A Trónok harca számomra (és még sok-sok ember számára) jóval több puszta sorozatnál vagy könyvnél. Olyan, mint egy fiktív - valamilyen szinten mégis valóságos - család. Egy család, aminek idestova nyolc éve részese vagyok, s melynek tagjai állandóan velem, bennem és körülöttem nyüzsögnek.
Nyolc év, mely megtanította, hogy mennyire halandóak vagyunk, hogy a jó nem mindig győzedelmeskedik, hogy a becsület nem ment meg a lefejezéstől, hogy senki nem csak fekete vagy fehér, hogy az emberek, a dolgok és célok változnak, hogy a határaink azért vannak, hogy átlépjünk rajtuk. És persze azt is, hogy az éj sötét, tele iszonyattal...
Nyolc év, mely megtanította, hogy mennyire halandóak vagyunk, hogy a jó nem mindig győzedelmeskedik, hogy a becsület nem ment meg a lefejezéstől, hogy senki nem csak fekete vagy fehér, hogy az emberek, a dolgok és célok változnak, hogy a határaink azért vannak, hogy átlépjünk rajtuk. És persze azt is, hogy az éj sötét, tele iszonyattal...
George R. R. Martin világa, karakterei, Benioff és Weiss zsenialitása, valamint maguk a színészek, mind-mind a részemmé váltak, részről részre egyre mélyebben a szívembe férkőztek. Általuk 2011. április 17-e óta szerettem, nevettem, gyászoltam, megdöbbentem, haragudtam, gyűlöltem, reméltem, sírtam, izgultam, szörnyülködtem, s még ezernyi érzelmet átélve vártam, mi lesz a kedveltjeim sorsa, miként tépázzák a lelkemet apró cafatokra a Mások, ha megérkeznek.
*** innentől spoileres lesz ***
Nyolc kib*szott évet vártam arra, hogy a Tél ne csak közelegjen, de egyenesen az emberek házának ajtaján dörömböljön.
Nyolc év, mely során annyira mélyen és intenzíven elmerültem ebben a világban, hogy szó szerint gyomorideggel vártam, hogy elinduljon a mindent eldöntő nyolcadik évad, miközben végig azt éreztem, mintha a családomat készülnének vágóhídra küldeni - velem egyetemben. Ott volt bennem az a sok szarság, amin minden szereplő átment, hogy aztán az útjuk végén újra találkozzanak és együtt nézzenek szembe a halállal.
Aztán jött a nyolcadik évad második része, ami érzelmileg totálisan kicsinált. Egyszerűen olyan érzelmi feszültséget generált azzal, hogy az utolsó órák idegőrlő pillanataiba engedett betekintést, számtalan megható jelenettel teletűzdelve, amilyennel én még nem találkoztam. Sem a filmtörténetben, sem könyvben. Sehol. Az egész nagyon emberi volt. Átlengte a búcsú, az elköszönés, az ilyen-olyan tétek (az, hogy Theon a biztos halálba menetelve megváltotta bűneit, s újra méltóvá vált arra, hogy a Stark család tagja legyen; míg Szürke Féreg és Missandei tervezgetése, Jorah és Dany nagy beszélgetése, vagy éppen Brienne lovaggá ütése mind-mind a végső istenhozzád jegyében zajlottak, nem is beszélve Pod könnyfakasztó daláról). De akár megemlíthetném Dany meglepettségét is, melyet tudom, hogy sokan cikiztek, szerintem mégis roppant emberire sikeredett, hisz gondoljatok csak bele: éveken át foggal-körömmel küzdött a trónjáért (effektív emiatt élt túl), erre huss, a képébe vágnak valamit, ami nem csak semmissé teszi a korábbiakat, de nagyon még küzdeni se tud/akar ellene... Szóval mindezek összessége olyan hőfokra izzította az érzelmi vulkánomat, hogy ma délelőtt rettegve indítottam el a harmadik részt. A csatát, melyet számtalan formában lefuttattam magamban, számba véve sok-sok karaktert, akiktől végső búcsút kell majd vennem.
A harmadik epizód eszméletlenül idegőrlő nyitánnyal kezdett, ahogy végigpásztázta a különféle színtereket egy-egy szereplő segítségével, akik úgy adták át egymásnak a fókuszt, mint valami stafétabotot, hogy aztán a semmiből beügessen Melisandre, és a kis tüzes mutatványával még egyet csavarjon az amúgy is gordiuszi csomóban lévő gyomromon.
Ám ami ezután következett, arra egyszerűen nem találok szavakat.
Miért? Hogyan? Mi történt? Ki adott erre parancsot? - leginkább ezek a kérdések cikáztak a fejemben, amikor egyszer csak megindult a dothraki - hun - horda tüzes szablyákkal és golyókkal övezve, hogy maroknyi létszámukkal letarolják az illedelmesen várakozó holtakat.
Értetlenül állok az egész előtt, mint ahogy a csata többi része előtt is. Sehol egy főparancsnok vagy valaki, aki úgy igazán összefoghatta, megkoreografálhatta volna a támadást váron innen és túl. A várban lévő íjászok, mint valami biodíszlet; egy nem sok, annyi nyilat se lőttek ki. Azt leszámítva, hogy az emberek vagy önként lemészároltatták magukat, vagy várták a sült galambot, senki nem csinált semmi értelmeset - a Makulátlanokat kivéve. Egyedül Szürke Féreg csapata villantott valamit. Jon és Dany sehol, Szellem szabira ment, míg a sárkányok... őket inkább hagyjuk...
Negyven percen át ültem és néztem a... semmit? Kaszabolás, hörgés, ide-oda ugráló kép, futás, sikítás, zombik. Azt se tudtam, ki hova tartozik, ki halt meg, annyira kusza volt az egész. Nem éreztem semmit. Se félelmet, se gyomorideget, semmit. Jó lett volna látni egy-két párharcot, olyan kutyaszorító helyzeteket, amiknél izgulhattam volna. Mindössze Lyanna Mormont és Arya remekelt. Nagyjából ők ketten voltak azok, akik a leghősiesebben küzdöttek, és akiknek elegendő játékidő jutott.
Az egész részt kapkodás, szervezetlenség és ostobaság jellemezte.
Vártam volna egy Drogon-Rhaegal-Viserion összecsapást (sokkal, de sokkal komolyabbat), azt, hogy az Éjkirály keményen odacsapjon Deresnek, hogy Jonék ott égessék a holtakat, ahol csak lehet, hogy Brienne és Jaime vált-válnak vetve harcoljon, hogy hulljanak a szereplők! Igen, a fenébe is, azt akartam, hogy beledögöljek a fájdalomba, hogy érezzem a 8 év tétjét, hogy súlyt kapjanak a tettek.
Aztán történt valami. Valami, ami az utolsó 20-30 percet olyan idegőrlővé varázsolta, hogy patakban folytak a könnyeim, egyre csak azt hajtogattam, hogy ne, őt ne. Ne, ne, ne! Látni, hogy Jon inkább feláldozza a barátját az emberiségért, hogy minden és mindenki a halál küszöbén áll... az pontosan az volt, amitől rettegtem, és amit mégis vártam. Mert igen, nyolc évnyi várakozás után azt vártam, hogy a nyomorult holtak és Mások alapjaiban rengessék meg a világot, hogy rohadtul fájjon, amit tesznek, hogy érezzem, miért rettegtek tőlük évezredek óta az emberek. És aztán huss, befutott Arya, aki átverekedte magát százezer zombin, tucatnyi máson és, mint valami ki*******tt Thanos, 2 másodperc alatt kinyírta az Éjkirályt. Az Éjkirályt és vele együtt minden mást, holtat, megmentve ezzel az embereket.
Abban a pillanatban iszonyat ambivalens érzések lettek úrrá rajtam. Örültem, hogy Arya ölte meg az Éjkirályt, hogy a tanultakat kamatoztatva érte el mindezt. De fenébe is! Ennyi?! Nyolc évad, nyolc év mindezért? Benioff, Weiss, szórakoztok ti velem?
Egy olyan csatába, amitől évezredek óta rettegtek az emberek, amire évekig készült mindenki, senki fontosabb nem hal meg, Edd, Lady Mormont, Jorah, Theon, Berick és Melisandre (ő kiérdemelte a legértelmetlenebb halál címet, a győzelem utáni öngyilkosságával - amivel a titkát is a sírba vitte) kivételével? Úgy, hogy zombi hegyek temették el Samet, Brienne-t, Szürke Férget pedig legalább tízszer ölhették volna meg?
Miért? Még azt se tudom, kik voltak a Mások, mit akartak Brantől, miért szemezett az Éjkirály Jonnal, mik voltak azok a jelek, ki volt az Éjkirály (bár gyanítom, valamilyen Targaryen ivadék)? És akkor ezek csak a legalapvetőbb kérdéseim. Arról a milliónyi stratégiai bakiról, ami becsúszott - élükön Dany ostobaságával, aki ottmaradt nézelődni több száz holt között fegyvertelenül, hagyva, hogy a sárkányát elemésszék, vagy a sárkányüveggel leölt, mégis feltámadó holtakról -, nem is beszélve.
Nem értem, hogy egy Trónok harcában, ahol egy verőfényes, madárfüttyös reggelen is fejek hullanak a porba - fontos fejek -, hogy történhet meg az, hogy egy ilyen volumenű ütközetet mindenki túlélt?
Mi értelme volt Bran útjának? Annak, hogy azzá lett, akivé? Néhány fennkölt szón kívül nem sokat villantott.
És Jon? Én egy olyan Jont szerettem, aki férfiként harcolt a társaival, aki aktívan kivette a részét a legnagyobb szarból is.
Csak remélni merem, hogy a Mások még tartogatnak meglepetést, és az utolsó 3 epizód nem kizárólag Cersei-ről fog szólni, mert akkor nagyon csalódott leszek. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Cersei nagyobb ellenség lehet, mint azok, akiktől 8 éven át rettegtünk.
Várom, hogy értelmet nyerjen a Sárkánykőn talált barlang, Bran végre mutasson/mondjon/csináljon valamit, és hogy bármi monumentális történjen végre! Valami, amitől elhiszem, hogy igen, ez a Trónok harca és nem egy Disney musical.
Végül, de nem utolsó sorban szeretnék néhány pozitívumot is kiemelni, mert a sok butaság közepette akadtak bőséggel gyönyörű jelenetek is:
- Theon (nagyon szerettem őt) hősies küzdelme és önfeláldozása; az, amit ezzel elnyert és megváltott. Már az előző részben is megríkatott, most is sikerült neki. Az ő szála szép lezárást kapott.
- Lady Mormont hősiessége. Az a jelenet baromi badass lett, de tőle nem is vártam kevesebbet.
- Arya horrorba hajló, hidegrázós, félelmetes futkosása a folyosókon. Azokban a percekben levegőt se mertem venni.
- Jorah sorsának beteljesülése. Az, hogy Dany-t védelmezve halt meg.
Nyílt titok, hogy Jorah első pillanattól kezdve a szívem csücske volt, így bár különösen fájt a vesztesége, mégis... a maga nemében csodálatos élményt nyújtott. A szívem szakadt meg, ahogy Dany ölelte és hozzájuk bújt Drogon (?).
- Amit pedig Sansa és Tyrion alkotott a kriptában... nos, arra nincsenek szavaim, azt leszámítva, hogy fura módon elkezdtem shippelni őket.
Összességében tehát egyszerre szerettem és gyűlöltem ezt a részt. Szerettem a tipikus gotos pillanatokat, azt a 20-30 percnyi feszültséget, ami kicsinált, ám utáltam az összecsapottságát, a bátortalanságát, a tétnélküliségét. Főleg annak szellemében, hogy tudom, mennyi időn át, s milyen kemény feltételek között forgatták.
Csak remélni tudom, hogy a mostani csata egy kis bevezető volt, nem pedig az epikus összecsapás.
Szeretném, ha a nyolc év értelmet nyerne, ahelyett, hogy keserű szájízt hagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése