November 7-én jelenik meg a Content 2 Connect gondozásában Cora Carmack Szakítópróba sorozatának második része, a Színjáték. Mi is blogturnéra indulunk vele, hat napon keresztül olvashatjátok a véleményünket a könyvről és érdekességekkel is készülünk nektek, például az írónőről és a főszereplőkről.
Kiadó: Conntent 2 Connect
ISBN: 9786155248979
Oldalszám:
Fordító: Lukács Andrea
Fülszöveg:
Mackenzie „Max” Millernek van egy problémája. A szülei meglepetésként
váratlanul meglátogatják, és ha meglátják festett haját, a tetoválásait
és a piercingjeit, talán még ki is tagadják a lányukat. És ami ennél is
rosszabb, arra számítanak, hogy a barátja egy rendes, kedves fiú, nem
pedig egy Mace nevű, tetovált nyakú srác, aki egy bandában zenél. A
hazugságok hálója kis híján megfojtja Maxet, ám ekkor találkozik
Cade-del.
Cade azért költözött Philadelphiába, hogy színész legyen, és maga
mögött hagyja a problémáit Texasban. Eddig azonban a problémáktól nem
sikerült megszabadulnia, a színpadra pedig nem sok alkalommal jutott
fel. Amikor Max megszólítja egy kávézóban, és azzal az őrült ötlettel
áll elő, hogy játssza el a barátja szerepét… Cade beleegyezik.
Az alakítása azonban túl jól sikerül, ezért arra kényszerülnek, hogy
tovább folytassák a játékot. Minél hosszabb ideig színlelik a
kapcsolatot, annál valóságosabbá válik.
Cade szíve összetört, miután hagyta kicsúszni kezei közül a lányt, akibe szerelmes lett. Ám jó színészpalántához hűen sikerül újfent magára erőltetni a semmi bajom, remekül vagyok álarcot, amikor ismét találkozik Blisszel és annak barátjával egy helyi kávézóban.
Max igazi lázadó. Otthagyta az egyetemet azért, hogy az álmait követhesse, ugyanis mindene a zene, és ezért bármire képes. Nappal egy tetoválószalonban dolgozik recepciósként, éjszakánként pedig egy klubban csaposként és táncoslányként.
Egy napon barátjával, az ízig vérig rocker életet élő sráccal bemennek ugyanabba a kávézóba, ahova Cade, és mialatt enyelegnek, megszólal Max telefonja. A lány akkor még csak nem is sejti, hogy az a hívás a feje tetejére állítja, és fenekestül felforgatja egész addigi életét. Na meg Cade-ét is...
Mackenzi szülei váratlanul megjelennek, hogy együtt töltsék a hálaadást lányukkal, és annak barátjával, aki állítólag egy rendes, kedves és tisztességes srác (ami totális ellentéte a valóságnak). Így hát nem marad más megoldás, Maxnek rögtönöznie kell. Hirtelen felindulásból kiszúrja a magányosan ücsörgő Cade-et, és lecsap rá. Megkéri, hogy játssza el a pasija szerepét, Cade pedig rábólint, ezzel mintegy megpecsételve jövőjüket.
Mialatt napról napra mélyebbre merülnek a hazugságokban, egyre több titok kerül felszínre, mely láthatatlanul is összefonja életüket...
A Szakítópróbát már nagyon régóta szeretném elolvasni, ám eddig valahogy soha nem jött össze. Éppen ezért kicsit félve kezdtem bele a Színjátékba - aminek a fülszövege egyébként nagyon felcsigázott. Tartottam tőle, hogy talán nem fogom érteni, de bátran kijelenthetem, hogy az is egészen nyugodtan elolvashatja Max és Cade történetét, akinek kimaradt az előző. Mindössze annyi összefüggés van a két rész között, hogy Bliss az a bizonyos lány, akibe Cade fülig szerelmes lett. Viszont Cora remekül megoldotta, hogy mindenki számára érthető legyen, min megy át férfi főhősünk.
Az írónő stílusa valami elképesztő. Egyszerre gördülékenyen, bájos és hétköznapi. Nincsenek túlbonyolítva a mondatok, párbeszédek, helyette olyan az egész, mintha az olvasó a barátaival, vagy a környezetében élőkkel beszélgetne, valóságos.
A karakterek pedig egészen egyszerűen zseniálisak. Cade és Max között első pillanattól kezdve megvan a kémia (ami azért is tetszett annyira, mert Cade többször került olyan helyzetbe, ahol közte és a másik fél között világosan látszott, hogy nincs semmi), és ez idővel csak fokozódik. Amikor együtt vannak - bármilyen módon -, akkor valósággal sistereg a levegő. Imádtam azt, ahogyan egymást ugratták, viccelődtek, és megpróbálták a másikat kellemetlen szituációba hozni, mint ahogyan azokat a pillanataikat is nagyon élveztem, amikor megfeledkeztek mindenről, és mertek önmaguk lenni, vagy megnyílni a másiknak.
Más-más módon, de mind a ketten sebzettek. És bár elsőre tényleg úgy tűnik, hogy tűz és víz (Cade, az Aranyfiú, tökéletes: tanul, segít a gyerekeken, és számtalan más előnnyel rendelkezik, míg Max, a Dühös lány, éjszakai bárban dolgozik, testét tetoválások borítják, és élvezi az életet), valójában nagyon is hasonlítanak.
Szerettem Maxben, hogy egy igazi talpraesett, belevaló csajszi - stílusában és öltözködésében egyaránt. Végre egy olyan főhősnővel van dolgunk, aki nem maga a megtestesült jóság. Érdekes és üde színfolt az ő szemén keresztül szemlélni a világot, belepillantani abba, hogy a zenészeknek, énekeseknek mit is jelent az, ha megmutathatják magukat, és, hogy mennyire felszabadíthatja őket egy-egy dal.
Cora pedig fantasztikusan játszott a Maxben lévő kettősséggel. Gyönyörű párhuzamokat képzett a lány nyomasztó múltja és a lakása berendezése között, de rengeteg hasonló dolgot felhozhatnék még, akár a tetoválásait is.
Mindez persze Cade-re is érvényes. Elvégre neki is rengeteg problémával kellett megküzdenie. Az viszont mindenképp említésre méltó, hogy nem kesergett hosszú fejezeteken át Bliss miatt, hanem elindult a felismerés útján, és folyamatosan formálódott.
A két főszereplő jelleme pontról-pontra változik, és ahelyett, hogy beléjük csapna az isteni felismerés, szépen, fokozatosan fejlődnek és döbbennek rá bizonyos dolgokra. Ebben pedig jelentős szerepe van a másiknak.
Szereplők közül Milót is kiemelném, mert benne is rengeteg potenciált látok. Igazi bulizós, ami a szívén, az a száján típusú mexikói srác. Bízom benne, hogy egyszer az ő történetét is megismerhetjük.
A családi problémák itt is felütik a fejüket, Cade-nél és Maxnél is, de utóbbinál jóval hangsúlyosabb mértékben. Rengeteg író és írónő nyúlt ehhez a témához - ráadásul a New Adult regényekben szinte már kötelező kelléknek számít -, így nem könnyű újat kitalálni, de ebben az esetben mégis sikerült.
A regény egészét tekintve nem mondom, hogy nincsenek benne klisék, mert vannak, viszont mégis annyira lebilincselő ennek a két fiatalnak az élete, hogy ez egy másodpercig sem volt zavaró. Na meg a tálalás sem elhanyagolható szempont.
Mindezek mellett pedig rengeteg csodaszép gondolattal is találkozhatunk, mint ahogyan a humor is legalább ennyire intenzíven jelen van. Az elején például már szabályosan fájt a szám az állandó vigyorgástól, és szívem szerint minden második sort kiidéztem volna, annyira tetszett.
A vége viszont egyszerre elbűvölő és megindító. A sziklás jelenetnél végig rázott a hideg.
Összességében tehát ajánlom mindenkinek, aki kedveli ezt a műfajt, vágyik valami szívszorítóra és humorosra egyaránt. Cade és Max története garantáltan elvarázsolja az olvasót néhány órára.
Ó, és zenerajongóknak kötelező!
"A legjobb barátom összetörte a szívem, és most mindenki lábujjhegyen járkált körülöttem, mintha menstruáló nő lennék a kiborulás szélén. Nyilvánvalóan, ha valakinek érzelmei vannak, az csakis nő lehet."
"Megnéztem a kijelzőt, és Anya fényképét láttam rajta, amit akkor készítettem, amikor nem figyelt. Éppen zöldséget aprított, és úgy nézett ki, mint egy késsel hadonászó őrült, ami lényegében volt is. Mínusz a kés."
"- A nevem Cade Winston... posztgraduális egyetemi hallgató, önkéntes segítő, anyaölelő és a barátod az elkövetkező huszonnégy órában. Örülök, hogy találkoztunk."
"Még soha nem jártam olyan lánnyal, mint ő, és valószínűleg ő sem randizott még olyan sráccal, mint én. Néha azonban az ember csak akkor tudja meg, mit keres, amikor nekiütközik, és hanyatt vágódik tőle a földön. Különben is, mi értelme az életnek, ha mindig ugyanazon az úton járunk?"
"A sírás az elviselhetetlen fájdalom levezetésére szolgált, amikor az embernek ki kellett adnia magából mindent, és levetnie a lelkéről elhalt bőrt, hogy újra tudjon lélegezni."
"- Sose legyen gyereked - mondtam.
- Miből gondolod, hogy nem szaladgál máris néhány kicsi Milo a világban?
- Mert a világvége még nem jött el."
"Miért rossz az, ha hagyjuk, hogy a múlt megmaradjon a múltban? Miért kell magunkkal hurcolni minden problémánkat a jövőbe?"
"Egyetlen kérdés megoldotta volna minden problémámat. Vagy elhalasztotta volna későbbre. Hát nem erről szólt az élet? Elfogadod a jót, amíg tart, aztán elodázod a rosszat, amíg csak lehet."
"Ha ilyen volt a kábítószer, már értettem, miért válnak az emberek a rabjává. Nem számított, hányszor csináltam, mindig ugyanolyan felvillanyozó volt. Az idegesség, a félelem, a remény, a fájdalom és a gyógyulás - a lelkem egy egész galaxis volt, amikor a színpadon énekeltem."
"- Néha nem fáradsz bele, hogy önmagad vagy, Aranyfiú?
- De igen. Időnként. És te?
(...)
- Állandóan.
(...)
- Gondolod, hogy mindenki így érzi? - kérdeztem. - Vagy csak velünk van valami baj?
(...)
- Szerintem mindenki. Még a boldog emberek is. Lehet, hogy soha senkinek nem vallják be, de azt hiszem, ők is így érzik. Szerintem behunyják a szemüket vagy elmennek futni vagy vesznek egy hosszú fürdőt, és közben elfelejtkeznek egy pillanatra arról, hogy kicsodák, és, hogy mit kell nap mint nap csinálniuk. Az élet nehéz, és mindennap egyre nehezebb lesz, mert egyre több terhet pakolunk magunkra. Ezért időnként megállunk, nagy levegőt veszünk, behunyjuk a szemünket, és kiürítjük a fejünket. Ez természetes. Feltéve, hogy miután kinyitottuk a szemünket, ugyanúgy folytatjuk tovább."
"Mazochista voltam. Legalább olyan elvakult, mint az az őrült szerzetes a Da Vinci Kódban, csak nekem az ő mosolya volt az ostorom."
11/02 Deszy könyvajánlója - Ismerd meg az írónőt
11/03 Kristina blogja - Cora felolvas
11/04 Dreamworld - Kedvcsináló idézetek
11/05 Kelly & Lupi olvas - Évfordulós írás
11/06 Nem harap a...
