Színház: Madách Színház
Rendező: Szirtes Tamás
Fordította: Szabó T. Anna
Hossz: 2 óra 45 perc
Ismertető:
A színdarab híven követi a film történetét.
A film ihletője, Shakespeare életéről fennmaradt két információ. Egy biztos és egy bizonytalan. Biztos a Rómeó és Júlia megírásának időpontja, és biztos a bizonytalanság, vagyis az, hogy a szerző személyéről, magánéletéről leginkább csak találgatások és szóbeszédek, vagyis egyfajta titokzatosságba vesző bizonytalanság maradt fenn az utókor számára. A film alapgondolata – amelyet számos Shakespeare-mű megerősít -, hogy az alkotó ember számára az ihletet a szerelem jelenti. Ha ez megszűnik, a tehetség is elvész, vagy legalábbis szünetel.
A film az elismert színdarabíró elképzelt szerelmének a története, amelyből a csodálatos mű, a Rómeó és Júlia született. A forgatókönyvírók ironikusan, szemtelenül, de Shakespeare iránti mély rajongással írták meg a történetet. Fontos ismernünk a korabeli viszonyokat. A XVI. században a színészek társadalmi helyzete különös volt: a polgárság megvetette és kiközösítette őket, az arisztokrácia viszont melegen pártfogolta, így a színtársulatok a főurak, vagy maga a királynő védelme alá helyezkedtek. Nők viszont nem állhattak színésznek, a női szerepeket fiatal férfiak alakították. A szerzőket igen rosszul fizették, így a darabok kiadásával, nyomtatásával nem is igen bajlódtak, Shakespeare műveit később barátai a súgópéldányok alapján jelentették meg.
A film ihletője, Shakespeare életéről fennmaradt két információ. Egy biztos és egy bizonytalan. Biztos a Rómeó és Júlia megírásának időpontja, és biztos a bizonytalanság, vagyis az, hogy a szerző személyéről, magánéletéről leginkább csak találgatások és szóbeszédek, vagyis egyfajta titokzatosságba vesző bizonytalanság maradt fenn az utókor számára. A film alapgondolata – amelyet számos Shakespeare-mű megerősít -, hogy az alkotó ember számára az ihletet a szerelem jelenti. Ha ez megszűnik, a tehetség is elvész, vagy legalábbis szünetel.
A film az elismert színdarabíró elképzelt szerelmének a története, amelyből a csodálatos mű, a Rómeó és Júlia született. A forgatókönyvírók ironikusan, szemtelenül, de Shakespeare iránti mély rajongással írták meg a történetet. Fontos ismernünk a korabeli viszonyokat. A XVI. században a színészek társadalmi helyzete különös volt: a polgárság megvetette és kiközösítette őket, az arisztokrácia viszont melegen pártfogolta, így a színtársulatok a főurak, vagy maga a királynő védelme alá helyezkedtek. Nők viszont nem állhattak színésznek, a női szerepeket fiatal férfiak alakították. A szerzőket igen rosszul fizették, így a darabok kiadásával, nyomtatásával nem is igen bajlódtak, Shakespeare műveit később barátai a súgópéldányok alapján jelentették meg.
Idén, az eddigi évekhez viszonyítva szerencsére jóval többször átélhettem a fent említett katarzist, legutóbb tegnap este a Szerelmes Shakespeare alatt.
Néhány héttel ezelőtt, a 21. Század Kiadónál figyeltem fel a darab szövegkönyvére, majd gyorsan rá is kerestem, mikor és hol játsszák, kik a szereplők. Akkor viszont ennyiben maradt a dolog, csakhogy a gondolataim minduntalan vissza-visszatévedtek hozzá, mígnem arra eszméltem, hogy jegyeket és társat keresgélek. Nem jött össze, úgyhogy hagytam. Pontosabban hagytam volna, ha az a belső kis gazfickó nem sugdossa folyamatosan a fülembe, hogy "neked márpedig meg kell nézned, pont!". Így történt, hogy hosszas vívódás-szervezés után eltökéltem, kemény leszek és megnézem egyedül. Ám mielőtt magánytól rettegve rányomtam volna a vásárlás gombra, befutott Deszy, a megmentőm, és gyorsan átszerveztük a dolgot. Én lemondtam a délelőtti előadásról, illetve Nagy Sándort is elengedtem, cserébe kaptam egy jó kis társaságot.
Egyik felem örült, hogy végre láthatom a Szerelmes Shakespeare-t, a másik viszont rettegett. Rettegett, mert Solti Ádámot hasonló fenntartásokkal kezeltem, mint korábban egy másik színészt, ráadásul volt bennem egy kis félsz az ismeretlentől is. Soha nem voltam még prózai darabon, továbbá a Madách is kimaradt az életemből, dacára annak, hogy számos előadásuk érdekel. Az a típus vagyok, aki megelégszik az ő jól bejáratott dolgaival.
Nos, az élet újfent bebizonyította, hogy az új, a más, lehet elképesztően csodálatos.
Nos, az élet újfent bebizonyította, hogy az új, a más, lehet elképesztően csodálatos.
Minden bizonnyal jómagam vagyok az egyetlen olyan Szerelmes Shakespeare rajongó, aki legalább hússzor látta már a film... végét. Minden alkalommal, amikor vetítik, eltervezem, hogy jól megnézem végre az elejétől, mégis mindig sikerül pontosan ugyanannál a vége-közeli résznél csatlakoznom. Ettől függetlenül imádom, szeretem.
Na, de tegnap végre láthattam az egészet! Komolyan mondom, sírva tudtam volna fakadni, amikor felgördült a függöny, és elindult a darab, ha épp nem az oltári nagy mázlink vonta volna el a figyelmem felét. Történt ugyanis, hogy a last minute szervezésünknek hála csak az emelet jobb szél 1-2. székre kaptunk helyet (meglehetősen pénztárcabarát áron), ami bár nem volt rossz, de egy kis rész mégiscsak kiesett. Csakhogy - számomra teljességgel érthetetlen módon - a drágább - középső - szektor fele nem jött el. Naná, hogy Deszyvel átsuhantunk középre, így premier plánban élvezve mindent.
Ami a színdarabot illeti, lenyűgöző! A díszlet, a jelmezek, a színészi alakítások és a különleges megoldások; a történetvezetés pedig kellően dinamikus. Nekem ugyan kellett néhány perc, mire megszoktam, hogy ez inkább egy prózai darab némi dalbetéttel fűszerezve, ám a látványvilág kellően elvonta a figyelmemet, s elérte, hogy átlépjek a Szerelmes Shakespeare világába. Amikor ez megtörtént, úgy néztem ki, mint egy hormontúltengéses kismama. Egyik percben könnyesre nevettem magam, a másikban szerelembe estem, hogy aztán összeugorjon a gyomrom, és a következő pillanatban elszoruljon a szívem.
A Szerelmes Shakespeare az egyik leggyönyörűbb történet, amit valaha láttam. Benne van a Rómeó és Júlia minden bája, gyötrelme, az emberi természetből fakadó remény, és a zord valóság, amit csak tetéz a kor szabályrendszere. Mindez együttesen olyan érzelmi löket, ami a nézőt szétcincálja-felemeli.
Természetesen ehhez az kell, hogy a karakterekbe életet lehelő színészek elhitessék a bársonyszékben ülőkkel, hogy ők most éppen egyek azzal, amit látnak, hallanak. És ez Tompos Kátyának, Solti Ádámnak és a többieknek sikerült.
Tompos Kátyában őserő van. Játszi könnyedséggel hozza a szerelmes úrilányt, majd vált át nincstelen színész tanonccá, a kettő között pedig ott a híd, melyet a költészet iránti szeretet jelképez. Nem egy általános értelemben vett hangú lány, kicsit füstösebb, emiatt viszont remekül hozza Viola szabadságvágyó-fiúsabb énjét, ami főként a második felvonásban üt nagyot.
Solti Ádám pedig épp az ő ellentéte. Lágyabb, főhősszerűbb; az a típus, aki minden rezdülésével magába bolondítja a nézőt. Hiába féltem az alakításától, ahogy megjelent a színpadon, tudtam, hogy hatalmasat fogok csalódni benne - pozitívan persze. Egyszerre volt William Shakespeare, a meg nem értett (zseniális) költő, és saját hőse ihletője. Számomra talán ő ragyogta be leginkább a színpadot.
A többi színészt ugyanígy kiemelhetném. Viola kérője gyűlöletet váltott ki belőlem, míg Will barátja minden alkalommal megmosolyogtatott, akárcsak a színésztársulat ügye-fogyott tagjai. Közülük viszont ki kell emelnem Hajdu Steve-et, aki nem hazudtolta meg önmagát, iszonyúan mókás volt a beképzelt színész szerepében; Sánta Lászlót, akit rengetegszer láttam már, és legyen bármilyen kicsi is a szerepe, minden alkalommal képes akár a tömeg közepéről is felhívni önmagára a figyelmemet; illetve a királynőt alakító Kerekes Évát, aki minden tekintetben pompázatos színpadi jelenlétet produkált. Ó, és külön kiemelném a kutyust, aki nem csak imádnivalóan édes volt, de nagyon ügyes is.
Az egyéni színészi játékok ugyanakkor mit sem érnek, ha nem működik a csoportkémia. Hála az égnek, ezzel nem hogy probléma nem volt, de úgy éreztem, mintha egy évtizedek óta összeszokott gárdát látnék. Will és Viola között pedig olyan kémia feszült, hogy konkrétan megreccsent értük a szívem, míg annál a bizonyos fiús csókjelenetnél valóban elhittem, hogy szerelmesek egymásba.
Lassan, a beszámolóm végéhez érve még két dolgot nem említettem. Az egyik a humor, a másik pedig a különleges színpadi megoldások. Utóbbiból több is van. Egyrészt minden jelenet között van egy átmosási technika, ami annyit tesz, hogy az előző jelenet vége összemosódik az újjal, vagyis már látható, mi következik, de még ott libeg az előző vége. Ilyen megoldással eleddig nem találkoztam.
A másik a Globe színházas rész kivitelezése. Ezen rengeteget agyaltam, hogyan is fogják megoldani, ám az a helyzet, hogy remekül. Másodpercek alatt változik, hogy éppen a színfalak mögött zajló eseményeket látjuk, vagy a színpadon csordogáló darabot. De ha már itt tartunk, ki kell emelnem a nézők bevonásának nagyszerűségét! Igen, egy rövid időre mi magunk is a darab részévé válhatunk, mint Globe színházas nézők.
Ami pedig a humort illeti... na, az halálos! Az egész nézőtér folyt a nevetéstől; nekem sokszor a könnyem patakzott. Rengeteg poén van benne, míg a férfi-női szerepkör rendesen ki van maxolva. A bajszos Júlia, illetve "Anyád!" részeknél majdnem legurultam a székről - Deszy azt hiszem, tudna mesélni.
Ha tehát szeretitek a drámai, érzelmes, mégis humoros darabokat, ne hagyjátok ki a Szerelmes Shakespeare-t! Szívből ajánlom, akár láttátok a filmet, akár nem. Fantasztikus darab, amit csak és kizárólag vastapssal lehet jutalmazni. (Megjegyzem, a tapsrend táncos része is nagyon aranyos.)
Számomra pedig két dolog biztos: a következő évadban párszor még meg kell néznem a Szerelmes Shakespeare-t, továbbá ideje szemügyre vennem a többi Madách darabot is.
Ui.: Az én színházi élményeim mellé lassan kötelező elemmé válik az eső, így elárulom, tegnap sem úsztuk meg szárazon. Este, háromnegyed 10-kor Deszy-vel arra léptünk ki, hogy esik az eső, úgyhogy esernyő hiányában enyhe villámlás és meleg vízcseppek közepette tettük meg a metróig vezető utat. Fergeteges élmény volt.
Ui.2.: a kép forrása Deszy
Ui.2.: a kép forrása Deszy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése