ember."

Legalábbis a tényeken, miszerint a kötetbe nem kerültünk be, nem változtat.
Csalódott vagyok? Hogy a fenébe ne! Hiába tudja és érzi az ember, akkor is irtó szar szembesülni vele.
Mégis... a fájó szavak mögött ott az a pici, pislákoló lángocska, hogy nem járok rossz úton. És ez erőt ad ahhoz, hogy jobb akarjak lenni, hogy tudjam, nem vívok szélmalom harcot.
Ami pedig a döntést illeti, megint ott állok, mint 2 évvel korábban: eldönthetem, mi legyen.
Én már tudom a választ; amiatt született meg ez a bejegyzés is. Lehet, hogy rosszul döntök, lehet, hogy nem, de decemberben megfogadtam valamit, és még ha nehéz is, kiállok mellette. Elengedem Aislyn és Will kezét, bízva benne, hogy az Aranymosás oldalon keresztül minél több emberhez eljutnak.