Cassandra Clare & Sarah Rees Breennan: Vámpírok, pogácsák és Edmund Herondale
Kiadó: Könyvmolyképző
ISBN: 9789633737484
Oldalszám: 56 oldal
Fordító: Kamper Gergely
Fülszöveg:
Amikor a halhatatlan boszorkánymester, Magnus Bane részt vesz az előzetes béketárgyalásokon az árnyvadászok és az alvilágiak között a 19. századi Londonban, két nagyon különböző ember bűvöli el: Camille Belcourt, a vámpír és Edmund Herondale, az ifjú árnyvadász. Vajon azzal, hogy szíveket hódít meg, egyben oldalt is választ?
Saját véleményem:
Ez a kötet, felépítésében valahol az első és második rész közé tehető. Egyszerre érint három témát/szituációt, ugyanakkor mégis egy kerek egész történetet alkot.
A 19. századi Londonban, az Árnyvadászok és az Alvilágiak tárgyalásokat folytatnak egy esetleges békekötésről, melyen ki más is képviselhetné a boszorkánymestereket, mint Magnus Bane? Csakhogy Magnus figyelmét nem a száraz, magasröptű eszmefuttatások kötik le, hanem Camille, a csodaszép - nem mellesleg divatos - vámpírhölgy... és a dekoltázsa, valamint a később szószerint beeső, ifjú, szőke Árnyvadász, Edmund Herondale, aki a tárgyalást követően a boszorkánymester nyomába ered. És mint tudjuk, Magnus sosem veti meg egy vonzó fiú társaságát, még akkor sem, ha az illető esetleg nem fekete hajú, hanem szőke.
A 19. századi Londonban, az Árnyvadászok és az Alvilágiak tárgyalásokat folytatnak egy esetleges békekötésről, melyen ki más is képviselhetné a boszorkánymestereket, mint Magnus Bane? Csakhogy Magnus figyelmét nem a száraz, magasröptű eszmefuttatások kötik le, hanem Camille, a csodaszép - nem mellesleg divatos - vámpírhölgy... és a dekoltázsa, valamint a később szószerint beeső, ifjú, szőke Árnyvadász, Edmund Herondale, aki a tárgyalást követően a boszorkánymester nyomába ered. És mint tudjuk, Magnus sosem veti meg egy vonzó fiú társaságát, még akkor sem, ha az illető esetleg nem fekete hajú, hanem szőke.
A Vámpírok, pogácsák és Edmund Herondale egyike azon novelláknak, amiket rettentően vártam. Ennek leginkább két oka volt. Az egyik a Pokoli szerkezetek sajátos hangulata és érzésvilága, míg a másik, Will szüleinek keserédes története.
Az előbbit maradéktalanul megkaptam. A kor szelleme és az a bizonyos megmagyarázhatatlan esszencia, ami azzá tette a Pokoli szerkezeteket, ami, megvolt itt is. Noha az írónők nem sok szót pazaroltak a tájleírásra, mégis egy-egy jól irányzott elemmel, utalással előcsalogatták belőlem az érzést. Láttam magam előtt a korabeli öltözékben díszelgő Árnyvadászokat és Alvilágiakat, a hűvösséget sugárzó tárgyalótermet, az Intézetben élő gyerekek és felnőttek sajátságos, bensőséges kapcsolatát, a londoni, macskaköves utcákat, a sejtelmes kandelábereket, vagy a lovaskocsikat.
Ami viszont magát a cselekményt és a sztorit illeti, nagyon összecsapottnak éreztem. Persze, tudom, hogy ez egy 56 oldalas novella, amiben nem lehet mindent kifejteni, de számomra soknak tűnt egyszerre a béketárgyalás, Camille és Magnus kapcsolata, valamint Edmund Herondale és Linette szerelme. A maga nemében mindegyik megért volna egy saját novellát, mert így csak gyorsan ledaráltunk őket.
A béketárgyalás és Camille esetében ez még nem is zavart volna annyira. A kóstolókból lejött annyi, ami az alaptudásunkkal keveredve elegendő extra információként szolgált. Edmund Herondale lénye viszont elveszett.
Eleinte egy ízig-vérig Herondale mentalitású fiatal fiút kaptunk - szarkasztikus, dacos, önfejű, kellően magas egojú, fajtájának legjobb nefilimje -, aki Willhez és Jace-hez hasonlóan csak úgy sziporkázott. Imádtam a megszólalásait, a fölényes, felsőbbrendű viselkedését, ami Magnus lényével karöltve még sokkal zseniálisabb volt. És külön örültem, hogy harcosként is megnézhettük, milyen. Sütött belőle, hogy mi ő, és mi a hivatása.
És akkor jött Linette, és megtörtént, ami megtörtént. Nem mennék bele bővebben, de ha olvastátok a Pokoli szerkezeteket, akkor pontosan tudjátok, mi. Minden átmenet nélkül. Emiatt pedig egyszerűen képtelen voltam elhinni, átérezni az egészet. Edmund az egyik oldalon még fényesen ragyogott és egy imádnivaló seggfej énjét mutatta, majd a következőn megtört, mindent feláldozó hősszerelmesként tetszelgett. Mintha Jace-ből hirtelen Will lett volna.
Ámde mégiscsak Bane krónikák, és mint ilyen Magnus a főszereplő. Nos, ő teljes mértékben hozta a formáját. Ahol kellett, ott sziporkázott, és ontotta magából a jobbnál jobb beszólásokat, máskor pedig megvillantotta kevésbé vidám énjét. Sőt a végén még majdnem meg is könnyeztetett az a pár utolsó sor!
Továbbra is tartom, hogy a Bane krónikákat igazán csak a Magnus fanok és az elkötelezett árnyvadászok tudják élvezni. Nem feltétlenül a cselekményük pergőssége vagy erőssége miatt, sokkal inkább a rengeteg elejtett utalás, infómorzsa, és a már ismert karakterek felbukkanása miatt.
Az előbbit maradéktalanul megkaptam. A kor szelleme és az a bizonyos megmagyarázhatatlan esszencia, ami azzá tette a Pokoli szerkezeteket, ami, megvolt itt is. Noha az írónők nem sok szót pazaroltak a tájleírásra, mégis egy-egy jól irányzott elemmel, utalással előcsalogatták belőlem az érzést. Láttam magam előtt a korabeli öltözékben díszelgő Árnyvadászokat és Alvilágiakat, a hűvösséget sugárzó tárgyalótermet, az Intézetben élő gyerekek és felnőttek sajátságos, bensőséges kapcsolatát, a londoni, macskaköves utcákat, a sejtelmes kandelábereket, vagy a lovaskocsikat.
Ami viszont magát a cselekményt és a sztorit illeti, nagyon összecsapottnak éreztem. Persze, tudom, hogy ez egy 56 oldalas novella, amiben nem lehet mindent kifejteni, de számomra soknak tűnt egyszerre a béketárgyalás, Camille és Magnus kapcsolata, valamint Edmund Herondale és Linette szerelme. A maga nemében mindegyik megért volna egy saját novellát, mert így csak gyorsan ledaráltunk őket.
A béketárgyalás és Camille esetében ez még nem is zavart volna annyira. A kóstolókból lejött annyi, ami az alaptudásunkkal keveredve elegendő extra információként szolgált. Edmund Herondale lénye viszont elveszett.
Eleinte egy ízig-vérig Herondale mentalitású fiatal fiút kaptunk - szarkasztikus, dacos, önfejű, kellően magas egojú, fajtájának legjobb nefilimje -, aki Willhez és Jace-hez hasonlóan csak úgy sziporkázott. Imádtam a megszólalásait, a fölényes, felsőbbrendű viselkedését, ami Magnus lényével karöltve még sokkal zseniálisabb volt. És külön örültem, hogy harcosként is megnézhettük, milyen. Sütött belőle, hogy mi ő, és mi a hivatása.
És akkor jött Linette, és megtörtént, ami megtörtént. Nem mennék bele bővebben, de ha olvastátok a Pokoli szerkezeteket, akkor pontosan tudjátok, mi. Minden átmenet nélkül. Emiatt pedig egyszerűen képtelen voltam elhinni, átérezni az egészet. Edmund az egyik oldalon még fényesen ragyogott és egy imádnivaló seggfej énjét mutatta, majd a következőn megtört, mindent feláldozó hősszerelmesként tetszelgett. Mintha Jace-ből hirtelen Will lett volna.
Ámde mégiscsak Bane krónikák, és mint ilyen Magnus a főszereplő. Nos, ő teljes mértékben hozta a formáját. Ahol kellett, ott sziporkázott, és ontotta magából a jobbnál jobb beszólásokat, máskor pedig megvillantotta kevésbé vidám énjét. Sőt a végén még majdnem meg is könnyeztetett az a pár utolsó sor!
Továbbra is tartom, hogy a Bane krónikákat igazán csak a Magnus fanok és az elkötelezett árnyvadászok tudják élvezni. Nem feltétlenül a cselekményük pergőssége vagy erőssége miatt, sokkal inkább a rengeteg elejtett utalás, infómorzsa, és a már ismert karakterek felbukkanása miatt.
Pontszám: 5/3
Kedvenc szereplő: Magnus, Edmund Herondale
Kedvenc jelenet:démonos bevetés Edmunddal
Negatívum: összecsapottság
Borító: 5/2
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése