Anne Bishop - Vörös betűkkel

A Twister Media kiadó jóvoltából jelent meg hazánkban a nagy sikerű Mások sorozat első kötete, a Vörös betűkkel. Meggie nem egy átlagos lány, nem egy átlagos világban, ahol az erősebb győz és meg kell tanulni túlélni. Vajon sikerül neki?
Kalandozzatok velünk öt állomáson keresztül a könyv világában és ha játszotok, tiétek lehet a kötet egyik példánya!

Anne Bishop: Vörös betűkkel

Kiadó: Twister Media
ISBN: 9786155631023
Oldalszám: 512 oldal
Fordító: Bozai Ágota

Fülszöveg:

Meggie Corbyn cassandra sangue, vagyis vérpróféta, azaz ha a bőrén vágás nyomán kiserken a vér, látja a jövőt. Meggie ezt a különleges képességét inkább átoknak, mint áldásnak tekinti. Meg nem szabad ember. Tartógazdája rabszolgaságban őrzi, hogy csak ő szerezhessen tudomást látomásairól. Meggie azonban megszökik és az egyetlen biztonságos hely, ahol elrejtőzhet, a Lakeside Udvar nevű üzleti negyed, amit a Mások működtetnek. Az alakváltó Simon Wolfgard vonakodik felvenni az Emberi összekötő állásra jelentkező idegent. Egyrészt azért, mert úgy érzi, hogy valami titkot rejteget, másrészt azért, mert nincs emberi prédaszaga. Ám egy erősebb ösztön arra készteti, hogy mégis alkalmazza Meggie-t. Amikor megtudja róla az igazat, és azt is, hogy a kormányhatóság körözi, Simonnak el kell döntenie, vajon megéri-e, hogy bekövetkezzen az emberek és a Mások között szinte elkerülhetetlen harc.

Saját véleményem:

Néhány nappal korábban komoly fejtörést okozott számomra ez a könyv. Fogalmam sem volt mit, és legfőképpen hogyan fogok írni róla. Őszintén szólva, abban is kételkedtem, hogy nem vágom falhoz, vagy csukom be és teszem el a szekrényem legaljára. (Ha a blogturnés csajok mesélni tudnának...)
Rég találkoztam már olyan regénnyel, ami ennyire intenzív, és ennyire eltérő érzelmeket váltott ki belőlem. Egyrészt teljesen más sztorira számítottam, másrészt a magyar borító is taszított (anno az eredeti borítójába szerettem bele és az keltette fel az érdeklődésemet; a miénkkel pedig nem tudok megbarátkozni - Meggie nem ilyen undok, pszichopata béka, mint ez a csaj); harmadrészt - és főként ezzel nem tudtam mit kezdeni - annyira unalmas, túlírt, semmitmondó, ismeretlen szavakkal teli, kesze-kusza szálakkal átszőtt bevezetőn kellett átverekednem magam, hogy úgy éreztem, ha csak még egy oldalt el kell olvasnom, eret vágok. Elképzelésem sem volt, mi sülhet ki egy olyan sztoriból, amiben van egy mogorva, az embereket láthatóan gyűlölő farkas; egy visszamaradott, cuki csaj, aki kínzói elől menekül; egy szereposztó díványokon fetrengő kémnő, akit a színészi karrier éltet; és egy meghurcolt zsaru, aki áthelyezése után rögtön vészjósló legendával találkozik. Ám a legrosszabb mégis az volt, hogy olybá tűnt, mindenbe belekapunk egy kicsit, de ahelyett, hogy haladnánk a megvilágosodás útján, még mélyebbre barangolunk az erdőben, távolodva a céltól. Szóval kimondom, az első 100-150 oldal dögunalom volt. Minden tartalom nélkül lézengtünk-ide oda. Ráadásul a nyakamba zúduló teljesen új világgal sem igazán tudtam mit kezdeni. Egyszerre volt túl sok és túl kevés az infó, ami alapján építkezhettem volna. 

Mielőtt azonban önszántamból cassandra sangue lánnyá váltam volna, arra lettem figyelmes, már nem akarom félpercenként letenni a könyvet. Ahogy peregtek a lapok, úgy váltam egyre jobban megszállottjává ennek a különleges világnak és közösségnek. Hirtelen érdekelni kezdtek a szereplők, a titkaik, és minél jobban elmélyedtem történetükben, annál jobban megszerettem őket. Mindezzel párhuzamosan a világ is kezdett értelmet nyerni, sikerült összeraknom minden mozaikdarabkát. Vagy legalábbis majdnem mindent, ugyanis a szerző annyira komplex, mélyen gyökerező világot és történelmet hozott össze, amiről mindig lehet valami újat megtudni. Minden oldal hozzátesz, szélesíti. Gyanítom, ez a későbbiek során is így lesz.

De hogy miről is szól a Vörös betűk?

Világunkban két csoport vív ádáz harcot egymás ellen, hol látható, hol láthatatlan módon, miközben igyekeznek együtt élni. Az egyik csoport az embereké, a másik a terra indigene lényeké, akik nem emberek, de nem is állatok. Vannak közöttünk alakváltók (Farkas, Medve, Sólyom, Bagoly, Holló), "vámpírok", és elementálok is, és bár látszólag különbözőek, mégis egy csoportot alkotnak. Erejükből adódóan az emberek fölött állnak, az évezredek során embertársainknak mégis sikerült velük kialakítaniuk egy cserekereskedelmen alapuló szövetséget. Ebből adódóan, bizonyos szabályoknak megfelelően, a terra indigene lények nem gyilkolják le az embereket, ha azok nem lépik át a határaikat. Mi több, léteznek olyan városok, ahol a két fél "együtt él". Ilyen például Lakeside is, ahol Meggie menedékre lel, mint emberi Összekötő a két csoport között. 

Meggie egy 24 éves, érettségben jócskán visszamaradott cassandra sangue lány (ha jól vágják meg, jósálmokat lát, melyek eufórikus élményt nyújtanak neki - ám megvannak a maga buktatói), akinek sikerült megszöknie fogvatartóitól. Minden esetlensége és tapasztalatlansága ellenére jókor toppan be jó helyre, így megkapja az udvar mogorva Farkasától az összekötői állást, mely védelmet nyújt számára üldözőitől. A lánynak innentől kezdve meg kell tanulnia egyedül boldogulnia az olyan hétköznapi dolgokban is, mint a mosás vagy a mikró bekapcsolása, közben pedig bele kell tanulnia feladatába, és ügyelnie kell az udvarban uralkodó szabályokra, hisz elég egyetlen baki, és vacsoraként végzi. A városka lakói pedig nem könnyítik meg a dolgát.  Tehát adott egy látszólag érett lány, tizenéves fejlettségi szinttel, és rengeteg vérszomjas, minden emberben prédát látó fenevad, aki csak arra vár, hogy lecsaphasson. 

A történet javarészt Meggie-re fókuszál, bemutatja miként fejlődik, tanul, és naiv ártatlanságával hogyan lopja be magát a városka lakói többségének szívébe. Nem fogok hazudni, lassú folyamat, sokszor mindenféle különösebb bonyodalom nélkül, ám annál meghatóbb. Látni, ahogy a kiszolgáltatott, Disney hercegnői-naivitású lány kőkemény szíveket lágyít meg, s éri el, hogy vérszomjas ragadozók porcelánbabaként óvják... csodaszép. (Mindenki megnyugtatására, ebben nincs semmi spoiler.)

Mindemellett Meg úgy hozza az ártalmatlan, védelemre szoruló, mindenkivel szemben segítőkész, jótét lelket, hogy az nem idegesítő. Roppant szerethető karakter, aki önnön hátrányai okán rengeteg mosolyfakasztó pillanatért felelős. 

És amikor társul hozzá egy kölyök Farkas, Sam is, akkor duójuk ténykedése kiveri a cukisági faktor csúcsát. Komolyan, ha másért nem is, de a Sam-Meg pillanatokért kihagyhatatlan a Vörös betűkkel. 

Szerencsére jócskán van még ok, amiért érdemes belevágni. Ilyen például a közösségi élet, ami elsőre nem hangzik túl izgalmasan, mégis érdekes (engem kicsit az amish közösségekre emlékeztetett - jóval több szabadsággal), vagy a sok-sok rejtély. Titkok, látomások, nyomozás, régi legendák, háttérben mozgolódó, befolyásos alakok, ez mind megvan benne. De ugyanígy talál kedvére valót az is, akit a természetfeletti világ érdekel. Anna Bishop egészen varázslatos módon hozta össze a fantáziája teremtette lényeket a standard lényekkel. Jómagam például imádtam a "vámpírokat", vagy a pónikat, akik termetbeli változásra képes, természeti erőforrásokat befolyásoló-erővel rendelkező, kockacukor és répazabáló népség. 

Amit viszont nem találni a Vörös betűkkelben, az a romantika. Illetve ez így nem teljesen igaz. Érezhető a kémia, de mivel egyelőre sem ideje, sem helye nincs, meg is reked azon a "Csókold már meg, az isten szerelmére! Hát mindjárt kigyullad az Olvasó!" szinten. 

Mindent egybevetve, ha érdekel titeket a világ, kíváncsiak vagytok Meggiék történetére, akkor arra buzdítalak benneteket, vágjatok bele! Megéri átverekedni magatokat a kezdeti szakaszon. Ha valaki, én már csak tudom. A "Mi a fene ez? Mindjárt kiugrok az ablakon." állapotból eljutottam a "Hozzám ne merj szólni, olvasok!" és az "Ide a folytatást, de most azonnal" állapotig.  

A Vörös betűkkel lassú ívű, ámde annál gyönyörűbb történet családról, barátságról, összetartásról, hűségről, és a másság elfogadásáról. Anne Bishop olyan világot és karaktereket teremtett, ahol és akikkel, minden viszontagság ellenére imádnék élni. Bár tulajdonképpen már a családjukhoz tartozom. Együtt szomorkodtam, dühöngtem, nevettem, olvadoztam és izgultam velük. Úgyhogy, ha valaki tudja, hol lehet Összekötői szerepre jelentkezni a Lakeside udvarba, akkor ne habozzon megosztani velem. Ó, és szeretnék egy saját Samet is! 

Pontszám: 5/4,5

Kedvenc szereplő: Sam, Henry, Vlad, Erebus papa, Meggie, Tess, Simon és a pónik

Kedvenc jelenet: minden Meggie és Sam jelenet

Negatívum: lassú felvezetés

Borító: 5/2

Lakeside udvar térképe

Nyereményjáték

A könyvben különböző Mások által alkotott klánokról olvashatunk, akik gyakran felbukkannak. Mostani játékában könyvhöz kapcsolódóan minden állomáson találtok egy bizonyos klánt szimbolizáló, ábrázoló képet és ki kell találnotok, melyik klánra gondolunk.
Játékra fel!
Figyelem! A sorsolásban azok vesznek részt, akik minden kérdésre helyesen válaszoltak, valamint felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

a Rafflecopter giveaway

Nézzetek be a többi állomásra is

09/07 Insane Life
09/09 CBooks
09/11 Függővég
09/12 MFKata gondolatai
09/15 Dreamworld

A. O. Esther - A Mennyország Kulcsa

A. O. Esther: A Mennyország Kulcsa

Kiadó: Decens
ISBN: 9789630878043

Oldalszám: 562 oldal

Fülszöveg:

Míg az angyalok a Pokolban időztek, a földön húsz év telt el. Viking harcosok térhódításait rettegik halandók és halhatatlanok. A visszamaradt Sötét Angyalok kegyetlen, hataloméhes zsarnokokká váltak, velük kíván szövetkezni Gabriel képében Arshamon, akit testvérei és Sharanfer új testben követnek.
Hőseink a már felnőtt Joshua városának vendégei, ám nincs idő az ünneplésre, mert az Életfa felett megjelenik Vidfornir, az aranysas, aki az óriások eljöttét, s ezzel a világ pusztulását jelzi.
Csak egy módon lehet elkerülni a véget. Le kell győzni a mágikus erővel bíró aranyszarvasokat, mert csak az agancsukból készített varázspor tudja elpusztítani az óriásokat. Ám mindehhez a titokzatos, de annál zsugoribb törpéktől kell segítséget kérniük. Cserébe azok kristálykoponyákat követelnek, melyeknek megszerzése szinte lehetetlen… A csapat mégis elindul szent célja felé, ám máris Moro lidérceibe ütköznek. A túlerő reménytelen, hacsak az angyalok szövetségre nem lépnek a barbár vikingekkel…
De vajon Elijahé lesz-e végre Sophiel? Netán a viking vezér vagy Arshamon szerzi meg őt magának? Megmenthető-e még Gabriel lelke? Megesik-e Ariel szíve az iránta rajongó, nővé serdült Machielen? És vigaszra lel-e a hitevesztett Joshua?
A válaszért ezúttal is varázslatos helyszínekre kell repülnöd, kedves Olvasóm, de vigyázz! A mélyben rejlő kincs ragyogása, a hatalom íze és a szerelem mámora téged is megrészegíthet!

Saját véleményem:
Miután Sophielék visszatérnek a Pokolból, nem sok idejük marad a pihenésre. Épphogy lazíthatnának egy kicsit, amikor katonák jelennek meg, s köztük egy ismerős, fiatal férfi bukkan fel, aki nem más, mint Joshua.
Az időközben férfivá érett Joshua szembesíti az angyalok csapatát mindazzal, ami távollétük alatt történt. Többek közt megtudják, hogy, amit ők odalent pár napnak érzékeltek, az fent több évet ölelt fel, mialatt a Sötét Angyalok serege átvette az uralmat, s porig rombolták a föld jelentős részét, valamint hatalmuk alá kényszerítették az embereket.
Ám ez közel sem az egyetlen probléma, mivel megjelenik Vidfornir, az aranysas, aki az óriások eljöttét, s ezzel a világ pusztulását jelzi. Egyetlen módon állíthatják meg az óriásokat: le kell győzniük a cseppet sem veszélytelen aranyszarvasokat, és az agancsaikat el kell vinniük a törpékhez, hogy azok varázsport készíthessenek belőlük. Csakhogy a monda szerint három férfi, és egy nő kell a szarvasok elpusztításához, ám közülük mindössze egyetlen személy élheti túl a kalandot, méghozzá a nő.
Ezalatt megjelenik Arshamon, és a viking testeket kapott testvérei, Sahranferrel kiegészülve, és elhatározzák, hogy csatlakoznak a Sötét Angyalok seregéhez....

Aki rendszeres olvasója a blognak, az már tudhatja, hogy az Összetört glóriák az egyik kedvenc sorozatom (Cassandra Clare történetei mellett), és ezt a részt is nagyon vártam már, így amikor megkaptam, egyből rá is vetettem magam, és egy nap alatt befaltam a felét. És ugyanígy volt ez a második felével is (igaz, közbe kellett iktatnom egy pici szünetet, de a könyvtől kívülálló okok miatt). Most pedig itt ülök, és azon gondolkozom, hová tűnt az a cirka 5-600 oldal, ami az én könyvem végéből egészen biztosan kimaradt, merthogy első ránézésre nem tűnik olyan kegyetlen függővégnek a történet, mint az előzőek, de ez közel sem igaz, hiszen az utolsó mondatok annyira felpiszkálják az olvasó kíváncsiságát, hogy legszívesebben már venné is a kezébe a folytatást.
Történetünk főhősei, mint ahogyan azt már megszokhattuk, most sem ülhetnek sokáig a babérjaikon. Épphogy megérkeznek a Pokolból, máris újabb kalandokba csöppennek, melyek ezúttal sem mentesek a veszélyektől. Utuk során rengeteg újabb lény bukkan fel, akadnak köztük ismertebbek, és kevésbé népszerűek is.
Eszter történeteiben rettentően szeretem azt a természetességet, amivel képes több mitológiát összefűzni úgy, mintha azok valójában egyek lennének, és hozzá mer nyúlni olyan legendákhoz, mítoszokhoz, melyeket mások nem igen alkalmaznak. Ettől válnak a regényei egyedivé, izgalmassá, színessé és élettel telivé.
A negyedik kötetben pedig egyre inkább érződik, hogy az írónő mennyire szereti a skandináv kultúrát, beleértve a vikingeket. Ez számomra külön öröm, mert én is imádom őket, és jó volt olvasni egy kicsit az ő szokásaikról, életmódjukról, és harcmodorukról.
Valószínűleg nem mondok újat azzal, hogy olvasás közben megint úgy éreztem magam, mintha én is részese lennék annak a világnak, amelyben a szereplők mozogtak. Ez a vikinges jelenetekre különösen igaz volt. Szinte életre keltek előttem.
Amit velük kapcsolatban mindenképp ki szeretnék emelni, az a hitük. Ha valaki nem ismeri a temetési szokásaikat, akkor sokkoló lehet, és bár valójában az is, számomra mégis van benne valami megható. Nem mondom, hogy egyetértek velük, és támogatom ezt, de megértem őket. Viszont nagyon tetszett, ahogy megjelent Sophielnek és Ramodielnek köszönhetően a felháborodás, és a másik oldal, mely nem tudta ezt elfogadni. Az ottani érzelmek mind a két fél részéről hihetetlenül valósak voltak.
A vikingekhez hasonlóan ugyancsak megörültem a farkasnak, és az összes többi felbukkanó állatnak. Imádom őket, és megmutatták, hogy milyen sokfélék is tudnak lenni. Veszélyesek, szabadok, intelligensek, ösztönösek, és fensőségesek. A legjobban mégis Sophiel és Fenrir kapcsolata érintett meg. Ha valakinek volt/van kutyája, akkor pontosan tudja, milyen az, amikor szavak nélkül is megértenek mindent, vagy kiállnak a gazdájuk mellett. És ebből kifolyólag, egy olyan szoros kötelék jön létre a két fél között, ami egy kívülálló számára érhetetlen lehet. Ezzel pedig Sophielhez szeretnék kilyukadni, aki a farkas miatt sokszor máshogyan cselekedett, mint az elvárható lett volna.
Sophiel egyébként részről részre fejlődik, egyre ügyesebb harcos, és egyre inkább emberi. Noha még mindig megvan benne van az angyali oldala is. Remélem, a folytatásban megint egy kicsit több saját fejezetet/részt kap, én nagyon szerettem az ő gondolatairól olvasni, és kicsit hiányzik. Mostanra azonban annyira kinőtte magát a legtöbb szereplő, és annyi fele szóródtak, hogy belátom, jár nekik a saját fejezet. És igazából nincs is ezzel bajom, mert mindannyian másért érdekesek, és imádok róluk olvasni. Arról nem beszélve, hogy így fennmarad az egyensúly, és egyformán izgalmasak maradnak, egyik félből sem lesz túl sok. Nem is beszélve arról, hogy a maguk módján mindegyiküket szeretem. 
Sahranfer múltját eddig is imádtam, most ugyan kevesebb volt belőle, de az ugyanolyan izgalmas, és rejtélyes volt, mint eddig. (Az emlékeiből egyébként egy saját történetet is eltudnék képzelni.) És a sors fintora, hogy kezd újra a régi önmagává válni.
Aztán ott vannak még a többiek, Mizariel, Azrael, és Arshamon, akik mind fenyegetőek a maguk nemében. Velük és néhány másik szereplővel kapcsolatban viszont (számomra) két negatívumot muszáj megemlítenem. Tudom, hogy senki nem csak jó, vagy csak gonosz, és, hogy mindenki szívében ott lapul valami szeretet, de nekem most picit sok volt a szerelem. Rengeteg szereplő esett szerelembe, akár egy pillanat alatt is, és ettől sebezhetővé váltak a negatív figurák, kevésbé voltak félelmetesek a szememben.
A másik dolog a testiség. Eszter ugyan gyönyörűen írja le azokat a részeket, és néhány szereplőnél abszolút örültem is neki, de számukat tekintve sok volt, és ez néha elvitte a történetet más irányba. Ez egyébként leginkább a könyv közepére volt jellemző, aztán újra beindultak az események, és minden felpörgött.
Aminek viszont rettentően megörültem az a sok-sok Bardo rész. Egyszerűen imádom azt a pasit! Olyan dumája van, amitől mindenki kifekszik. Rengetegszer megnevettetett. És nem csak ő, de Ramodiel és Ariel is előtérbe került. Nekem pedig Bardo, Ramodiel és Ariel óriási szerelmeim voltak már a kezdetektől fogva. Volt pillanat, amikor képletesen szólva, tövig rágtam miattuk a körmeimet. De nem lenne teljes a hárem lista Elijah nélkül, aki még mindig a szívem csücske. Annak ellenére, hogy fülig szerelmes, nagyon férfias. Sőt! Most aztán kijött belőle a férfi. Tökéletes példája annak, hogy attól, hogy valaki szerelmes, még nem kell papuccsá válnia. A Sophiellel közös jeleneteik perzselőek, és elevenek, a lány miatti aggódása pedig rettentően intenzív, és valósággal érezni lehet a gyötrelmét, a legjobb értelemben értve. Ám legalább annyira szerettem azokat a pillanatokat is, amikor Bardoval beszélgetett, vagy éppen bohóckodott. A vízbe lökős jelenet pedig mindent vitt!
Összességében tehát megint egy remek történetet olvashattam, ami felkészítette a terepet egy jóval nagyobb, jelentőségteljesebb csatának.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti a kalandokat, odáig van a különböző lényekért, a vikingekért, vagy egyszerűen csak egy fantasztikus történetre vágyik. És, ha ez nem győzött volna meg titeket, akkor olvassátok el Vág Bernadett ajánlóját. Tökéletesen összefoglalja mindazt, amit ez a sorozat nyújt az olvasóknak.
Végül, de nem utolsósorban köszönöm Eszternek, hogy olvashattam ezt a részt is! :)

Pontszám: 5/5

Kedvenc szereplő: Elijah, Bardo, Ramodiel, Ariel, Sophiel és Erik

Kedvenc jelenet: a vízbe dobós, Sophiel vívása Bardoékkal, Sophiel tánca, és egy spoieleres Elijah-Sophiel jelenet

Negatívum: picit sok testiség

Borító: 5/5*