11/07 Angelika blogja - 5 vicces tény a könyv születéséről
Az írónő stílusa valami elképesztő. Egyszerre gördülékenyen, bájos és hétköznapi. Nincsenek túlbonyolítva a mondatok, párbeszédek, helyette olyan az egész, mintha az olvasó a barátaival, vagy a környezetében élőkkel beszélgetne, valóságos.A karakterek pedig egészen egyszerűen zseniálisak. Cade és Max között első pillanattól kezdve megvan a kémia (ami azért is tetszett annyira, mert Cade többször került olyan helyzetbe, ahol közte és a másik fél között világosan látszott, hogy nincs semmi), és ez idővel csak fokozódik. Amikor együtt vannak - bármilyen módon -, akkor valósággal sistereg a levegő. Imádtam azt, ahogyan egymást ugratták, viccelődtek, és megpróbálták a másikat kellemetlen szituációba hozni, mint ahogyan azokat a pillanataikat is nagyon élveztem, amikor megfeledkeztek mindenről, és mertek önmaguk lenni, vagy megnyílni a másiknak.
Más-más módon, de mind a ketten sebzettek. És bár elsőre tényleg úgy tűnik, hogy tűz és víz (Cade, az Aranyfiú, tökéletes: tanul, segít a gyerekeken, és számtalan más előnnyel rendelkezik, míg Max, a Dühös lány, éjszakai bárban dolgozik, testét tetoválások borítják, és élvezi az életet), valójában nagyon is hasonlítanak.
Szerettem Maxben, hogy egy igazi talpraesett, belevaló csajszi - stílusában és öltözködésében egyaránt. Végre egy olyan főhősnővel van dolgunk, aki nem maga a megtestesült jóság. Érdekes és üde színfolt az ő szemén keresztül szemlélni a világot, belepillantani abba, hogy a zenészeknek, énekeseknek mit is jelent az, ha megmutathatják magukat, és, hogy mennyire felszabadíthatja őket egy-egy dal.
Cora pedig fantasztikusan játszott a Maxben lévő kettősséggel. Gyönyörű párhuzamokat képzett a lány nyomasztó múltja és a lakása berendezése között, de rengeteg hasonló dolgot felhozhatnék még, akár a tetoválásait is.
Mindez persze Cade-re is érvényes. Elvégre neki is rengeteg problémával kellett megküzdenie. Az viszont mindenképp említésre méltó, hogy nem kesergett hosszú fejezeteken át Bliss miatt, hanem elindult a felismerés útján, és folyamatosan formálódott.
A két főszereplő jelleme pontról-pontra változik, és ahelyett, hogy beléjük csapna az isteni felismerés, szépen, fokozatosan fejlődnek és döbbennek rá bizonyos dolgokra. Ebben pedig jelentős szerepe van a másiknak.Szereplők közül Milót is kiemelném, mert benne is rengeteg potenciált látok. Igazi bulizós, ami a szívén, az a száján típusú mexikói srác. Bízom benne, hogy egyszer az ő történetét is megismerhetjük.
A családi problémák itt is felütik a fejüket, Cade-nél és Maxnél is, de utóbbinál jóval hangsúlyosabb mértékben. Rengeteg író és írónő nyúlt ehhez a témához - ráadásul a New Adult regényekben szinte már kötelező kelléknek számít -, így nem könnyű újat kitalálni, de ebben az esetben mégis sikerült.
A regény egészét tekintve nem mondom, hogy nincsenek benne klisék, mert vannak, viszont mégis annyira lebilincselő ennek a két fiatalnak az élete, hogy ez egy másodpercig sem volt zavaró. Na meg a tálalás sem elhanyagolható szempont.
Mindezek mellett pedig rengeteg csodaszép gondolattal is találkozhatunk, mint ahogyan a humor is legalább ennyire intenzíven jelen van. Az elején például már szabályosan fájt a szám az állandó vigyorgástól, és szívem szerint minden második sort kiidéztem volna, annyira tetszett.
A vége viszont egyszerre elbűvölő és megindító. A sziklás jelenetnél végig rázott a hideg.
Összességében tehát ajánlom mindenkinek, aki kedveli ezt a műfajt, vágyik valami szívszorítóra és humorosra egyaránt. Cade és Max története garantáltan elvarázsolja az olvasót néhány órára.
Ó, és zenerajongóknak kötelező!
Pontszám: 5/5
Kedvenc szereplő: Max, Cade és Milo
Kedvenc jelenet: tánc, sziklás rész, és az első csók
Negatívum: Kérek még belőlük!
Borító: 5/4
Kedvcsináló idézetek
"A legjobb barátom összetörte a szívem, és most mindenki lábujjhegyen járkált körülöttem, mintha menstruáló nő lennék a kiborulás szélén. Nyilvánvalóan, ha valakinek érzelmei vannak, az csakis nő lehet."
"Megnéztem a kijelzőt, és Anya fényképét láttam rajta, amit akkor készítettem, amikor nem figyelt. Éppen zöldséget aprított, és úgy nézett ki, mint egy késsel hadonászó őrült, ami lényegében volt is. Mínusz a kés."
"- A nevem Cade Winston... posztgraduális egyetemi hallgató, önkéntes segítő, anyaölelő és a barátod az elkövetkező huszonnégy órában. Örülök, hogy találkoztunk."
"Még soha nem jártam olyan lánnyal, mint ő, és valószínűleg ő sem randizott még olyan sráccal, mint én. Néha azonban az ember csak akkor tudja meg, mit keres, amikor nekiütközik, és hanyatt vágódik tőle a földön. Különben is, mi értelme az életnek, ha mindig ugyanazon az úton járunk?"
"A sírás az elviselhetetlen fájdalom levezetésére szolgált, amikor az embernek ki kellett adnia magából mindent, és levetnie a lelkéről elhalt bőrt, hogy újra tudjon lélegezni."
"- Sose legyen gyereked - mondtam.
- Miből gondolod, hogy nem szaladgál máris néhány kicsi Milo a világban?
- Mert a világvége még nem jött el."
"Miért rossz az, ha hagyjuk, hogy a múlt megmaradjon a múltban? Miért kell magunkkal hurcolni minden problémánkat a jövőbe?"
"Egyetlen kérdés megoldotta volna minden problémámat. Vagy elhalasztotta volna későbbre. Hát nem erről szólt az élet? Elfogadod a jót, amíg tart, aztán elodázod a rosszat, amíg csak lehet."
"Ha ilyen volt a kábítószer, már értettem, miért válnak az emberek a rabjává. Nem számított, hányszor csináltam, mindig ugyanolyan felvillanyozó volt. Az idegesség, a félelem, a remény, a fájdalom és a gyógyulás - a lelkem egy egész galaxis volt, amikor a színpadon énekeltem."
"- Néha nem fáradsz bele, hogy önmagad vagy, Aranyfiú?
- De igen. Időnként. És te?
(...)
- Állandóan.
(...)
- Gondolod, hogy mindenki így érzi? - kérdeztem. - Vagy csak velünk van valami baj?
(...)
- Szerintem mindenki. Még a boldog emberek is. Lehet, hogy soha senkinek nem vallják be, de azt hiszem, ők is így érzik. Szerintem behunyják a szemüket vagy elmennek futni vagy vesznek egy hosszú fürdőt, és közben elfelejtkeznek egy pillanatra arról, hogy kicsodák, és, hogy mit kell nap mint nap csinálniuk. Az élet nehéz, és mindennap egyre nehezebb lesz, mert egyre több terhet pakolunk magunkra. Ezért időnként megállunk, nagy levegőt veszünk, behunyjuk a szemünket, és kiürítjük a fejünket. Ez természetes. Feltéve, hogy miután kinyitottuk a szemünket, ugyanúgy folytatjuk tovább."
"Mazochista voltam. Legalább olyan elvakult, mint az az őrült szerzetes a Da Vinci Kódban, csak nekem az ő mosolya volt az ostorom."
Nézzetek be a turné többi állomására
11/02 Deszy könyvajánlója - Ismerd meg az írónőt
11/03 Kristina blogja - Cora felolvas
11/04 Dreamworld - Kedvcsináló idézetek
11/05 Kelly & Lupi olvas - Évfordulós írás
11/06 Nem harap a...
11/07 Angelika blogja - 5 vicces tény a könyv születéséről
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése