A. O. Esther: Megbocsátás
Kiadó: Decens
ISBN: 9789631205251
Oldalszám: 448 oldal
Érdekel? Vidd haza!
Fülszöveg:
Elijah és társai a Halál Angyalának börtönébe kerülnek, ahol Azrael könyörtelen kínzással akarja rávenni őket, hogy fogadják el őt vezérüknek.
Sophiel, Gabriel, Ramodiel, Muriel, Machiel és a két viking király eközben rettegve várják a naplementét, hisz tudják, ahogy a véres korong alábukik, a déróriások elevenen felfalják őket. Mi mást tehetnének, mint hogy imádkoznak? Az egész tömeg egyszerre ismétli Gabriel arkangyal szavait, és csodák csodájára a segítség nem marad el: Valkűrök mentik meg az embereket és az angyalokat. Ezután azt is elárulják, hol rejtőznek a maradék kristálykoponyák, melyek segítségével az angyalok kiszabadíthatják társaikat. A koponyákat a leghátborzongatóbb helyeken őrzik, kígyókkal, medvékkel, sárkánnyal kell megküzdeniük értük. Megannyi lélekvesztő út, megannyi veszély leselkedik rájuk, miközben csendben szárnyait bontogatja a szerelem.
Eközben Elijah csak nem hajt fejet Azrael előtt, így az cselhez folyamodik. Tudja jól, csakis egy módon törheti meg a vezért, ha Sophielt használja fel ellene. Miközben a féltékenység, a gyűlölet és a békétlenség tetőfokára hág a régen testvérként élő angyalok között, Arshamon démoni serege is rájuk támad a túlvilági kincsek reményében. A démonokkal szemben egyetlen esélyük marad, ha összefognak. Vajon képesek lesznek rá, hogy vállvetve harcoljanak?
Van-e olyan bűn, ami nem megbocsátható? Van-e olyan seb, amit soha nem gyógyít be a szerelem? Vajon eltörölhető-e a föld színéről a gonosz?
Saját véleményem:
A Kristályfény után úgy kellett ez a kötet, mint sivatagban bolyongónak a víz, hiszen az előző rész vége olyan módon és helyen fejeződött be, ami nem pusztán felőrölte az idegeimet, hanem kész ronccsá tett. Jó, persze egy percig sem gondoltam, hogy Sophielék egytől-egyig életüket vesztenék a déróriások fogságában, de azért ismerve Esztert, nem vetettem el egy-két áldozat lehetőségét. Na meg ott volt Elijahék fiúcsapata (a háremem fele) is, akiket Azraelék elvonszoltak várukba - nyilvánvalóan nem teapartira.
Ezek után a Megbocsátás pont ott vette fel a fonalat, ahol az ötödik kötet véget ért: Sophielék rettegve várják a naplementét, amikor is a déróriások megölik őket, míg Elijahék egykori társaik várának börtönében sínylődnek.
A történet kezdetben két szálon fut. Egyiken Gabriel, Ramodiel, Sophiel, Muriel, Machiel és a két viking király azon munkálkodik, hogy valamilyen módon túléljék a lehetetlent, ám be kell látniuk, ez esélytelen, így hát rábízzák magukat Gabrielre, aki egy nagy, közös imádságot javasol. A fülszöveg után talán nem lövök le túl nagy spoilert azzal, ha elárulom, fohászuk meghallgatásra talál, ugyanis nem mások, mint a gyönyörű, ámde annál félelmetesebb valkűrök érkeznek segítségükre.
A győzelmet követően, a csábító szépségű valkűrök meghívják a kis csapatot otthonukba, ahol minden jóval ellátják őket, de ami ennél is fontosabb, egy mágikus tükör által megmutatják nekik, milyen párosokra osztódva, milyen feladatot kell kiállniuk, hogy megszerezhessék a maradék kristálykoponyákat.
A jóslatok mind-mind hátborzongatóak, nehezek. Van akiknek óriáskígyóval kell szembenézniük, míg másoknak varjakkal, faggyal, vagy sárkánnyal. És ha ez mind nem lenne elegendő, a már amúgy is megkínzott lelkű Sophiel egy extra, nem túl biztató, meglehetősen komor és fájdalmas jövőképpel gazdagszik, mely Elijah-val való kapcsolatát vetíti előre. S míg ő ezen mereng, a többiek kiélvezik az amazonok vendégszeretetét... amelyben újabb buktató rejlik. A kacér és ledér valkűrök előre figyelmeztetik őket, hogy a velük testi kapcsolatot létesítő és szerelembe eső férfiak soha többé nem hagyhatják el a helyet...
"A megbocsátás a világ legnehezebb dolga."
A másik szálon pedig ott vannak a bebörtönzött angyalfiúk, akikről nagyon nehéz beszélni. Öt rész és többezer oldal alatt, számos kegyetlenséget láttam, olvastam már az Összetört Glóriákban, de egyik sem ér nyomába annak, ami velük történik. Áldás vagy átok - ebben az esetben -, mely Eszter csodálatos leírásainak következtében a betűket egy, a lelki szemünk előtt játszódó filmmé konvertálja, nem tudom. De azt igen, hogy lelkileg iszonyatosan megviselt és mélyen érintett.
Azrael és csapata azt szeretné, ha Elijahék fejet hajtanának előttük, és elismernék őket vezéreikként, de amikor azok megtagadják ezt, új módszerhez folyamodnak Mizariellel és Baamiellel karöltve.
Egyesével, majdhogynem halálközeli állapotig kínozzák őket, úgy, hogy kikötözik őket egy oszlophoz, és testükről fegyvereik segítségével lemarják a bőrt, húst, egészen a csontokig.
Önmagában ez is eléggé sokkoló, de Trónok harcán edződve, látványban még úgy ahogy elviselném. Ám az, ahogyan Elijah, Bardo, Uriel és Ariel tűri a folytonos gyötrelmeket, egy mukk nélkül, lélekben mégis romokban heverve, ráadásul úgy, hogy azt hiszik, csapatuk másik felét elpusztították a déróriások, na az a megterhelő. Látni, olvasni, hogy összeszorított foggal inkább magukba fojtanak mindent, csak, hogy ne okozzanak elégtételt a pszichopata triónak, engem rettentően megviselt. Hát még az, amikor visszakerülnek a cellájukba, és az ottmaradtak különböző reakcióival kell szembesülni. Egészen hátborzongató és szívfacsaró, ahogyan ezek a nagy, erőteljes férfiak darabjaikra törnek, és könnyeikkel küzdenek. Más, mint a lányok pityergései, mert tudod, hogy valami oltári nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy így megreccsenjenek. Az pedig különösen fájó, ha el kell engednünk egy kedvencünk kezét.
Ugyanakkor óriási elismerésem mindezért Eszternek! Aki ilyen érzelmeket képes kiváltani az olvasójából, az nagyon tud valamit. Hiába gyűlöltem ezeket a részeket, mégis imádtam. Arról nem is beszélve, hogy megkaptam, amit a negyedik-ötödik kötetekben hiányoltam, kifogásoltam.
A negatív figurák végre újra teljes gőzzel teszik a dolgukat: kegyetlenkednek, nem is akárhogyan! Mielőtt valaki azt hinné, komoly lelki torzulásom van, hogy én ennek örülök, megnyugtatok mindenkit, nincs, pusztám szeretem, ha a rosszak tényleg rosszak, és ezáltal imádhatom utálni őket. Azraelt, Baamielt és főként Mizarielt pedig most nagyon lehet. Pokolian kegyetlenek! Nem is csodálom, hogy szegény Ruchielnek ez sok volt.
"Mindenkinek szüksége van arra, hogy néha odabújjon valakihez, és megmutassa a legsérülékenyebb arcát. Szeretném, ha egy nap az a valaki én lennék neked…"
Amíg Bardoék Azraelék fogságában sínylődnek és próbálnak tervet kovácsolni, addig szabadon lévő társaik, párokra osztódva nekivágnak az útnak. A kristálykoponyákért folytatott expedíciók számtalan veszélyt, kalandot, izgalmat és meglepetést tartogatnak hőseink számára. Mindegyiküknek más és más bonyodalommal kell megküzdenie.
Véleményem szerint nagyon
jót tett a sorozatnak, hogy ha csak rövid időre is, de
elváltak útjaik, és mindenki egy-egy olyan társával tölthetett el több időt, ami segítette a kapcsolatuk kibontakozását, előrehaladását, vagy éppen megértését. Ilyen szempontból sokkal jelentősebbnek érzem ezeket, mint a küldetéséből, lévén, hogy az összes megért volna egy hosszabb lélegzetvételű novellát.
Ramodiel régi nagy kedvencem, még azokból az időkből, amikor csak a háttérben mozgolódott, így kiváltképp öröm, hogy Sophiel mellett, ekkora hangsúlyt kapott.
Ketten együtt olyanok, mint a gyerekek. Bolondosak, szeleburdik. Rengeteget lehet nevetni rajtuk. Egyedül az nem tetszett, hogy annyit ittak. Még az óriáskígyóval való küzdelmük előéjszakáján is, amikor tudhatták volna, hogy másnap a józanság mindennél fontosabb.
Rajtuk kívül ott volt még
Machiel és Harald, akikre soha lehet ráunni, és akik által minden alkalommal újabb és újabb szeletet ismerünk meg a
viking kultúrából. Valamint
Gabriel és Muriel.
Nos, aki ismer, az tudja, hogy
Gabriel sosem volt a szívem csücske úgy, mint Elijah, Bardo, Ramodiel, Ariel vagy Harald. Most viszont
nagyot nőtt a szememben. Az angyalok közül talán ő járta be a legnagyobb utat, így
a kezdetekhez képest sokat változott ő maga is, és a látásmódja, értékrendszere is. Mostanra angyali múlttal rendelkező
emberi férfivá vált, aki bizony néha-néha
gyarló. Muriel mellett viszont lépésről lépésre csiszolódik. És óriási tiszteletem Murielnek, hogy bármit is súgnak az ösztönei vagy az érzései, tartja magát. Nem rohan fejjel a falnak. Játszik Gabriellel. Eléri, hogy megküzdjön érte. Jó kis követendő példa a mai lányoknak.
Visszatekintve ez a rész kicsit komorabb lett, ami nem baj, sőt! Ettől függetlenül akadtak benne
vicces pillanatok, nem is kevés, amiket főként Bardonak és Ramodielnek köszönhettünk. Emellett pedig úgy látom, Eszter kezd visszatérni a kalandozós, összecsapós, fantasy elemekkel tűzdelt, több kultúrát vegyítő eredeti változathoz, aminek én szívből örülök. Őszinte kíváncsisággal váron a folytatást/befejezést!
Szerelem, árulás, szakítás, fájdalom, szenvedély, kaland, veszély, izgalom, új szövetségek és kultúrák, könnyek, veszteségek, véres összecsapások és rengeteg mitológiai lény - ez mind a Megbocsátás. Olvassátok!
Pontszám: 5/5*
Kedvenc szereplő: Elijah, Harald, Bardo, Ramodiel, Muriel, Gabriel
Kedvenc jelenet: falmászás és Ramodiel személyes esőfelhője
Negatívum: az a Sophieles dolog - sok volt
Borító: 5/5*
