2017. március 19., vasárnap

Marie Antoinette musical


Lévay Szilveszter - Michael Kunze: Marie Antoinette

Színház: Budapesti Operettszínház
Rendező: Kerényi Miklós Gábor
Hossz: ~ 3 óra (szünettel)

Ismertető:
Különleges, drámai musical cselszövésről, forradalomról és szerelemről. A híres nyaklánc botrány, amely sokak szerint a Nagy Francia Forradalom kirobbanásának egyik látványos előzménye volt, a címszereplő boldogtalan királyné és egy nehéz sorsú szegény lány, Margrid történetén keresztül elevenedik meg. Egyikük a királyi palotában táncol, flörtöl és mindmáig a női szépség és vonzerő jelképes alakja, míg a másik Párizs külvárosában tengeti életét, ám Orleans hercegének politikai játszmái folytán, sorsuk összekapcsolódik. Halálosan szerelmesek lesznek a vonzó svéd grófba, Axel Fersenbe, mígnem Marie Antoinette gyönyörű nyakát végül a guillotine hasítja ketté, Margrid pedig forradalmi hősnővé emelkedik. Az események során mindketten döntően megváltoznak, s miközben kiderül, hogy féltestvérek, két rendkívüli személyiség kétségeit, örömeit és szenvedéseit ismerhetjük meg. A fordulatos történet a XVIII. századi francia paloták lenyűgöző termei és az ínségtől szenvedő szegények vad világának váltakozó képeiben elevenedik meg.
A csőcselék forradalmi mámora, a királyi pipogyaság és a sajtó már akkor felismerhető őrült hatalma, mai konfliktusok tömegével látja el Lévay Szilvesztert, hogy hol kivételes drámaiságú, hol finoman lírai melódiái felcsendüljenek.

Saját véleményem:
Hosszú évek óta motoszkál a fejemben egy Kultúra/Musical rovat, mivel akárhányszor színházban jártam, olyan élmények, érzések munkáltak bennem, amiket szerettem volna másokkal is megosztani, végül azonban mindig elengedtem. A tegnapi nap viszont olyan impulzusok értek, amiket nem akartam veszni hagyni. 
A színház a hétköznapi emberek varázslata. Egy olyan világ, amely kitépi nézőjét a valóságból, hogy egy olyan letűnt korba vagy képzelt világba repítse, ahol bármi lehetséges. Eggyé válhatsz a szereplőkkel, általuk szerethetsz, gyűlölhetsz, szomorkodhatsz, izgulhatsz, megmentheted a számodra kedves dolgokat, vagy éppen áldozatul eshetsz cselszövők ármánykodásának. Teheted mindezt úgy, hogy csak ülsz, nézel, és befogadod, amit néhány másik, hozzád hasonló ember a maga varázslatával életre hív. Az egész nem több néhány óránál, ám hiába alszanak ki a fények, sétálsz ki a teremből, még hosszú-hosszú órákig a valóság és álomvilág vékony határvonalán egyensúlyozol, ahol bár látszólag éled a megszokott napjaidat, gondolatban és lélekben félig-meddig még máshol jársz. Számomra ez a színház. Feltöltődés, mágia, érzelmi az- és másnaposság.  
Az Operettszínház esetében mindenképp. 

Az elmúlt évek során számos darabot láttam már (Szentivánéji álom, Szépség és a Szörnyeteg, Rómeó és Júlia, Elisabeth, Ördögölő Józsiás, Ghost, Rebecca), de mindig akadt valami új, ami hívogatott, Így volt ez a Marie Antoinette esetében is. Amióta műsorra tűzték, vágytam rá, hogy megnézzem - mit vágytam! majd' elepedtem érte! - és ha kicsit sokáig tartott is, az utolsó pillanatban azért csak összejött. Dórival sikerült a tegnap délutáni előadásra két jegyet elcsípnünk. Bár bevallom, a várakozás pillanataiba nem kevés kétség is vegyült részemről, tekintve, hogy sosem rajongtam Muri Enikőért, Vágó Bernadett ellenben a kedvenc színésznőm (jelenleg ők ketten játsszák a főszerepeket). Egyedül az vigasztalt, hogy Enikő mellett ott voltak a nagy kedvenceim, Hommonay Zsolt, MÁZS, Csuha Lajos - igen, igen, még az évtizedes R&J rajongók táborából származom -, Veréb Tamás, vagy Kékkovács Mara, akiben egykor ugyanúgy kételkedtem, mint most a fentebb említett hölgyben. Na, meg két olyan színész neve - Gubik Petra, Gömöri András Máté - is ott figyelt, akikre roppant kíváncsi voltam. Szóval összességében úgy álltam hozzá, nagy baj nem lehet.

Dórival negyed három körül találkoztunk Oktogonon, és miközben jól kibosszankodtunk magunkat, hogy Murphy kitolt velünk és a nyakunkba zúdított nem kevés esőt (értsd: hiába akartad kicsípni magad, úgy néztél ki, mint egy ázott veréb), szépen elballagtunk a színházhoz (ami mellett lazán elsétáltam, olyan rég voltam), ahol szokás szerint óriási tömeg várakozott. Bejutva első utunk a belső pénztárhoz vezetett, majd - ekkor még üres kézzel - felballagtunk az emeleti ruhatárhoz, hogy megszabaduljunk minden kolonctól.
Az előadásig fennmaradó időben Dóri előbb próbára tett a szelfizéssel (bocsi, tudom, hogy rémes vagyok), majd elfoglaltuk helyünket, amitől ugyancsak paráztunk egy kicsit, mennyire lesz jó - de szerintem abszolút jól jártunk ár-érték arányban. Itt szeretném jelezni, ha a pénztárcátok csak a szélső szektorokat engedi, netán a jobb helyek már elkeltek, akkor a jobb oldalt preferáljátok, mivel a kiugró színpadi jelenetek java balra koncentrálódik. Mi az "emelet jobb 5. sor 2-3." székén ültünk.

A darab kezdetéig Marie Antoinette-ről és XVI. Lajosról vetítettek rövid ismertetőket - hogy mit, azt ne kérdezzétek, mert abba a távolságba már vak vagyok -, ami szerintem jópofa ötlet volt, legalább azok is képbe kerülhettek velük, akik nem igazán tudtak róluk semmit. Ezzel együtt egyébként nem árt valamelyest ismerni a párost, minthogy a darab leginkább utolsó éveikre és a híres nyaklánc botrányra (ami tegnapig számomra is kimaradt) koncentrálódik, vagyis mellőzi azt a pazarló és hedonista életmódot, amit Marie Antoinette folytatott. 
A történelmi hűség boncolgatásába nem mennék bele; egyrészt annyira jól én sem ismerem a részleteket, másrészt egy musicalről beszélünk, amibe kell némi extra dráma, hogy dinamikusan működhessen a dolog. Az ellenben tagadhatatlan, hogy a Marie Antoinette nem a legjobb mű, amit valaha láttam - középkategóriás. Az eleje kicsit hosszú, és hiába telik el másfél óra, lényegi előremozdulás nem igazán történik, néha pedig az sem érthető, éppen mi zajlik a színpadon, vagy hogy ki kivel van és mit akar. Gondolok itt főként a tavaszi bálra és a nyakláncos simliskedésre. Nem szokott ilyesmivel gondom lenni, ám itt csúnyán elvesztettem a fonalat, annyira gyors, kusza és hirtelen volt.
Mindettől függetlenül a látvány és a színészi játék előtt leborulok. Látszott, hogy a művészek egytől egyig lubickoltak a szerepükben, és olyan alakításokat nyújtottak, amivel a Rómeó és Júlia eredeti gárdája óta nem találkoztam. Mintha valamiféle őserő szabadult volna fel belőlük. 
Hommonay Zsolt (Orleans hercege) oly' sok hős/szépfiú/nemes lelkű karakter után ezúttal élvezettel lubickolt a negatív figura nyújtotta lehetőségekben; ahányszor felbukkant, úgy éreztem, felrobbantja a színpadot - már a mű kezdetekor is. Zseniálisan hozta a hataloméhes firkász herceget, aki nyomdája és rangja latba vetésével ügyesen megtorpedózta a királyi párt. És hozzá hasonlóan Veréb Tamás (Jacques Hébert) is meglepett ravasz és kissé indulatos, lázadó figurájával, ahogy Orleans hercegével karöltve gázolt át mindenen és mindenkin. Nem gondoltam volna, egy annyira szimpatikus, vidám srác, mint ő, képes lehet erre, de kellően rácáfolt sztereotípiámra.
Akárcsak Muri Enikő. Hatalmas meglepetésként ért - és őszintén megmondom, soha nem gondoltam, hogy ezt fogom írni -, de akkorákat és olyan csodaszépen énekelt, hogy nem győztem pislogni, sokszor még a hideg is rázott. Elképesztően jól hozta Marie Antoinette emberiségét; a nőt, akinek legnagyobb bűne a szépség és a jólét iránti szeretete volt, az anyát, akit koholt vádakkal illettek, a kislányt, akit túl korán kényszerítettek bele egy olyan házasságba, s ezzel együtt rangba, amivel nem tudott mit kezdeni, a szerelmes asszonyt, aki arra vágyott, hogy szeressék, és a feleséget, aki mindennek ellenére kitartott férje mellett a legnagyobb bajban. Egy kicsit ugyan hiányoltam a tékozló Marie-t, aki még az anyját is kiborította, ám ez aligha róható fel Enikőnek. És nagyjából ugyanez igaz MÁZSra, Gubik Petrára, valamint Gömöri András Mátéra is.
Mészáros Árpád Zsoltról tudtam/tudom, milyen kincs rejlik a torkában (épp emiatt fájlalom, hogy olyan kevés szerepe volt), mégis érdekes és új élmény volt visszahúzódó, kevésbé hangember szerepben látni. Azon már meg sem lepődök, hogy így is akkora hatást gyakorolt rám, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna szegény Lajos szólóján, vagy megölelgettem volna, amikor feleségével beszélgetett a nő szeretőjéről.
És ha már szóba került Alex von Fersen, akkor muszáj kitérnem Gömöri András Mátéra. Sok szempontból tartottam tőle, ám bebizonyította, az új generációnak olyan tagja, akire határozottan oda kell figyelni. És hát ami azt illeti, láthatólag (igen, ilyenkor az ember visszanyeri látását néhány - fájdalmasan - rövidke percre) a sok edzés sem volt hiábavaló.

A végére hagytam Gubik Petrát, aki Margridként épp olyan fontos és meghatározó alakja ennek a darabnak, mint Marie Antoinette. A francia csőcselék szószólójaként, vérbeli lázadóként nagyon heves, indulatos figura, de másként, mint az őt mentoráló herceg vagy költő. Ő nem gazdagságra, hatalomra, hanem igazságra vágyik, arra, hogy a nincsteleneket ne tiporják sárba. S pont emiatt gyűlöli meg a nemeseket, valamint Marie Antoinette-et, akit a sajtó koholt vádakkal illett.
Szembekerül tehát két nő, akik sokáig külön utakon, egymástól igen eltérő világban élik napjaikat, és harcolnak a számukra fontos dolgokért, majd sorsuk szép lassan egybefonódik. Kettejük találkozása pedig rendkívül drámai, mégsem túlzó. Egyikük sem fordul ki önmagából, mégis hatással vannak a másikra. Történeti szempontból minden elismerésem a rendezőé, ám az igazi bravúrért a karaktert életre keltő hölgyet illeti dicséret.
Petráról rengeteg rosszat hallottam, tegnap délután mégis egy erőteljes, sziporkázó lányt láttam.

A méltatások sorát egyébként hosszan folytathatnám Csuha Lajostól kezdve a divattervező és fodrász dilis duóján át a lehengerlő tánckarig, akik ezúttal is bravúros ügyességgel támogatták a színészeket, és külön kiemelhetném a bőrdzsekis ikreket, akik magasan kiugrottak a többiek közül, ám akkor ez egy végeérhetetlen beszámoló lenne. Én pedig még szeretném elmondani, hogy a díszlet - noha kicsit szerényebb volt az eddigiekhez képest, és az MA logó is erőszakosan uralta a teret -, valamint a színpad- és mindenféle más technika mennyire egyedülálló és nemzetközi színvonalú volt ezúttal is. Nem is feltétlen a durrogásra gondolok, ami már-már kötelező operettszínházas védjegy, hanem a tűz érzelmet kifejező (düh, szomorúság, lázongás, elszántság, kilátástalanság, stb.) használatára, a fémrudak taktusára, valamint arra a borzasztóan nagy francia zászlóra, amitől majdnem infarktust kaptam! Te jó ég, ahogy az lepottyant és koppant a semmiből, csupán néhány centire egy ember előtt... Ott egy picit megállt bennem az ütő.

Összességében maga a cselekmény és a dalok nem ejtettek sosem múló szerelembe, de a színészek, táncosok és a díszlet elkápráztatott. És ugyanez érvényes a darab mögöttes gondolataira. Érzelmileg nagyon megragadott, és rám telepedett a karakterek (a nő, aki csak szeretni és élni akart; a király, aki nem vágyott hatalomra, csak egyszerű életre, és arra, hogy boldoggá tegye feleségét - még akkor is, ha az más karjaiban lel örömre -; a szerető, aki könnyű felkapaszkodás helyett szerelme érdekeit helyezte előtérbe; a nincstelen lány, akit mindenki kihasznált, eldobott, átvert) kilátástalansága, és az, hogy milyen szörnyűségekre képes az ember puszta becsvágyból. Számomra a musical vége kész érzelmi katarzis volt, mintha a lelkembe férkőzött volna mindaz, amit láttam.

Egy dolgot viszont nem értek. Lehullik a függöny, véget ér a darab, jön a tapsrend, ám sok néző, mintha robot lenne feláll és kirohan. Miért? Két perccel előbb lesz rajtuk a kabát? Nem hiányzik számukra az a valóságba visszavezető út, ahol a színészek félig önmaguk- félig alakított karakterük? A tiszteletről nem is beszélve. Nem értem, de nem is akarom. Nekem az egyik kedvenc részem. Megtisztelni a művészeket, látni a felszabadultságukat, örömüket, összetartásukat, hallani a taps erősségét, és akklimatizálódni a valóságba.

Dóri, köszönöm a tegnapi napot, egy élmény volt, folyt. köv. április másodikán. 
És bár biztos nem olvassák, de az Operettszínháznak is köszönöm az élményt.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése