Emily Wibberley & Austin Siegemund-Broka - Már nem a tiéd

A Már nem a tiéd a LOL-könyvek sorozat legújabb kötete, melyben a színháznak és ezen belül a Rómeó és Júliának kulcsfontosságú szerepe van. Ismerjétek meg velünk Megan Harper történetét és legyetek Ti is részesei ennek a színházi kalandnak. Tartsatok bloggereinkkel és ha Nektek kedvez a szerencse akkor tiétek lehet a kiadó által felajánlott két nyereménykönyv egyike. 

Emily Wibberley & Austin Siegemund-Broka: Már nem a tiéd

Kiadó: Móra Kiadó
ISBN:9789634865537
Oldalszám: 368 oldal
Fordító: Kalapos Éva Veronika

Fülszöveg:

A tizenhét éves Megan Harper az örök második, mellékszereplő a saját életében is. Ráadásul exei rendre a vele való szakítás után találják meg a nagy őt. Szerencsére Megan nem az az önsajnáló típus, jobb híján továbblép, ezerrel készül a továbbtanulásra. Jövőre felvételizik az Oregoni Egyetem rendező szakára, ehhez pedig színészi tapasztalatra is szüksége van. A drámacsoport vezetője Jody ráosztja Júliát, minden színésznő álomszerepét. Megan azonban egyáltalán nem akarja ezt elvállalni. Fel kéne nőnie a szerephez, amelyet önbizalomhiánya miatt szíve szerint visszautasítana. A sors azonban mellé rendel egy segítőt, a fiatal és figyelmes drámaírót, Owen Okiát. A fiú drámaírói leckékért cserébe lelket önt a lányba, és szép lassan elhiteti vele, hogy senki más, csak ő lehet saját életének főszereplője és rendezője is. Ez a barátság azonban egy idő után mindkettejük számára egyre többet jelent. Te hogy fejeznéd be ezt a sztorit?

Saját véleményem:

Az életem és a tinikorom egyik legmeghatározóbb eleme a Rómeó és Júlia musical volt; a darabért, valamint a színház világáért való lelkesedésem pedig azóta is töretlen. Mindezek fényében rettentően rápörögtem a Már nem a tiédre, alig vártam, hogy olvashassam.

"Van valami a színházban, valami közvetlenség, aminek következtében a történetek összefonódnak az életünkkel, és megértjük, amit enélkül nem értenénk."

A történet középpontjában a tizenhét éves Megan áll, akinek az a legnagyobb álma, hogy felvételt nyerjen a helyi egyetem rendezői szakára - ugyanis él-hal Shakespeare művészetéért, ráadásul imád darabokat rendezni. Ám ahhoz, hogy ez az álma teljesülhessen, kénytelen színészként is kipróbálni magát, és megszerezni az ezzel együttjáró krediteket. Megan kellentlenül bele is törődik sorsába, arra viszont nem számít, hogy a Dada helyett Júlia bőrében találja magát, egy olyan hősnőjében, aki távolabb nem is állhatna tőle - minthogy ő inkább Róza típus.

Biztos vagyok benne, hogy Megan karaktere nagyon megosztó lesz az olvasók körében, nem egy szokványos hősnő: fiatal kora ellenére srácokat megszégyenítő mennyiségű kapcsolaton van már túl, imád flörtölni, laza és nagydumás. Persze mindez csak a látszat, egy pajzs, amivel az önértékeléséből fakadó hiányosságokat igyekszik palástolni, figyelembe véve, hogy Megan éppen olyan, mint A kabalapasi c. film férfi főhőse: miután összejön egy sráccal, az rövid időn belül rátalál a nagy ő-re és lelép.
Azon a ponton, ahol mi bekapcsolódunk a regénybe, Megan számára ez már egy elfogadott tény, s ennek rendje és módja szerint nem is kalkulál tartós kapcsolatokkal, inkább csak kihasználja a számára jutó rövidke időt. Viszont valljuk be, nem sok olyan lány létezik, aki megelégedne a mellékszerep státusszal, még akkor se, ha úton-útfélen ezt hangoztatja. (Ráadásul mindezt úgy, hogy a legjobb barátnője is azzal a sráccal kavar, aki elvette a szüzességét.) Úgyhogy bár hölgyeményünk kívülről egy igazi lelketlen ribi, valójában egy jócskán megtépázott önbecsülésű leányzó, aki megragad minden alkalmat arra, hogy valamilyen módon kitűnjön a tömegből, hogy ne mint kabalacsajra, vagy valakinek a barátnőjeként emlékezzenek rá (ennél még azt is jobbnak találja, ha könnyű numerának titulálják). Mindez tehát elég meghatározó részét képezi a regénynek, ám a sztori előrehaladtával egyre jobban felszínre kerülnek Megan valódi vágyai, és beindul nála a jellembeli fejlődés is. Viszont épp ezért más ez egy kicsit, mint a legtöbb LOL, ha csak pillangónyelven is, de megjelenik benne a szexualitás témája.

A Már nem a tiéd egyébként egy rendkívül komplex történet, olyan, ami egyszerre három fontos témakört is érint. A továbbtanulás épp annyira játszik benne kiemelkedő szerepet, mint a család vagy a párkapcsolat. Vagyis a szerzőpáros pontosan azt a három dolgot emeli ki, ami ebben a -  főszereplőkével megegyező - korosztályban a legégetőbb. A dolog egyetlen hátránya, hogy emiatt kezdetben elég lassúnak, céltalannak tűnik a könyv, nehéz megfejteni, mi is a fő csapásvonal.
A színház és a dráma tagozat behozatalát azonban zseniális ötletnek találom, imádtam az egész kivitelezését, hangulatát, azt, hogy bepillanthattunk abba, miként áll össze egy iskolai darab, milyen nehézségekkel küzdenek a diákok, egyszersmind baromi izgalmas, ahogy magára a szerepre készültek a srácok. Egy magamfajta színházbolond számára ez maga a Paradicsom, amit csak megbolondított Megan Rómeóval való előélete, a szexi színpadmester, valamint a csendes ázsiai srác, aki meglátta a Rózában rejlő értéket. A Rómeó és Júlia vonal kapcsán pedig külön ki kell emelnem a jó kis párhuzamokat, ellentmondásokat, és azt, hogy a szerzők igyekeztek megmutatni, hogy végtére is mindenki főszereplő a saját életében - legyen az Róza vagy Lőrinc barát, netán Mercutio.

Mindent egybevetve, szerettem a pasifaló Megan és az állandóan jegyzetelő Owen Okita sztoriját. A Már nem a tiéd egy végtelenül aranyos, vicces, aktuális témákat boncolgató történet, amiből természetesen a színház se hiányozhat.

Pontszám: 5/4

Kedvenc szereplő: Owen

Kedvenc jelenet: drámaórák

Negatívum: az eleje elég lassú

Borító: 5/4
Sorozat: -

Nyereményjáték

Mivel a könyvben központi szerepet tölt be Shakespeare Rómeó és Júlia című drámája így a mostani játékunk is ehhez a történethez kapcsolódik. Nincs más dolgotok, mint megírni ki mondja az adott idézetet a könyvben.
Figyelem, a kiadó csak magyarországi címre postáz; a nyertesnek 72 óra áll rendelkezésére, hogy válaszoljon, ellenkező esetben automatikusan újat sorsolunk!

“Tacskó, ilyesmi sose mentheti,

Hogy megsértettél. Rajta, rántsd ki kardod.”

a Rafflecopter giveaway

Nézzetek be a többi állomásra is

08/19 Könyvvilág
08/21 Fanni's Library
08/23 Pandalány olvas
08/25 Hagyjatok! Olvasok!
08/27 Csak olvass!
08/29 Dreamworld

Szerelmes Shakespeare

Mark Norman & Tom Stoppard; Lee Hall: Szerelmes Shakespeare

Színház: Madách Színház
Rendező: Szirtes Tamás
Fordította: Szabó T. Anna
Hossz: 2 óra 45 perc

Ismertető:

A színdarab híven követi a film történetét.
A film ihletője, Shakespeare életéről fennmaradt két információ. Egy biztos és egy bizonytalan. Biztos a Rómeó és Júlia megírásának időpontja, és biztos a bizonytalanság, vagyis az, hogy a szerző személyéről, magánéletéről leginkább csak találgatások és szóbeszédek, vagyis egyfajta titokzatosságba vesző bizonytalanság maradt fenn az utókor számára. A film alapgondolata – amelyet számos Shakespeare-mű megerősít -, hogy az alkotó ember számára az ihletet a szerelem jelenti. Ha ez megszűnik, a tehetség is elvész, vagy legalábbis szünetel.
A film az elismert színdarabíró elképzelt szerelmének a története, amelyből a csodálatos mű, a Rómeó és Júlia született. A forgatókönyvírók ironikusan, szemtelenül, de Shakespeare iránti mély rajongással írták meg a történetet. Fontos ismernünk a korabeli viszonyokat. A XVI. században a színészek társadalmi helyzete különös volt: a polgárság megvetette és kiközösítette őket, az arisztokrácia viszont melegen pártfogolta, így a színtársulatok a főurak, vagy maga a királynő védelme alá helyezkedtek. Nők viszont nem állhattak színésznek, a női szerepeket fiatal férfiak alakították. A szerzőket igen rosszul fizették, így a darabok kiadásával, nyomtatásával nem is igen bajlódtak, Shakespeare műveit később barátai a súgópéldányok alapján jelentették meg.

Saját véleményem:

Amikor színdarabot nézek, néhány órára kiszakadok a hétköznapok taposómalmából, messzi tájakon barangolok, szerelembe esek, elvarázsolódok, sírok, nevetek, akárcsak azok a színészek, akiket tehetségük okán akár varázslóknak is nevezhetnék. Számomra a színház egyenlő a lelki feltöltődéssel. 

Idén, az eddigi évekhez viszonyítva szerencsére jóval többször átélhettem a fent említett katarzist, legutóbb tegnap este a Szerelmes Shakespeare alatt. 

Néhány héttel ezelőtt, a 21. Század Kiadónál figyeltem fel a darab szövegkönyvére, majd gyorsan rá is kerestem, mikor és hol játsszák, kik a szereplők. Akkor viszont ennyiben maradt a dolog, csakhogy a gondolataim minduntalan vissza-visszatévedtek hozzá, mígnem arra eszméltem, hogy jegyeket és társat keresgélek. Nem jött össze, úgyhogy hagytam. Pontosabban hagytam volna, ha az a belső kis gazfickó nem sugdossa folyamatosan a fülembe, hogy "neked márpedig meg kell nézned, pont!". Így történt, hogy hosszas vívódás-szervezés után eltökéltem, kemény leszek és megnézem egyedül. Ám mielőtt magánytól rettegve rányomtam volna a vásárlás gombra, befutott Deszy, a megmentőm, és gyorsan átszerveztük a dolgot. Én lemondtam a délelőtti előadásról, illetve Nagy Sándort is elengedtem, cserébe kaptam egy jó kis társaságot. 

Egyik felem örült, hogy végre láthatom a Szerelmes Shakespeare-t, a másik viszont rettegett. Rettegett, mert Solti Ádámot hasonló fenntartásokkal kezeltem, mint korábban egy másik színészt, ráadásul volt bennem egy kis félsz az ismeretlentől is. Soha nem voltam még prózai darabon, továbbá a Madách is kimaradt az életemből, dacára annak, hogy számos előadásuk érdekel. Az a típus vagyok, aki megelégszik az ő jól bejáratott dolgaival.
Nos, az élet újfent bebizonyította, hogy az új, a más, lehet elképesztően csodálatos. 

Minden bizonnyal jómagam vagyok az egyetlen olyan Szerelmes Shakespeare rajongó, aki legalább hússzor látta már a film... végét. Minden alkalommal, amikor vetítik, eltervezem, hogy jól megnézem végre az elejétől, mégis mindig sikerül pontosan ugyanannál a vége-közeli résznél csatlakoznom. Ettől függetlenül imádom, szeretem. 

Na, de tegnap végre láthattam az egészet! Komolyan mondom, sírva tudtam volna fakadni, amikor felgördült a függöny, és elindult a darab, ha épp nem az oltári nagy mázlink vonta volna el a figyelmem felét. Történt ugyanis, hogy a last minute szervezésünknek hála csak az emelet jobb szél 1-2. székre kaptunk helyet (meglehetősen pénztárcabarát áron), ami bár nem volt rossz, de egy kis rész mégiscsak kiesett. Csakhogy - számomra teljességgel érthetetlen módon - a drágább - középső - szektor fele nem jött el. Naná, hogy Deszyvel átsuhantunk középre, így premier plánban élvezve mindent. 

Ami a színdarabot illeti, lenyűgöző! A díszlet, a jelmezek, a színészi alakítások és a különleges megoldások; a történetvezetés pedig kellően dinamikus. Nekem ugyan kellett néhány perc, mire megszoktam, hogy ez inkább egy prózai darab némi dalbetéttel fűszerezve, ám a látványvilág kellően elvonta a figyelmemet, s elérte, hogy átlépjek a Szerelmes Shakespeare világába. Amikor ez megtörtént, úgy néztem ki, mint egy hormontúltengéses kismama. Egyik percben könnyesre nevettem magam, a másikban szerelembe estem, hogy aztán összeugorjon a gyomrom, és a következő pillanatban elszoruljon a szívem. 

A Szerelmes Shakespeare az egyik leggyönyörűbb történet, amit valaha láttam. Benne van a Rómeó és Júlia minden bája, gyötrelme, az emberi természetből fakadó remény, és a zord valóság, amit csak tetéz a kor szabályrendszere. Mindez együttesen olyan érzelmi löket, ami a nézőt szétcincálja-felemeli. 

Természetesen ehhez az kell, hogy a karakterekbe életet lehelő színészek elhitessék a bársonyszékben ülőkkel, hogy ők most éppen egyek azzal, amit látnak, hallanak. És ez Tompos Kátyának, Solti Ádámnak és a többieknek sikerült. 

Tompos Kátyában őserő van. Játszi könnyedséggel hozza a szerelmes úrilányt, majd vált át nincstelen színész tanonccá, a kettő között pedig ott a híd, melyet a költészet iránti szeretet jelképez. Nem egy általános értelemben vett hangú lány, kicsit füstösebb, emiatt viszont remekül hozza Viola szabadságvágyó-fiúsabb énjét, ami főként a második felvonásban üt nagyot. 

Solti Ádám pedig épp az ő ellentéte. Lágyabb, főhősszerűbb; az a típus, aki minden rezdülésével magába bolondítja a nézőt. Hiába féltem az alakításától, ahogy megjelent a színpadon, tudtam, hogy hatalmasat fogok csalódni benne - pozitívan persze. Egyszerre volt William Shakespeare, a meg nem értett (zseniális) költő, és saját hőse ihletője. Számomra talán ő ragyogta be leginkább a színpadot.

A többi színészt ugyanígy kiemelhetném. Viola kérője gyűlöletet váltott ki belőlem, míg Will barátja minden alkalommal megmosolyogtatott, akárcsak a színésztársulat ügye-fogyott tagjai. Közülük viszont ki kell emelnem Hajdu Steve-et, aki nem hazudtolta meg önmagát, iszonyúan mókás volt a beképzelt színész szerepében; Sánta Lászlót, akit rengetegszer láttam már, és legyen bármilyen kicsi is a szerepe, minden alkalommal képes akár a tömeg közepéről is felhívni önmagára a figyelmemet; illetve a királynőt alakító Kerekes Évát, aki minden tekintetben pompázatos színpadi jelenlétet produkált. Ó, és külön kiemelném a kutyust, aki nem csak imádnivalóan édes volt, de nagyon ügyes is. 

Az egyéni színészi játékok ugyanakkor mit sem érnek, ha nem működik a csoportkémia. Hála az égnek, ezzel nem hogy probléma nem volt, de úgy éreztem, mintha egy évtizedek óta összeszokott gárdát látnék. Will és Viola között pedig olyan kémia feszült, hogy konkrétan megreccsent értük a szívem, míg annál a bizonyos fiús csókjelenetnél valóban elhittem, hogy szerelmesek egymásba. 

Lassan, a beszámolóm végéhez érve még két dolgot nem említettem. Az egyik a humor, a másik pedig a különleges színpadi megoldások. Utóbbiból több is van. Egyrészt minden jelenet között van egy átmosási technika, ami annyit tesz, hogy az előző jelenet vége összemosódik az újjal, vagyis már látható, mi következik, de még ott libeg az előző vége.  Ilyen megoldással eleddig nem találkoztam. 

A másik a Globe színházas rész kivitelezése. Ezen rengeteget agyaltam, hogyan is fogják megoldani, ám az a helyzet, hogy remekül. Másodpercek alatt változik, hogy éppen a színfalak mögött zajló eseményeket látjuk, vagy a színpadon csordogáló darabot. De ha már itt tartunk, ki kell emelnem a nézők bevonásának nagyszerűségét! Igen, egy rövid időre mi magunk is a darab részévé válhatunk, mint Globe színházas nézők. 

Ami pedig a humort illeti... na, az halálos! Az egész nézőtér folyt a nevetéstől; nekem sokszor a könnyem patakzott. Rengeteg poén van benne, míg a férfi-női szerepkör rendesen ki van maxolva. A bajszos Júlia, illetve "Anyád!" részeknél majdnem legurultam a székről - Deszy azt hiszem, tudna mesélni. 

Ha tehát szeretitek a drámai, érzelmes, mégis humoros darabokat, ne hagyjátok ki a Szerelmes Shakespeare-t! Szívből ajánlom, akár láttátok a filmet, akár nem. Fantasztikus darab, amit csak és kizárólag vastapssal lehet jutalmazni. (Megjegyzem, a tapsrend táncos része is nagyon aranyos.)

Számomra pedig két dolog biztos: a következő évadban párszor még meg kell néznem a Szerelmes Shakespeare-t, továbbá ideje szemügyre vennem a többi Madách darabot is. 

Ui.: Az én színházi élményeim mellé lassan kötelező elemmé válik az eső, így elárulom, tegnap sem úsztuk meg szárazon. Este, háromnegyed 10-kor Deszy-vel arra léptünk ki, hogy esik az eső, úgyhogy esernyő hiányában enyhe villámlás és meleg vízcseppek közepette tettük meg a metróig vezető utat. Fergeteges élmény volt. 
Ui.2.: a kép forrása Deszy

Marie Antoinette musical

Lévay Szilveszter - Michael Kunze: Marie Antoinette

Színház: Budapesti Operettszínház
Rendező: Kerényi Miklós Gábor
Hossz: ~ 3 óra (szünettel)

Ismertető:

Különleges, drámai musical cselszövésről, forradalomról és szerelemről. A híres nyaklánc botrány, amely sokak szerint a Nagy Francia Forradalom kirobbanásának egyik látványos előzménye volt, a címszereplő boldogtalan királyné és egy nehéz sorsú szegény lány, Margrid történetén keresztül elevenedik meg. Egyikük a királyi palotában táncol, flörtöl és mindmáig a női szépség és vonzerő jelképes alakja, míg a másik Párizs külvárosában tengeti életét, ám Orleans hercegének politikai játszmái folytán, sorsuk összekapcsolódik. Halálosan szerelmesek lesznek a vonzó svéd grófba, Axel Fersenbe, mígnem Marie Antoinette gyönyörű nyakát végül a guillotine hasítja ketté, Margrid pedig forradalmi hősnővé emelkedik. Az események során mindketten döntően megváltoznak, s miközben kiderül, hogy féltestvérek, két rendkívüli személyiség kétségeit, örömeit és szenvedéseit ismerhetjük meg. A fordulatos történet a XVIII. századi francia paloták lenyűgöző termei és az ínségtől szenvedő szegények vad világának váltakozó képeiben elevenedik meg.
A csőcselék forradalmi mámora, a királyi pipogyaság és a sajtó már akkor felismerhető őrült hatalma, mai konfliktusok tömegével látja el Lévay Szilvesztert, hogy hol kivételes drámaiságú, hol finoman lírai melódiái felcsendüljenek.

Saját véleményem:

Hosszú évek óta motoszkál a fejemben egy Kultúra/Musical rovat, mivel akárhányszor színházban jártam, olyan élmények, érzések munkáltak bennem, amiket szerettem volna másokkal is megosztani, végül azonban mindig elengedtem. A tegnapi nap viszont olyan impulzusok értek, amiket nem akartam veszni hagyni. 

A színház a hétköznapi emberek varázslata. Egy olyan világ, amely kitépi nézőjét a valóságból, hogy egy olyan letűnt korba vagy képzelt világba repítse, ahol bármi lehetséges. Eggyé válhatsz a szereplőkkel, általuk szerethetsz, gyűlölhetsz, szomorkodhatsz, izgulhatsz, megmentheted a számodra kedves dolgokat, vagy éppen áldozatul eshetsz cselszövők ármánykodásának. Teheted mindezt úgy, hogy csak ülsz, nézel, és befogadod, amit néhány másik, hozzád hasonló ember a maga varázslatával életre hív. Az egész nem több néhány óránál, ám hiába alszanak ki a fények, sétálsz ki a teremből, még hosszú-hosszú órákig a valóság és álomvilág vékony határvonalán egyensúlyozol, ahol bár látszólag éled a megszokott napjaidat, gondolatban és lélekben félig-meddig még máshol jársz. Számomra ez a színház. Feltöltődés, mágia, érzelmi az- és másnaposság.  

Az Operettszínház esetében mindenképp. 

Az elmúlt évek során számos darabot láttam már (Szentivánéji álom, Szépség és a Szörnyeteg, Rómeó és Júlia, Elisabeth, Ördögölő Józsiás, Ghost, Rebecca), de mindig akadt valami új, ami hívogatott, Így volt ez a Marie Antoinette esetében is. Amióta műsorra tűzték, vágytam rá, hogy megnézzem - mit vágytam! majd' elepedtem érte! - és ha kicsit sokáig tartott is, az utolsó pillanatban azért csak összejött. Dórival sikerült a tegnap délutáni előadásra két jegyet elcsípnünk. Bár bevallom, a várakozás pillanataiba nem kevés kétség is vegyült részemről, tekintve, hogy sosem rajongtam Muri Enikőért, Vágó Bernadett ellenben a kedvenc színésznőm (jelenleg ők ketten játsszák a főszerepeket). Egyedül az vigasztalt, hogy Enikő mellett ott voltak a nagy kedvenceim, Hommonay Zsolt, MÁZS, Csuha Lajos - igen, igen, még az évtizedes R&J rajongók táborából származom -, Veréb Tamás, vagy Kékkovács Mara, akiben egykor ugyanúgy kételkedtem, mint most a fentebb említett hölgyben. Na, meg két olyan színész neve - Gubik Petra, Gömöri András Máté - is ott figyelt, akikre roppant kíváncsi voltam. Szóval összességében úgy álltam hozzá, nagy baj nem lehet.

Dórival negyed három körül találkoztunk Oktogonon, és miközben jól kibosszankodtunk magunkat, hogy Murphy kitolt velünk és a nyakunkba zúdított nem kevés esőt (értsd: hiába akartad kicsípni magad, úgy néztél ki, mint egy ázott veréb), szépen elballagtunk a színházhoz (ami mellett lazán elsétáltam, olyan rég voltam), ahol szokás szerint óriási tömeg várakozott. Bejutva első utunk a belső pénztárhoz vezetett, majd - ekkor még üres kézzel - felballagtunk az emeleti ruhatárhoz, hogy megszabaduljunk minden kolonctól.

Az előadásig fennmaradó időben Dóri előbb próbára tett a szelfizéssel (bocsi, tudom, hogy rémes vagyok), majd elfoglaltuk helyünket, amitől ugyancsak paráztunk egy kicsit, mennyire lesz jó - de szerintem abszolút jól jártunk ár-érték arányban. Itt szeretném jelezni, ha a pénztárcátok csak a szélső szektorokat engedi, netán a jobb helyek már elkeltek, akkor a jobb oldalt preferáljátok, mivel a kiugró színpadi jelenetek java balra koncentrálódik. Mi az "emelet jobb 5. sor 2-3." székén ültünk.

A darab kezdetéig Marie Antoinette-ről és XVI. Lajosról vetítettek rövid ismertetőket - hogy mit, azt ne kérdezzétek, mert abba a távolságba már vak vagyok -, ami szerintem jópofa ötlet volt, legalább azok is képbe kerülhettek velük, akik nem igazán tudtak róluk semmit. Ezzel együtt egyébként nem árt valamelyest ismerni a párost, minthogy a darab leginkább utolsó éveikre és a híres nyaklánc botrányra (ami tegnapig számomra is kimaradt) koncentrálódik, vagyis mellőzi azt a pazarló és hedonista életmódot, amit Marie Antoinette folytatott. 

A történelmi hűség boncolgatásába nem mennék bele; egyrészt annyira jól én sem ismerem a részleteket, másrészt egy musicalről beszélünk, amibe kell némi extra dráma, hogy dinamikusan működhessen a dolog. Az ellenben tagadhatatlan, hogy a Marie Antoinette nem a legjobb mű, amit valaha láttam - középkategóriás. Az eleje kicsit hosszú, és hiába telik el másfél óra, lényegi előremozdulás nem igazán történik, néha pedig az sem érthető, éppen mi zajlik a színpadon, vagy hogy ki kivel van és mit akar. Gondolok itt főként a tavaszi bálra és a nyakláncos simliskedésre. Nem szokott ilyesmivel gondom lenni, ám itt csúnyán elvesztettem a fonalat, annyira gyors, kusza és hirtelen volt.

Mindettől függetlenül a látvány és a színészi játék előtt leborulok. Látszott, hogy a művészek egytől egyig lubickoltak a szerepükben, és olyan alakításokat nyújtottak, amivel a Rómeó és Júlia eredeti gárdája óta nem találkoztam. Mintha valamiféle őserő szabadult volna fel belőlük. 

Hommonay Zsolt (Orleans hercege) oly' sok hős/szépfiú/nemes lelkű karakter után ezúttal élvezettel lubickolt a negatív figura nyújtotta lehetőségekben; ahányszor felbukkant, úgy éreztem, felrobbantja a színpadot - már a mű kezdetekor is. Zseniálisan hozta a hataloméhes firkász herceget, aki nyomdája és rangja latba vetésével ügyesen megtorpedózta a királyi párt. És hozzá hasonlóan Veréb Tamás (Jacques Hébert) is meglepett ravasz és kissé indulatos, lázadó figurájával, ahogy Orleans hercegével karöltve gázolt át mindenen és mindenkin. Nem gondoltam volna, egy annyira szimpatikus, vidám srác, mint ő, képes lehet erre, de kellően rácáfolt sztereotípiámra.
Akárcsak Muri Enikő. Hatalmas meglepetésként ért - és őszintén megmondom, soha nem gondoltam, hogy ezt fogom írni -, de akkorákat és olyan csodaszépen énekelt, hogy nem győztem pislogni, sokszor még a hideg is rázott. Elképesztően jól hozta Marie Antoinette emberiségét; a nőt, akinek legnagyobb bűne a szépség és a jólét iránti szeretete volt, az anyát, akit koholt vádakkal illettek, a kislányt, akit túl korán kényszerítettek bele egy olyan házasságba, s ezzel együtt rangba, amivel nem tudott mit kezdeni, a szerelmes asszonyt, aki arra vágyott, hogy szeressék, és a feleséget, aki mindennek ellenére kitartott férje mellett a legnagyobb bajban. Egy kicsit ugyan hiányoltam a tékozló Marie-t, aki még az anyját is kiborította, ám ez aligha róható fel Enikőnek. És nagyjából ugyanez igaz MÁZSra, Gubik Petrára, valamint Gömöri András Mátéra is.
Mészáros Árpád Zsoltról tudtam/tudom, milyen kincs rejlik a torkában (épp emiatt fájlalom, hogy olyan kevés szerepe volt), mégis érdekes és új élmény volt visszahúzódó, kevésbé hangember szerepben látni. Azon már meg sem lepődök, hogy így is akkora hatást gyakorolt rám, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna szegény Lajos szólóján, vagy megölelgettem volna, amikor feleségével beszélgetett a nő szeretőjéről.
És ha már szóba került Alex von Fersen, akkor muszáj kitérnem Gömöri András Mátéra. Sok szempontból tartottam tőle, ám bebizonyította, az új generációnak olyan tagja, akire határozottan oda kell figyelni. És hát ami azt illeti, láthatólag (igen, ilyenkor az ember visszanyeri látását néhány - fájdalmasan - rövidke percre) a sok edzés sem volt hiábavaló.

A végére hagytam Gubik Petrát, aki Margridként épp olyan fontos és meghatározó alakja ennek a darabnak, mint Marie Antoinette. A francia csőcselék szószólójaként, vérbeli lázadóként nagyon heves, indulatos figura, de másként, mint az őt mentoráló herceg vagy költő. Ő nem gazdagságra, hatalomra, hanem igazságra vágyik, arra, hogy a nincsteleneket ne tiporják sárba. S pont emiatt gyűlöli meg a nemeseket, valamint Marie Antoinette-et, akit a sajtó koholt vádakkal illett.
Szembekerül tehát két nő, akik sokáig külön utakon, egymástól igen eltérő világban élik napjaikat, és harcolnak a számukra fontos dolgokért, majd sorsuk szép lassan egybefonódik. Kettejük találkozása pedig rendkívül drámai, mégsem túlzó. Egyikük sem fordul ki önmagából, mégis hatással vannak a másikra. Történeti szempontból minden elismerésem a rendezőé, ám az igazi bravúrért a karaktert életre keltő hölgyet illeti dicséret.
Petráról rengeteg rosszat hallottam, tegnap délután mégis egy erőteljes, sziporkázó lányt láttam.

A méltatások sorát egyébként hosszan folytathatnám Csuha Lajostól kezdve a divattervező és fodrász dilis duóján át a lehengerlő tánckarig, akik ezúttal is bravúros ügyességgel támogatták a színészeket, és külön kiemelhetném a bőrdzsekis ikreket, akik magasan kiugrottak a többiek közül, ám akkor ez egy végeérhetetlen beszámoló lenne. Én pedig még szeretném elmondani, hogy a díszlet - noha kicsit szerényebb volt az eddigiekhez képest, és az MA logó is erőszakosan uralta a teret -, valamint a színpad- és mindenféle más technika mennyire egyedülálló és nemzetközi színvonalú volt ezúttal is. Nem is feltétlen a durrogásra gondolok, ami már-már kötelező operettszínházas védjegy, hanem a tűz érzelmet kifejező (düh, szomorúság, lázongás, elszántság, kilátástalanság, stb.) használatára, a fémrudak taktusára, valamint arra a borzasztóan nagy francia zászlóra, amitől majdnem infarktust kaptam! Te jó ég, ahogy az lepottyant és koppant a semmiből, csupán néhány centire egy ember előtt... Ott egy picit megállt bennem az ütő.

Összességében maga a cselekmény és a dalok nem ejtettek sosem múló szerelembe, de a színészek, táncosok és a díszlet elkápráztatott. És ugyanez érvényes a darab mögöttes gondolataira. Érzelmileg nagyon megragadott, és rám telepedett a karakterek (a nő, aki csak szeretni és élni akart; a király, aki nem vágyott hatalomra, csak egyszerű életre, és arra, hogy boldoggá tegye feleségét - még akkor is, ha az más karjaiban lel örömre -; a szerető, aki könnyű felkapaszkodás helyett szerelme érdekeit helyezte előtérbe; a nincstelen lány, akit mindenki kihasznált, eldobott, átvert) kilátástalansága, és az, hogy milyen szörnyűségekre képes az ember puszta becsvágyból. Számomra a musical vége kész érzelmi katarzis volt, mintha a lelkembe férkőzött volna mindaz, amit láttam.

Egy dolgot viszont nem értek. Lehullik a függöny, véget ér a darab, jön a tapsrend, ám sok néző, mintha robot lenne feláll és kirohan. Miért? Két perccel előbb lesz rajtuk a kabát? Nem hiányzik számukra az a valóságba visszavezető út, ahol a színészek félig önmaguk- félig alakított karakterük? A tiszteletről nem is beszélve. Nem értem, de nem is akarom. Nekem az egyik kedvenc részem. Megtisztelni a művészeket, látni a felszabadultságukat, örömüket, összetartásukat, hallani a taps erősségét, és akklimatizálódni a valóságba.

Dóri, köszönöm a tegnapi napot, egy élmény volt, folyt. köv. április másodikán. 

És bár biztos nem olvassák, de az Operettszínháznak is köszönöm az élményt.