Interjú Bosnyák Viktóriával

A Tündérboszorkány blogturné apropójából Bosnyák Viktória válaszolt néhány kérdésünkre. Következzen hát a Blogturné Klub interjúja az írónővel!

A Tündérboszorkányban fontos szerep jut a kötelező- és szórakoztató regényeknek egyaránt. Iskolásként az összes kötelező olvasmányt elolvastad? Melyik volt a kedvenced és mi volt az, amit nagyon nem szerettél?

Viktória: Minden kötelező olvasmányt boldogan elolvastam, jó előre, általában még az előző tanévben. Alig emlékszem olyanra, ami ne tetszett volna. Nekem nem volt nehéz Gárdonyi, Jókai. Faltam mindent, ami betű volt. De bevallom, volt egy, ami kifejezetten megviselt: a Kincskereső kisködmön. Gonoszságnak, és butaságnak tartottam, hogy a szülők nem akadályozták meg, hogy a gyerek a körtepikula miatt meghaljon. Na meg az is egészen félelmetes volt számomra, hogy egy kis sípolás végzetes lehet.(Meggyőződésem, hogy Mórának ezek a csodálatos történetei nem gyereknek valók.) És elárulok még valamit: Fekete István csodálatos tájleírásainál időnként ugrottam egy kicsit, bár tudom, ez nem szép dolog.


A történetben az egyik legtöbbet emlegetett könyv a Pál utcai fiúk. Ha megtehetnéd, valóban megváltoztatnád? Illetve van olyan könyv, aminek átírnád a végét vagy valamelyik részét?

Viktória: A Pál utcai fiúk esetében valóban szerettem volna mindig is, ha happy endre végződne, bár hogy jövök én ahhoz, hogy Molnár Ferencet kritizáljam? De igaz, ami igaz, nekem gyerekként akkor is elég tanulságos és izgalmas lett volna a történet, ha Nemecsek felgyógyul


Vannak tűrhető könyveid, mint Lacinak?

Viktória: Sok könyvem van, és gyerekkoromban is sok volt. Dédelgettem őket, megnyugtatott, hogy vannak. De sosem hordtam őket a nadrágomba betűrve, mint ő. :)
Most már elektronikus könyvolvasó ketyerém is van, és azt is szeretem, csak a történet, amit olvasok, jó legyen!


Amikor annyi idős voltál, mint a szereplők, melyik gyerekre hasonlítottál leginkább? Lacira, aki mindig olvas, vagy inkább a cserfes és barátságos ikerlányokra?

Viktória: Egyszerre voltam mindkettő, vagy ha úgy vesszük, mindhárom. Minden szabadidőmet olvasással töltöttem, paplan alatt éjjel, kádban, strandon, evés közben. A levesbe betoccsanó csipetke is innen jön a történetben. Még nyolcadikos koromban is naponta leettem magam, mert ebéd közben sem tudtam meglenni könyv nélkül.
Az osztályban azonban nagy volt a szám, imádtam a társaság középpontja lenni, szerepelni, intézni, tanárokkal ellenkezni, ha kellett, vagy segíteni nekik, ha „nélkülem nem jutottak az egyről a kettőre”. Vannak író kollégáim, akik azért vetik képernyőre a gondolataikat, mert befelé fordulóak, így tudják legjobban kifejezni magukat. Nálam ez inkább biztonsági szelep. Imádok beszélni, viccelődni, és az írás is ennek csupán egy fajta megvalósulása, hiszen itthon dolgozom, nem beszélhetem tele a családom fejét a nap 24 órájában, bármennyire jópofának tartom is magam. A kutya az egyetlen, aki ezt hosszú távon tűri.


Ismersz vagy ismertél Aranka néniket? Esetleg jársz/jártál rendszeresen könyvtárba?

Viktória: Jártam könyvtárba, bár akkoriban még fillérekbe kerültek a jó gyerekkönyvek. Hetente hoztam el a maximális 6 darabos mennyiséget. Elég kicsi volt a gyerekszobám, ha annyi könyvet vettünk volna, ami nekem elég, akkor nagyon hamar kiszorultam volna belőle.
Akkoriban még nagyon szigorúak voltak a könyvtárosok, nem olyanok, amilyeneket mostanában ismerek. Mondhatom, sokukkal találkoztam az elmúlt években, hiszen 11 éve tartok író-olvasó találkozókat országszerte, és a határon túl is. Sokszor iskolákban, de még gyakrabban könyvtárakban. Ma már a jó könyvtárosok a gyerekek vidám, közvetlen, mindenben segítő barátai, nem valami a világtól elvonult barlanglakók, remeték, mint akkoriban. Morcz Arankát azonban nem közvetlenül azokról mintáztam, akiknek a könyvtárát akkoriban látogattam. Hosszabb időbe, és a gyerekek, könyvtárosok sokszor feltett kérdéseibe tellett, mire rájöttem: Aranka, az én 5.-6.-os osztályfőnököm, aki könyvtár-magyar szakos volt. Őróla csupán a könyvtártündér rosszabbik oldalát mintáztam.


A Tündérboszorkányban van olyan szereplő, akit egy hozzátartozódról vagy barátodról mintáztál?

Viktória: Sok más szereplő van, akiknél pontosan tudtam, már írás közben is, hogy kik rejtőznek a könyvbéli alakok mögött. vagy nem is rejtőznek, hiszen a regényt eleve ikerlányaim, Sári és Dóri 10. szülinapjára írtam, ami sosem volt titok. Őket magukat akartam megírni, ez volt az ajándék. Mellettük Jóhegyi Laci is valós gyerek, tényleg az osztálytársuk volt. Vannak, akiket összegyúrtam két emberből, mint például Klott tanár urat, a sorozat második kötetének főszereplőjét. Ő egyszerre imádott gimnáziumi osztályfőnököm, és rettegett gimnáziumi tesitanárom. (Mindketten tudják is magukról, nem titkoltam el előlük a dolgot.) Szerepel itt-ott a férjem, mint a Lengyel lányok apukája, és sok tanárom, osztálytársam. Vannak, akik „tisztán”, s vannak akik „keverten”. De elloptam a férjem egyik osztálytársának a nevét, vagy felhasználok olyan arcokat is, akiket külföldi tévéműsorokból ismerek. Vagy külsőre itt van például a Klott Gatya ne fárassz! - ban szerepelő matek tanár bácsi, akinek alakját Major Tamás színészóriásról mintáztam, akit a rajzoló, Falcione Sarolta jól le is rajzolt, a Könyvmolyképzőnél megjelent kiadásban.


Több könyvet is írtál már. Melyik közülük az, amelyik különösen közel áll a szívedhez?

Viktória: Ezt a gyerekek minden író-olvasó találkozón megkérdezik, és nem tudok rá mást felelni, mint, hogy egy tizenegy gyerekes anyuka sem tud választani a gyerekei közül, bármilyen sokan vannak is. Egyiküket ezért szereti, másikukat azért. A Tündérboszorkányt tartom kulcsfontosságúnak – hogy utaljak vele az új, Marosi Kriszti által készített borítóra is – mert ez hozta meg a sikert, mindjárt az első percben. A témával sikerült akaratlanul behálóznom a könyvtárosokat, akik azóta is legfőbb szószólóim, amit ezúton is szívből köszönök nekik.
De ugyanilyen fontos a Sirály a király? című, az LY-os szavakat tanító mesém is, mely csupán első része az anyanyelvi sorozatnak, de sok tanító néninek ezzel adtam a legnagyobb segítséget.
Törökül megjelent a Tündérboszorkány, és a Mantyusok is, amire persze büszke vagyok, és imádom Rippl Renáta rajzait a Puszedli és Habcsók című könyvemben, ahol a Gary Chapman pszichológus által megfogalmazott öt szeretetnyelv elméletét fejtem ki mesében.
De ha valaki bele akar látni a fejembe, akkor az Amikor kivirágzott a fánk fánk című szójátékos könyvemet olvassa el! Azt hiszem, ez rám a legjellemzőbb. Tele van szófacsarással, bolondsággal, amit csodásan kiegészítenek Szűcs Édua karikaturista vicces rajzai. Aki ezzel próbálkozik, azt figyelmeztetetem: mielőtt fellapozza, keresse meg magában a gyagyagyerek gombot, és kapcsolja be!


Van valamilyen különleges oka annak, hogy inkább gyerekeknek szóló történeteket vetsz papírra? A jövőben nem szeretnéd kipróbálni magadat más műfajban is?

Viktória: Jelentősebbnek tartom, hogy az újonnan cseperedő olvasókat ellássam azzal, ami kell nekik, és így ne érezzék kínlódásnak az olvasás technikai részét, hanem akkora élvezetet leljenek benne, mint én, gyerekként. Nagy szó, tudom, de ez valamiféle misszió, boldogság nekem. A fordításaim is többségükben gyerekeknek szólnak.


Számíthatunk tőled újabb történetekre 2014-ben? Ha igen, mondanál róluk pár szót?

Viktória: Az idei évben újra megjelenik a komplett Tündérboszorkány trilógia a Kolibri Kiadónál. A Csimota Kiadónál egy kicsiknek szóló mesém a kacagányok, és kacabajkák viszonyáról, és itt ne gondoljon senki valami régimódi ruhadarabokra! Virágos fejű, kedves kis lényekről van szó, akik egyfolytában kacagnak, kivéve, ha nagy a baj. Márpedig baj, az van. Örömömre ezt is Rippl Renáta fogja illusztrálni.
Dolgozom az anyanyelvi sorozat folytatásán is. Remélem, még ez is hamarosan megjelenik a Könyvmolyképzőnél.
A nagy kaland pedig a Kolibri Kiadónál a Tündérboszorkány néhány szereplőjének új élete. Ugrunk néhány évet, elkezdődik a középiskola, és izgalmas új kalandok várnak Lacira, az ikrekre és sok új hősre. Ebben a sorozatban pedig képregényes részek is lesznek, amitől azt várom, hogy talán olyan gyerekek is belevágnak, akik egyébként nem nagyon olvasnak.
Na meg persze fordítottam is mostanában néhány szuper könyvet, például Stephan Pastistől a Ciki Miki első két kötetét a Ciceró Kiadónak. Nehéz munka volt, és közben irgalmatlanul vicces. Remélem, sokan elolvassák!


Rengetegen kíváncsiak a Lovessence c. regényedre és a sorsára. Tudnál mondani pár szót vele kapcsolatban?

Viktória: A Lovessence-ről csak annyit, hogy ne adja fel senki, én sem adom fel. Garantálom, hogy meg fog jelenni, jó időben, jó helyen, amit én legalább annyira várok, mint az olvasók. Még egy kis türelmet kérek szépen ehhez!

Köszönöm az interjút! :)