A Mindenség Csillaga
− Küldetésem van számodra, fiam! − mennydörögte Odin arany trónusán ülve. − Most végre bebizonyíthatod, hogy méltó ura lennél-e Asgardnak.
L. kis híján elejtette a kezében tartott tálcát. Minden egyes szó tőrként hasított szívébe, egyszersmind bizonyságául szolgált annak, hogy atyja Thort tekinti örökösének, vele még csak nem is számol. Iszonyatos düh lángolt fel benne, ám ezúttal leplezni kényszerült érzelmeit, nem fedhette fel valódi kilétét.
Miután tudomására jutott, hogy Odin haladéktalanul magához kérette idősebb fiát, azonmód cselekedett. Magára öltötte az egyik cselédlány képét, s borral teli aranytálcát egyensúlyozva karján, besurrant a trónterembe. Igyekezett árnyékban maradni, s kerülni a jelenlévők tekintetét - ami ezúttal különösen nehéznek ígérkezett. Soha semmire nem vágyott annyira, mint atyja elismerésére, arra, hogy Asgard ura bátyjával egyenlőként kezelje. Ezzel szemben mit kapott? Lekicsinylést, megalázást, és bizalmatlanságot. Mintha valami gaztevő lett volna!
− Megtisztelsz, atyám − hajtott fejet Thor. − Mit kell tennem?
− Ellátogatsz Midgardba…
− Már megbocsáss − vágott közbe Thor értetlenül, L. pedig elfojtott egy kárörvendő vigyort −, de megismételnéd kérlek. Az imént véletlenül Midgardod értettem, de mindannyian tudjuk − nevetett fel kényszeredetten −, hogy az teljességgel lehetetlen. Ugye?
− Nem tűröm a tréfát, fiam! Most azonnal elmész Midgardba és visszahozod a Mindenség Csillagát!
− A mit?
L. elfintorodott. Testvére világéletében szánalmas melák volt, mindössze a pörölye lóbálásához és a nők szédítéséhez, na meg a vedeléshez értett. L. egyszerűen képtelen volt felfogni, mit lát benne Odin, amit benne nem. Kettejük közül mindig is ő volt az ész, az, aki gondolatban jóval előbb járt mindenkinél. Hát nem épp ilyen erényekre lenne szüksége a birodalomnak?
− Amint megpillantod, fel fogod ismerni, fényesebben ragyog minden másnál.
− Nem értem, atyám − értetlenkedett tovább Thor −, mégis mit keresne a Mindenség Csillaga egy olyan alantas helyen, mint Midgard?
Lokinak be kellett látnia, egyetért testvérével, Midgard minden világ közül a legszánalomraméltóbb volt. Még a hideg is kirázta gondolatára. Az emberek szánni való kis férgek, akiket nem telik nagyobb erőfeszítésbe eltaposni, mint bármilyen bogarat.
− Majd te kideríted. Most pedig indulj, Heimdall vár rád!
L. kihasználta az alkalmat, és még azelőtt, hogy melák fivére megindulhatott volna, elhagyta a termet. Hallotta, hogy Odin további utasításokkal látja el Thort, ám döntenie kellett: tovább hallgatózik vagy elindul, és lehetőleg még azelőtt eléri a Bifrösztöt, hogy a mennydörgés istene egyáltalán kitenné a lábát a palotából.
Futtában alakot váltott, nem törődött vele, hogy ki látja − minden perc számított.
− Thor! − üdvözölte melegen Heimdall. Az őrhelyén állt, szokásos arany páncélját viselte, s éppen úgy támaszkodott méretes kardjára, mint bármikor máskor.
L. csak biccentett, nem állt szándékában kihívni maga ellen a sorsot:
minél hamarabb eljut Midgardba, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy lebukik. − Mérgesnek tűnsz − állapította meg Asgard őre, hangjában jókedv bujkált, és még valami, amivel L. most nem törődött. − Megértelek. Járj hát szerencsével! − mondta, azzal megnyitotta a kaput.
Egy villanásnyi idővel később L. elméjét éles hangok töltötték be, orrába füst tolult, s bármerre nézett, hatalmas, szürke épületeket látott maga körül. Asgard ragyogása után szánalmas látványt nyújtottak, ám azzal nyugtatta magát, hogy a lehető legrövidebb idő alatt megtalálja a Mindenség Csillagát.
Gondolatai közül hangos dudálás és fékcsikorgás hangja szakította ki, amit kiabálás követett:
− Te barom, majdnem elütöttelek! Takarodj az útról!
L. keze ökölbe szorult. Csak egyetlen mozdulatába kerülne, és a halandó szánalmas kis élete véget érne. De nem kelthetett feltűnést, így hát odébb sétált.
− Te nem Thor vagy! − ragadta meg valaki a felkarját. L. dühödten kirántotta magát a szorításból, majd fintorogva felmérte azt az ostoba emberi lényt, aki képes volt megérinteni őt.
Jelentéktelen patkány.
− Ő hol van? - követelt választ az alacsony termetű, szemüveges férfi.
Merész. Vagy megunta az életét. Nem sokan mernének ilyen hangnemben megszólítani egy asgardit.
− Kit keresel?
− Thort.
− Azt a képregényfigurát? - az elmúlt évszázadok során L. alaposan kiművelte magát, így hát azt is jól tudta, hogy bátyjára hősként tekintenek a midgardiak, míg őt megvetik.
− Tudom, hogy asgardi vagy, láttam, amikor megérkeztél − jött a sietős felelet. − Ne húzzuk az időt, nem akarom, hogy meglássanak. Mi van Thorral?
− Más elfoglaltsága akadt, én jöttem helyette − hazudta. − Mit tudsz a Mindenség Csillagáról?
− A Rockefeller Centernél keresd, ott lesz valahol.
L. megragadta a férfi kabátjának hajtókáit, s ingerülten a mögötte lévő épület oldalához csapta.
− Hol van? Beszélj! − vicsorogta.
Az ember szánalmasan reszketett, tekintete idegesen ide-oda rebbent, mintha keresne valamit vagy valakit.
− Azt mondtam, beszélj! − ahogy ismét a falhoz vágta, áldozata nagyot nyekkent, de egyre csak a fejét rázta.
− Én se tudok többet. Kérlek, eressz el!
L. tovább gyötörte volna a félnótást, ha nem lett volna fogytán az ideje, Thor viszont bármelyik percben megérkezhetett. Elengedte hát a kis patkányt, aki kihasználva szerencséjét, rögvest futásnak eredt. L. undorodva fekete szövetkabátjába törölte a kezét, majd ő is útnak indult.
Emberek hömpölygő tömege, dudálás, sípolás, beszéd és zene elviselhetetlen egyvelege fogadta, bármerre ment is. Lüktetett tőlük a feje. Mindenütt ugyanolyan épületeket, színesen villódzó kivetítőket és hirdetéseket látott. Káosz uralta a várost.
Odafent villant egyet az égbolt, ami azt jelentette, megérkezett Thor is. Cselekednie kellett hát. Leszólította az első járókelőt, aki az útjába akadt, és megkérdezte, merre találja a Rockefeller Centert. A nő készségesen segített, még azt is felajánlotta, hogy elkíséri, ő azonban nem élt a lehetőséggel. Sosem szorult másvalaki segítségére, és ezen nem most tervezett változtatni. Na meg aztán, a szőke hajú midgardi rendkívül emlékeztette valakire… valakire, akit szeretett volna maga mögött, a múltban hagyni.
Miközben a nevezett hely felé igyekezett, azt kívánta, bárcsak Midgardban is annyi varázslat rejlene, mint Asgardban, akkor nem kellene szánalmasan sétálgatnia, hiszen létezett az utazásnak sokkalta gyorsabb formája is. De hát mit is várt ezektől az alávaló senkiktől?
Épp egy vakítóan villogó kirakat előtt haladt el, amikor valaki rácsapott a hátára.
Nem lehet igaz… − Testvér, milyen véletlen, hogy épp itt futunk össze! − ölelte magához Thor.
L. kényszeredett mosolyt villantott rá, és bár megpróbálta lerázni magáról melák bátyját, esélye sem volt ellene.
− Mi járatban errefelé? − faggatózott tovább testvére, széles vigyora fülénél lengedező szőke hajtincseiig ért.
− Mint azt magad is láthatod, sétálgatok.
− Sétálgatsz.
− És te, Thor, mondd csak, mit keresel itt? Sif úrnő megunta a veled való hentergést?
− Féltékeny vagy? − bátyja szemöldökvonogatásától L.-t hányinger kerülgette.
− Te is tudod…
− Ha már így összefutottunk − szakította félbe Thor −, segíthetnél nekem!
− A nagy Thor segítséget kér L-tól?
− Olyasmi.
L. megtorpant, s végre sikerült kiszabadulnia bátyja szorításából.
− Eredj a dolgodra és hagyj engem, testvér!
− Ugyan, öcsém, mindketten tudjuk, miért vagy itt. Te is a Mindenség Csillagát keresed.
− Én…
− Ne strapáld magad. Vagy tán úgy véled, atyánk vagy Heimdall nem látott át az álcádon? Meg kell hagyni, még sosem vétettél ilyen amatőr hibát, testvér.
− Ha annyira tudni akarod, valóban dolgom akadt itt − fakadt ki L. −, vár rám egy kis munka, amit el kell végeznem. Egyébként, miféle csillagról beszélsz? Nem rémlik, hogy atyánk kincstárában valaha is lett volna ilyen nevű ereklye.
Ahogy kimondta e szavakat, megtorpant. Korábban elvakította a düh és a bizonyítási vágy, eszébe sem jutott megkérdőjelezni atyja szavait, ám most hogy akadt egy picinyke kis ideje, már másként látta a dolgokat. Úgy ismerte Odin kincstárát, mint a tenyerét, a Mindenség Csillagáról azonban a mai napig egyszer sem hallott.
Ostobán viselkedett − látta be −, éppoly gyengén, mint a midgardiak. Ő, aki a ravaszságáról és intelligenciájáról volt híres, bagatell hibákat vétett. Hát persze, hogy Odin és Heimdall átláttak az álcáján! Mindezzel azonban ráért később is foglalkozni, először le kellett ráznia Thort.
Bátyjára pillantott, aki láthatóan épp annyira elmerengett iménti szavain, mint ő maga. Kapva a lehetőségen, megszaporázta hát lépteit; végre kapóra jött az emberek végeláthatatlan tömege, könnyűszerrel elvegyülhetett köztük.
A Rockefeller Centerhez érve először a hatalmas karácsonyfát pillantotta meg, ami méreteit tekintve versenyre kelhetett a jégóriások birodalmában növekvő egyedekével, majd a megannyi, fénylő kirakatott.
− Öcsém! − Thor hangja valahonnan a háta mögül érkezett, L. úgy tippelte, közel járhat. Gyorsan kellett döntenie: átkutassa a fát vagy menedéket keressen?
Balra fordult, és belépett az egyik épületbe. Ameddig a szeme ellátott, villogó füzérek, tarka gömbök és undorítóan fényes girlandok burkolták be a csarnok belsejét, míg a mennyezet meghatározhatatlan pontjairól valami karácsonyról nyávogó énekesnő hangja szólt. L. annyira meglepődött a szeme elé táruló jelenettől, hogy mozdulni sem bírt. Ez viszont elég volt ahhoz, hogy testvére utolérje.
− Hát itt vagy! − csapott a hátára.
Megint. Ám mielőtt bármit felelhetett volna, eléjük toppant egy fura, köpcös, izzadságszagú fazon. Arca vöröslött, homloka verejtékben úszott, és még azt a néhány szál haját is fényesen csillogó fejbőréhez tapasztotta, ami megmaradt neki.
− Csakhogy végre ide értetek, fiúk! Gyertek, késésben vagytok!
Thorral egymásra néztek, egyikőjük sem igazán értette, mit hadovál az idegen. Az viszont nem zavartatta magát, sietve előre lódult.
− Kövessetek! − intette.
Átvezette őket az emberek tömegén, fel egy mozgó szerkezeten, ami anélkül juttatta őket egyik szintről a másikra, hogy egyetlen lépést is megtettek volna, majd betessékelte őket egy kihalt, sötét folyosóra.
Talán ez az ember tud valamit - gondolta. Talán ő lesz az, aki megmutatja, merre találják a Mindenség Csillagát, lett légyen az bármi is.
Csakhogy nem így történt. Miután kikeveredtek a folyosóról, egy szűk, ruhákkal telezsúfolt, dohszagú szobába értek.
− Tessék, vedd ezt fel! − nyomott a férfi L. kezébe valami íves izét, rajta két piros aganccsal, és egy vörös golyót.
Vajon ez lenne az? Nem, Odin nem hajkurászna ilyen szánalomra méltó gömböket.
− Te pedig ebben leszel − nyújtott most át az idegen egy piros kezeslábast bátyjának, melynek végén fehér, bolyhos sávok húzódtak. − Kicsit fiatalabb vagy, mint vártuk, de sebaj, az anyukák imádni fognak!
Thor kérdőn meredt L.-ra de ő csak vállat vont. Épp annyira nem értette mi történik velük, mint bátyja.
− Na, mire vártok még? Mindjárt jönnek a gyerekek, és már csak a Mikulás meg Rudolf hiányzik!
Thor arcán kaján vigyor terült szét.
− Megleptél, öcsém. Mióta vállalsz ilyesféle munkákat?
L. fintorgott.
− Mit tudsz a nagy csillagról? − úgy döntött, elég volt a színjátékból, felesleges körök helyett inkább a fickónak szegezte az őt foglalkoztató kérdést. − Beszélj!
− Kérem, hát miféle beszéd ez! − hüledezett amaz, a feje pedig még vörösebb árnyalatot öltött. - Különben is miféle csillagot kerestek?
− A legfényesebbet.
− Ja, hogy azt! − kapott a homlokához. − Végezzétek el a feladatotokat, aztán megmutatom. Ez az alkum.
Mielőtt L. tiltakozhatott volna, a férfi kikapta kezéből az agancsos valamit és a fejébe nyomta. Döbbenetében L. szóhoz sem jutott, ám a java még csak ezután következett: a kezében tartott piros golyó pillanatok alatt az orrán kötött ki… villogva.
− Nahát, öcsém, ez a szarv sokkal előnyösebb, mint a sisakodon lévő! − röhögött Thor hasát fogva.
− Gyerünk már, öltözz át te is! − rivallt rá a midgardi.
Nem sokkal később a két asgardi trónörökös ott találta magát egy seregnyi megszeppent gyerek, ámde annál lelkesebb anyuka között, akik csak arra vártak, hogy csemetéjüket beültethessék a piros karosszékbe épp csak beférő, mikulásruhás Thor ölébe. L. talán még élvezte is volna Thor zavarát a gyerekek gyűrűjében, ha ő maga nem lett volna arra kárhoztatva, hogy szarvasnak öltöztetve ácsorogjon bátyja midgardi trónusa mögött.
Mindig ugyanaz a leosztás: Thoré a trón, övé a mellékszerep.
Odakint már besötétedett mire az utolsó gyerekhez értek. L. alig várta, hogy az undorító minipatkány elszavalja a versét, és mehessenek megkeresni a csillagot, de Thort láthatóan kellően lekötötte a vörös hajú anyuka mély dekoltázsa.
Szánalmas. L.-nak azonban több sem kellett, ahogy a kislány befejezte a mondókáját, véletlenül nyakon vágta bátyját, és magával vonszolta az öltözőbe, ahol némi midgardi pénz és egy üzenet várta őket: “A csillagot odakint találjátok, a karácsonyfa csúcsán.”
Anélkül, hogy levetették volna szánalmas maskaráikat, futásnak eredtek, keresztül verekedték magukat az egyre csak szaporodó emberi tömegen, át az épületen, és meg sem álltak az épületek között magasodó óriási karácsonyfáig, ami ezernyi színben tündökölt. L. szeme egyre csak a csillagot kutatta, a fa aljától haladt a tetejéig… és megvan! Ott ragyogott a fa csúcsán.
L. oldalpillantást vetett a jobbján loholó Thorra, akibe vele ellentétben szorult annyi jóérzés, hogy bocsánatot kérjen minden fellökött embertől, bátyja szeme most azonban éppen ugyanarra a pontra fókuszált, ahova az imént az övé. Ő is észrevette a csillagot.
− Álljanak meg! − lépett eléjük egy kék egyenruhás férfi. − Nem mehetnek tovább! Mégis mit művelnek?
Bátyjával csalódottan vették tudomásul, hogy a fát elkerítették az emberek elől. Ez is azt bizonyította, hogy védik a rajta lévő csillagot. Thor feltartott kézzel, lassan elhátrált, L. pedig követte a példáját. Ám szeme sarkából észrevett egy arany csuklyás nőt, akit bármiféle feltartóztatás nélkül átengedtek a kordonon. Mi több, az őrök még fejet is hajtottak előtte.
Roppant különös. Vajon ki lehet az? − Te is láttad? − fordult bátyja felé.
Thor bólintott.
− Tudod mit kell tennünk: Játsszuk el a segítséget! − javasolta lelkesen.
− Nem. Nem!
− De hisz imádod!
− Gyűlölöm.
− Pedig mindig beválik.
− De megalázó − tárta szét a kezét L.
− Van jobb terved?
− Nincs.
− Akkor ez lesz − biccentett Thor.
− Nem játsszuk el a segítséget!
− Segítség, segítség, a testvérem haldoklik! − ordította el magát Thor, s még mielőtt L. észbe kaphatott volna, bátyja magához szorította.
Egyszer megöli − határozta el L., most azonban tette, amit tennie kellett: ernyedten átkulcsolta testvére nyakát, és hagyta, hogy amaz a kordon felé vonszolja. Ahogy az őrök megindultak feléjük, Thor felkapta L.-t és nekik dobta, amitől mindannyian a földre zuhantak.
A midgardiak nem értették, mi történik, ezt kihasználva L. Thor után iramodott, aki már a fenyőfa széles törzsén kapaszkodott felfelé. Ő is megindult.
Noha bátyja mindig is jobb állóképességgel rendelkezett, L. ruganyos volt, ami ezúttal kapóra jött. Könnyedén egyre fentebb és fentebb tornázta magát, kecsesen. Vele ellentétben a piros, télapóruhás Thor a nyers erőt helyezte előtérbe, s a díszeket és fényfüzéreket használva kapaszkodóul, a fenyő szélén mászott - L. amennyire csak lehetett, a törzs mellett maradt.
Egyszerre értek fel, a csillag karnyújtásnyira függött tőlük.
− Testvér! - nézett rá Thor. − Tudod, hogy apánk engem bízott meg a feladattal.
− Meglehet, mégsem akadályozott abban, hogy idejöjjek.
− Nos, mi legyen?
L. nem várt tovább, a csillag után kapott, ahogy testvére is. Együtt markolták a fényesen ragyogó csillagot. Nem tűnt értékesnek, L. különösebb varázserőt sem érzékelt benne, de esze ágában sem volt megérdőjelezni Odin szándékait: ha neki kell a csillag, hát megkapja. Tőle és nem Thortól.
A téren megszólalt a sziréna, majd néhány másodperccel később reflektorfény irányult rájuk.
− Maradjanak, ahol vannak! − figyelmeztette őket valaki. − Ismétlem, maradjanak, ahol vannak! Mindjárt lehozzuk Önöket.
L. nem törődött a hanggal vagy azzal, hogy a velük szemközt lévő óriási kivetítőn kettejüket közvetítik, ahogy szarvasnak és mikulásnak öltözve marakodnak a csillagon. Inkább megrántotta a csillagot, abban a reményben, hogy kitépheti a mennydörgés istenének a kezéből, azonban a lendülettől megcsúszott a lába, a következő pillanatban pedig már azt érezte, hogy hátrafelé zuhan.
Az elkövetkezendő másodpercek egyszerre tűntek végtelennek és gyorsnak. Elmosódott foltokat látott, miközben hűs levegő simított végig az arcán.
Hát így ér véget a nagy L.: szarvasaggancsal és villogó piros orral, a betonba csapódva. Midgardon.
Lehunyta a szemét, várta, hogy bekövetkezzen a vég, ám a fájdalmas ütés elmaradt.
Óvatosan kinyitotta a szemét, és megpillantotta Thort. Nem mosolygott, arca gondterheltnek tűnt, szemei között mély ránc húzódott.
− Testvér − súgta, majd azzal a lendülettel magához ölelte.
− Te, félnótás! − nyögte L. − Otthagytad miattam a csillagot?
− Érted bármit feláldoznék − ölelte még szorosabban Thor. − De azért a csillagot is elhoztam.
Mindketten felkacagtak.
− Felszólítom Önöket, hogy maradjanak ott, ahol vannak, le vannak tartóztatva! − harsant mögöttük a magasban is hallott hang. − Megértették? Dobják el a csillagot és tegyék fel a kezüket!
− Erre semmi szükség, biztos úr − vágott át a tömegen az arany csuklyás hölgy. Ahogy közelebb ért, L. felismerte az alatta rejlő nőt. Idegesen nyelt egyet.
− Anyám? − kérdezték egyszerre a testvérek.
Hála Freya meggyőző erejének, buta kis színjátékuk ellenére mindannyiukat elengedték, így hát L. és Thor, kezükben a csillaggal, visszatérhettek Asgardba. Heimdalll és Odin már vártak rájuk.
− Atyám − biccentett L., Thor követte a példáját.
− Mi van nálatok?
Szótlanul átnyújtották a csillagot, mire Odin olyat tett, amire soha azelőtt nem volt példa: nevetésben tört ki, Heimdall pedig követte urát.
L. és Thor kérdőn nézett egymásra, egyikőjük sem értette, mi történik, ám apjuk jókedve olyan ragadósnak bizonyult, hogy egy idő után már mindannyian hahotáztak.
− Atyám, elárulod végre, mit is tud ez a Mindenség Csillaga, most, hogy megszereztük? − tette fel a kérdést Thor, az Odin kezében tartott csillagra bökve.
− El, fiam, de tudnod kell, hogy ez nem a Mindenség Csillaga.
L. jókedve Odin szavai hallatán azonmód tovaillant, helyét düh vette át.
− Hogyan?
− Nyugalom, gyermekeim, mindent elmesélek − Odin hangja egyszerre volt tiszteletet parancsoló és megnyugtató, L. azonban alig várta, hogy magyarázatot kapjanak. Végtére is kis híján belehalt a küldetésbe! − Nos, gyermekeim, tudnotok kell, hogy anyátok − Odin, arcán szelíd mosollyal kedvesére emelte tekintetét − mostanában jócskán elmélyült a midgardiak szokásainak tanulmányozásában.
− Hogy jön ez most ide? − vágott közbe türelmetlenül Thor.
− Úgy, fiam, hogy ráakadt egy karácsony nevezetű ünnepre, ami odalent a szeretetről szól. Kieszelt hát számotokra egy küldetést, és megkért, hogy segítsek a megvalósításában. Szerette volna, ha ti, testvérek, megtaláljátok azt, ami igazán fontos: a testvéri köteléketeket. Így hát kifundálta az egész küldetést. Tudta, hogy te, L. követni fogod a bátyádat, ezért kérettük Thort a terembe. Ami pedig a Mindenség Csillagát illeti, egyszerre létezik és nem. Ahogy mondottam, ez a legragyogóbb dolog, ami kitűnik minden egyéb közül, Te, Thor pedig ma a kezedben tarthattad. A ti testvériségetek jelenti a Mindenség Csillagát, ti vagytok egymás legragyogóbb csillagai, ezt sose felejtsétek.
Most pedig fogadjátok sok szeretettel Penelope Ward csak és kizárólag nektek készített videóját, mely hűen tükrözi, mennyire kedves és közvetlen is az olvasóival. :)
