Jennifer L. Armentrout - Oblivion 2.

A Könyvmolyképző kiadó jóvoltából folytatódik Daemon szemszögéből a Luxen történet!
Hazánkban is nagy sikernek örvend Jennifer L. Armentrout - Luxen sorozata. Olvashattuk már a sorozatot Katy oldaláról, de vajon Daemon hogyan élte meg a történetet? Tarts velünk a hat állomásos blogturnéra és megtudhatsz többet a kötetről.

Jennifer L. Armentrout: Oblivion 2. - Feledés

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
ISBN: 9789633999516
Oldalszám: 376 oldal
Fordító: Miks-Rédai Viktória

Fülszöveg:

Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…
Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.
De nem ez a legnagyobb problémánk.
A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, mindkettőnknek végünk. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.
És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.
Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak? Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el? És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmisek?
Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.
Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat…
Éld át az Ónix történetét Daemonnal!

Saját véleményem:

Daemon Black neve hallatán az ember lánya mit sem törődik azzal, milyen akadályokat kell leküzdenie - jöhet özönvíz, földönkívüli invázió, erdőtűz -, csak azért, hogy kapcsolatba kerülhessen a csokis sütik királyával. Így történt ez nálam is. Hiába olvastam az egész sorozatot, mindenféle kiegészítőkkel együtt, az Oblivion első része mégis kimaradt. Ennek dacára belevágtam a második kötetbe; egyrészt kíváncsi voltam, mit tud adni a másik szemszög, másrészt szerettem volna kideríteni, hogy az általam legkevésbé szeretett Ónix élvezhetőbbé válik-e ebben a formájában, harmadrészt pedig Daemon azért mégiscsak Daemon.
Nos, az a helyzet, számomra az Oblivion 2. abszolút pozitív meglepetés/csalódás - ki minek nevezi - lett. Jobban tetszett, mint Katy szemszöge.

Ugyanazt a sztorit másik szemszögből elmesélni, felér egy orosz rulettel, végtére is az olvasó már ismeri a történetet, tehát jó eséllyel nem fog úgy megdöbbenni rajta, mint elsőre. De mint ahogy egy film többszöri újranézésekor is újabb és újabb apróságok tűnnek fel a nézőnek, úgy itt is adott a lehetőség. Kérdés, a szerző mennyire él ezzel a lehetőséggel, mennyire fókuszál inkább a kiegészítő extrákra, és mennyire akar új színezetet adni a kultikussá vált jeleneteknek.
Jennifer esetében egy is-is megoldásról beszélhetünk. Szépen végighalad az Ónix cselekményén, de ahol lehetősége nyílik rá, ott megmutatja a másik oldalt, vagy éppen új megvilágításba helyezi a történéseket. Jó példa erre Daemon érzelemvilága.
Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy már ilyen korán sokkal mélyebb érzések kavarogtak benne, mint Katy-ben. S pont emiatt volt izgalmas figyelemmel kísérni, hogyan reagált vagy élte meg a lány bizonyos tettei(re)t. Akár azt is mondhatnám, Daemon szemszöge sokkal teljesebbé teszi kettejük kapcsolatát. A legapróbb dologtól (epres turmix, meztelen lábujjak a kanapén, Katy blogja) a legnagyobbig (Blake), minden hozzátesz valamit. Na, meg sok esetben választ is ad a homályos foltokra. 

Az Oblivion másik nagy erőssége maga Daemon, mint narrátor.
Az első részt nem olvastam, így számomra üdítő újdonságként hatott, hogy láthattam a későbbi eseményekhez képest gondtalanabb, fesztelenebb Daemont a maga szarkazmussal átitatott laza flegmaságában, minden irritálóságával egyetemben.
Azt hiszem, ha valakiről elmondhatjuk, nem lehet túl sok belőle, az Mr. Black. Szédületes figura. Vicces, beképzelt, érző szívű, eltökélt, férfias férfi, aki egyszerre képes az ember idegeire menni és szerelembe ejteni. De hát úgyis ismeritek... Ha meg nem, akkor mindenképp azt tanácsolom, az alapsorozattal kezdjetek. Igaz, hogy az Oblivion ugyanazt meséli el, mint az Ónix (vagy Obszidián), de nem ugyanabban a minőségben. Ez amolyan bővített extra, ami önmagában nem teljesen állja meg a helyét, ám rengeteget ad pluszba. Illetve kiküszöböli a Katy-féle változat falfejelős részeit, hisz a Blake szál Daemon oldaláról sokkal emészthetőbb, mentes mindenféle szappanoperaiságtól. Jómagam ennek kifejezetten örültem, és szívesen áldoztam be a Katy-Blake jelenetek dinamikusságát Daemon szerethetőségéért.
Oké, oké, tudom... elfogult vagyok, és ha Jennifer Daemon egyetlen napját részletezné 380 oldalban, akkor is ugyanúgy innám minden szavát. Már csak azért is, mert látszik, kedves írónőnk mostanra mennyire kiismerte zöldszemű (luxen) fiát, és mennyire rá tudott hangolódni.

Összességében tehát az Oblivion (2.) remek gyógyír az elvonási tünetektől szenvedő Luxen fanok számára, sok-sok extrával. Ha hozzám hasonlóan szeretnétek újra elmerülni Daemonék világában, csak ajánlani tudom, mind minőségében, mind tartalmában azt adja, mint az eredeti. Sőt... bizonyos értelemben többet is. Azt viszont nem ajánlom, hogy a három Oblivion segítségével indítsátok a sorozatot.

Pontszám: 5/5

Kedvenc szereplő: Daemon, Daemon... ó, és Daemon!

Kedvenc jelenet: a gyere, vedd el a sütit (az örök kedvenc marad)

Negatívum: -

Borító: 5/4
Sorozat: Oblivion 2. (Luxen 2,5)

Nyereményjáték

A Luxen sorozatnak már számos része jelent meg hazánkban, ezért mostani játékunkban arra leszünk kíváncsiak mennyire ismeritek a részeket.
Minden állomáson találtok egy idézetet, amiből aláhúzott vonallal jelölve hiányzik egy név, de nem elég csak a hiányzó nevet beírni a Rafflecopter dobozába, szükség lesz még a kötet címére is.
Tehát minden állomáson egy nevet és egy kötet címet keresünk, amiket be kell írnotok a megfelelő sorba.
Figyelem! Felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

“Hirtelen megjelenése megrémített. Még csak nem is hallottam! Hogy tud valaki ilyen átkozott halkan mozogni, főleg egy ennyire magas valaki? És, hűha, póló is volt rajta. Nem bírtam eldönteni, hálás vagyok-e, vagy inkább csalódott. Leszámítva a modorát, ______ igenis megbámulni való volt.”

a Rafflecopter giveaway

Nézzetek be a többi állomásra is

01/16 Insane Life
01/17 Angelika blogja
01/18 Deszy könyvajánlója
01/19 Könyvvilág
01/20 Dreamworld
01/21 Sorok között

Colleen Hoover & Tarryn Fisher - Never Never

A Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg Colleen Hoover és Tarryn Fisher közös sorozatának első része: Never never - Soha, de soha címmel. Mindkét szerző nagyon népszerű és sikeres, közös történetük garantáltan különleges élményt ígér. Hat blogger véleményét olvashatod Charlie és Silas küzdelméről az őket sújtó amnéziával szemben, kövesd az állomásokat és esélyed lesz megnyerni a három nyereménykönyv egyikét a kiadó felajánlásában.

Colleen Hoover & Tarryn Fisher: Never Never - Soha, de soha

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
ISBN: 9789633999233
Oldalszám: 176 oldal
Fordító: Kamper Gergely

Fülszöveg:

Soha ne hagyd abba! Soha ne felejts!
Jó barátok voltak, amióta csak megtanultak járni.
Ma délelőtt óta vadidegenek.
A fiú bármit megtesz, hogy emlékezzen. A lány bármit megtesz, hogy felejtsen.
Ne habozz! Imádni fogod.

Saját véleményem:

Colleen Hoover a személyes istennőm, de Tarryn Fishert is nagyon szeretem, ráadásul mióta lelkes insta felhasználó vagyok, bőszen követem is őket. Munkásságuk mellett tehát élményeiknek is vizuális szemlélője vagyok. Ennek eredményeként pedig két dologra jöttem rá: Colleen és Tarryn öribari lelkitársak, mi több, egyikük sem százas (külön-külön se, együtt meg aztán végképp nem). Mindezen tényezők alapján fenemód kíváncsi lettem, milyen robbanóelegyet alkothatnak ketten.
Amolyan vicces funfactként elárulom, egészen addig, míg bele nem kezdtem a történetbe, azt hittem, két barátnőről lesz szó (ugyanaz a női kéz van a borítón), úgyhogy nem kicsit lepődtem meg, amikor megjelent Silas és világossá vált, hogy végtére is egy páré a főszerep.

A történet Charlie-ról és Silasról szól, akik mindenféle előjel nélkül úgy térnek magukhoz sulijukban, hogy semmire sem emlékeznek. Vagyis ez így nem teljesen igaz. A világról, valamint az azzal kapcsolatos dolgokról mindent tudnak, ám személyes életükről (beleértve barátokat, családtagokat) semmit, ami valljuk be, elég frusztráló lehet. Sőt, kész téboly! Éppen ezért, senkinek nem merik bevallani hirtelen jött amnéziájukat.
Egészen addig, míg ebédidő alatt rá nem jönnek, hogy ők tulajdonképpen nem csupán egy párt alkotnak, hanem ugyanabban is szenvednek, színlelések sorozatával igyekeznek túlélni az órákat. Onnantól kezdve viszont cinkostársakká válnak, s közös erővel igyekeznek utánajárni, mi történhetett velük.
Dolgukat azonban nem várt fordulatok nehezítik: családjaik gyűlölik egymást. Olyannyira, hogy a fiatalokat tiltják egymástól, ráadásul Charlie apja még börtönbe is került Silas apja miatt. S ha mindez nem lenne éppen elég bonyodalom számukra, még titokzatos szeretők is megnehezítik életüket.
Kik voltak? Mi történt a családjaik között? Miért csalták meg egymást? Miként viselkedtek korábban? Na és persze a legfontosabb: mi történt velük? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre próbálják megtalálni a választ Silasék. Ám a nyomozás nem könnyű, ha valaki semmire sem emlékszik.

A Never Never esetében különleges könyvecskéről beszélhetünk, hisz terjedelmét tekintve jóval vaskosabb, mint egy novella, ám rövidebb egy átlagos regénynél. Vagyis a 176 oldal kevés egy komplett sztori kifejtésére, ám alapozásra és olvasói felcsigázásra tökéletesen elegendő. Szerzőpárosunk pedig bőségesen is él ezzel, bár hozzáteszem, az első - kicsivel kevesebb, mint - egyharmadban voltak kétségeim... Mind a szerzők stílusának, mind a sztorinak kellett egy kis idő, míg összeért, és rátaláltak a helyes útra.
A helyenként setesuta felvezetést viszont hamar átveszi a rejtélyekben, kérdésekben és megdöbbentő fordulatokban bővelkedő folytatás, melyben maguk a szereplők is sokkal szerethetőbbekké, valóságosabbá formálódnak. De ha már a karaktereknél tartunk... ehhez hasonló esetekben legtöbbünkben azonnal felmerül a kérdés, melyik nézőpontkaraktert, melyik szerző keltette életre. A Never Nevernél szerintem könnyű kitalálni, ha valaki ismeri a hölgyeket, de biztos, ami biztos: Tarryn Charlie-t narrálta, Colleen pedig Silast.
Mind a ketten jó kis szereplők, és a maguk egyszerűségében van bennük valami plusz, ami izgalmassá teszi őket.
Charlie első blikkre egy undok, magának való csajnak tűnik, és egykori szelfibajnok, pasifaló énje sem sokat lendít szerethetőségén, ám ahogy pörögnek a lapok, olyan rétegei rajzolódnak ki, melyek közelebb hozzák az olvasóhoz. Mindez nem véletlen, Tarryn szeret emberi karakterekkel dolgozni, olyanokkal, akiknek vannak jó és rossz tulajdonságaik. Úgy gondolom (könnyen lehet, hogy tévedek), hosszútávon Charlie lesz az izgalmasabb figura.
Most viszont az első részről beszélünk, és ezt egyértelműen Silas uralta. Silas... Silas olyan, mint az eddigi Hoover fiúk egyvelege. Kedves, aranyos, vicces, romantikus, mégis pasis pasi. Magyarul olyan, akit az életben hatalmas nagyítóval kell keresni, és még akkor sem biztos, hogy rábukkanunk.
Imádtam a fejezeteiben lubickolni, ittam minden egyes szavát, és ha nem volt jelen, alig vártam, hogy megjelenjen.
Charlie-val nagyon eltérő figurák, ám éppen emiatt funkcionálnak annyira jól együtt. Ismeretlenül is megvan köztük a kémia, s az egykori kapcsolatuk árnyéka a mostani idegen érzéssel, valamint az egymásrautaltsággal fűszerezve fantasztikus elegyet alkot. Ráadásul a szerzők nagyon jól megoldották a romantika-nyomozás egyensúlyát. Mind a két szál hangsúlyos, már csak azért is, mert összefüggnek. Nincs egyik a másik nélkül. Csakhogy egykori kapcsolatuk csupa ellentmondás. Szerették, mégis megcsalták egymást. Titkolóztak. A megannyi buktató ellenére mégsem tudták elhagyni a másikat. S, hogy mi köze ehhez családjaiknak? Vagy hogyan kerültek sár és vérnyomok Silas ágyára? Mind-mind olyan kérdés, amire Charliék együttes erővel próbálnak rájönni ebben az izgalmas nyomozással átszőtt kötetben, melyből a jó öreg Bourbon street sem maradhat ki. A sokkoló, durva függővégre azonban nem árt felkészülni, különben megeshet, hogy az ember falhoz vágja a könyvet.

Összességében tehát úgy vélem, a Never Never egy félelmetesen jó, romantikával, rejtélyekkel és nyomozással átszőtt történet, melyet izgalmas karakterei tesznek még szerethetőbbé.

Pontszám: 5/5

Kedvenc szereplő: Silas

Kedvenc jelenet: New Orleans

Negatívum: volt néhány apróbb logikai baki, ellentmondás (hétköznapi dolgokban)

Borító: 5/5
Sorozat: Never Never 1.

Colleen és Tarryn az instán

 

Nyereményjáték

Hat állomás, hat film! A játékunk természetesen az amnéziával függ össze. Minden állomáson egy-egy filmplakát részletet találsz, ami alapján ki kell találnod az adott film címét, melyben jelentős szerepet játszik az amnézia, illetve valamelyik főszereplő amnéziás. A feladatod az, hogy a film címét beírd a rafflecopter doboz megfelelő sorába. 

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz! A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére, hogy a megkapott értesítő levélre válaszoljanak, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

a Rafflecopter giveaway

Nézzetek be a többi állomásra is

01/07 Kelly és Lupi olvas
01/09 Deszy könyvajánlója
01/11 Könyvvilág
01/13 CBooks
01/15 Dreamworld
01/17 Sorok között

Katie McGarry - Take Me On

Echo és Noah, Beth és Ryan és Rachel és Isaiah történetét már megismerhettük, de ezzel még közel sincs vége. Emlékeztek a forrófejű Westre? Természetesen ő sem maradhat ki a jóból. A Blogturné Klub tagjai pedig nem is lehetnének kíváncsibbak, vajon milyen újabb meglepetéseket tartogat a Feszülő húr sorozat. Így hát 9 állomásos turnéra indulunk, hogy megtudjuk a válaszokat, és ha velünk tartotok, a könyv egy példánya is a tiétek lehet!

Katie McGarry: Take Me On - Kísérj el!

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
ISBN: 9789633998854
Oldalszám: 488 oldal
Fordító: Komáromy Rudolf

Fülszöveg:

A múlton nem változtathat, de Haley jövőjén talán igen.
A kick-box bajnok Haley egy tragikus végű este után megesküdött, hogy többé be sem teszi a lábát a ringbe. Csakhogy a srác, akit képtelen kiverni a fejéből, éppen az ő becsülete védelmében fogad el kihívást egy vad mérkőzésre. Haley-nek muszáj edzenie West Younggal. A nehezen kezelhető West megtestesíti mindazt, amitől Haley mindig is óvakodott. A segítsége nélkül azonban a srác öt másodpercig sem maradna talpon a szorítóban.
West súlyos titkot őriz, elhallgatja Haley elől, kicsoda ő valójában. Azzal, hogy segít a lánynak – azaz megküzd érte –, esélyt kap a jóvátételre. Amire annál is inkább szüksége van, mert az ő hibájából hull szét a családja.
Ki kell állnia – férfiként. Haley és West megállapodnak, hogy a kapcsolatukat szigorúan a szorítóra korlátozzák. Vajon érzéseik rácáfolnak az elhatározásukra? Vajon érdemes harcolni a szerelemért?

Saját véleményem:

Miért, Katie? Miért? - kezdhetném akár így is a beszámolómat.

A sorozat három korábbi köteténél mindig tisztában voltam vele, kedvenceim közül éppen kinek az életébe kapok szélesebb körű betekintést. A Take Me Onnál viszont halványlila gőzöm nem volt, ki lép majd előre, a rivaldafénybe, és őszintén bevallva nem is nagyon izgatott, mert hát Katie McGarry mégiscsak Katie McGarry. Aztán jött a meglepetés és a pánik, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, ki a csoda az a West. A helyzetemen pedig Rachel nevének és balesetének képbe kerülése sem javított... sőt. Végső kétségbeesésem küszöbén azonban Katie elkezdte sorra dobálni a mentőövként funkcionáló apró emlékmorzsákat, melyek felcsipegetésével sikerült többé-kevésbé rájönnöm, mi merre hány méter, illetve hogy időben a harmadik kötettel párhuzamosan haladunk.
Ettől függetlenül a történet standalone-ként is kezelhető-érthető (bár őszintén remélem, nem ezzel kezdtek) - csupán a sorozat lelkes követőjeként bosszantott az amnézia.

Az írónő egyik legfőbb ismertetőjegye, hogy szereti olvasóját egészen különleges hobbikkal megismertetni; gondoljunk csak az illegális autóversenyekre vagy az autószerelésre-tuningolásra. Ez pedig itt sincs másként, ezúttal - ahogyan azt a borító is sugallja - a bunyósok világába nyerünk betekintést.
Női főhősünk, Haley egykori kick-box bajnok, ám egy drámai kimenetelű éjszaka után megfogadja, soha többet nem tér vissza a ringbe. Hogy miért, arról senkinek nem beszél, még úgy sem, hogy tudja, ezzel a döntésével ellöki magától edző nagyapját, és bunyós bátyját, unokatestvérét. Csakhogy senki sem menekülhet végzete elől, még maga Haley sem. Amikor azt hinné, rosszabb nem lehet, a nyakába szakad a makacs West, aki magára vállalva a lány tetteit, belekeveredik egy vérre menő, becsületbeli összecsapásba.
Haley-nek döntenie kell, segít az ártatlan, mit sem sejtő srácnak, ezzel egyszersmind megszegve saját szabályait, vagy sorsára hagyja.

Az utca törvényei, indulattól túlfűtött tinik, ketrecharc, önviaskodás - alapvetően már ennyi is elég lenne egy bombasztikus sztorihoz. A Kísérj el!-ben azonban jóval több potenciál rejlik, köszönhetően a hajléktalan szállót megjárt, otthontalan, elnyomásban élő családdal rendelkező Haley-nek, és a gazdag, ám meg nem értett, csapongó életvitelű Westnek.
Ideig-óráig gyönyörűen működik is a dolog, ám ahelyett, hogy Katie élt volna a lehetőségeivel, és meglovagolta volna a felsoroltakkal párosuló lendületet, inkább követte  jól bevált sablonját. Önmagában ezzel nem is lett volna akkora gond, de mindvégig úgy éreztem, kötelességből és nem szívből alkotta meg Haley és West történetét, amin érezhető a fásultság.
Nem fogok hazudni, a könyv több mint fele dögunalom. Sokszor úgy kellett rávennem magam, hogy olvassak tovább. Frusztrált a helyben tötyörgés (suliba járunk, hideg van, haza vagy ide-oda megyünk), a karakterek ellentmondásossága (kemény csaj vagyok, félnek tőlem - mindenből kihátrálok; élvhajhász, milliomos, rosszfiú vagyok - nem értenek meg, pedig a legrendesebb srác lennék a világon), az érzelmi nyűglődésük (jaj, de ramaty a sorsunk; hideg van; szállj ki-nem szállok; nem értenek meg), de legjobban az eseménytelenség borított ki.
Nagyjából a kétszázadik oldalnál ölni tudtam volna két mondatnyi cselekményért, és zokogni, amikor rájöttem, hogy még 280 oldalnyi semmi vár rám. Egyszerűen nem értem, miért kellett ilyen terjedelem, ha Katie meg sem próbálta kihasználni...

Ami viszont a Take Me On javára írandó, az a hamisítatlan McGarry stílus, és a szereplők közti kémia. E két okból nem vágtam falhoz befejezetlenül az egészet, és e két okból történt az, hogy amikor olvastam, el tudtam feledkezni arról, hogy huszadjára szívom magamba ugyanazt - rengeteg önismétlés található benne.
West fejezeteit ellenben kifejezetten élveztem. Számomra ő jóval szimpatikusabb figurának bizonyult a maga árnyaltságával, mint Haley. Érdekes volt látni, hogyan küzd meg a családi névvel járó terhekkel, birkózik meg bizonyítási vágyával, vagy hogy miként nő fel. S pluszban mindehhez hozzácsapódott még a testvére balesetéből fakadó bűntudat, és az apai elutasítás.
West mellett pedig muszáj még megemlítenem Abby-t, Isaiah és Rachel drogdíler barátnőjét, aki halálos! Annak a csajnak olyan kisugárzása és szövege van, hogy minden egyes felbukkanásánál kifeküdtem tőle. Alig várom, hogy végre kezemben tarthassam az ő történetét.

Mindent egybevetve úgy gondolom, ha a Take Me On fele ekkora terjedelmű lenne, vagy nem csak a vége, hanem az eleje is rendesen ki lenne dolgozva, akkor simán leverné az eddigi részeket. Ebben a formájában viszont egy lassabb tempójú, érdekes témákat-kérdéseket feszegető, pici rejtéllyel fűszerezett, átlagos romantikus történet. Nem rossz, de nem is kiemelkedően jó.

Pontszám: 5/3

Kedvenc szereplő: Abby

Kedvenc jelenet: minden Abby pillanat, illetve az, amikor West Haley-nél alszik

Negatívum: dögunalom

Borító: 5/3,5
Sorozat: Pushing the Limits/Feszülő húr 4. része, de önállóan is olvasható

Nyereményjáték

Az ökölvívós téma minket is megihletett!
Mostani turnénk minden egyes állomásán találhattok egy fotót - egy fotót egy híres magyar ökölvívóról. Nincs más dolgotok, mint kitalálni, kiről van szó, majd a nevét beírni a Rafflecopter doboz megfelelő sorába.  

Figyelem! Felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyertest e-mailben értesítjük, és a könyv egy példányát sorsoljuk ki. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

a Rafflecopter giveaway

Nézzetek be a többi állomásra is

01/07 Kristina blogja
01/08 Könyvvilág
01/09 Angelika blogja
01/10 MFKata gondolatai
01/11 CBooks
01/12 Kelly & Lupi olvas
01/13 Deszy könyvajánlója
01/14 Dreamworld

01/15 Sorok között

Amy Ewing - A Fehér Rózsa

A Maxim kiadó jóvoltából nálunk is megjelent Amy Ewing Az Ékkő trilógiájának második része, A Fehér Rózsa. Ennek örömére a Blogturné Klub öt bloggere bemutatja Violet és Ash nem mindennapi kalandjának folytatását. Tartsatok velünk, ismerjétek meg a történetet, annak szereplőit, és vigyétek haza a regény egy példányát.

Amy Ewing: A Fehér Rózsa

Kiadó: Maxim Kiadó
ISBN: 9789632617688
Oldalszám: 305 oldal
Fordító: Szűr-Szabó Katalin

Fülszöveg:

Violet Lasting rabságban és elnyomásban él a Tó Hercegnőjének palotájában, míg fény nem derül viszonyára Ashsel, a királyi hölgyek kísérőjével. A szerelmeseknek így menekülniük kell. Egy pillanatra sem érezhetik magukat biztonságba, hiszen nem tudhatják, ki barát, ki ellenség. Útjuk során azonban egyre világosabbá válik, hogy az Ékkő zsarnoksága egy felkelés felé sodorja a Magányos várost. Rá kell bízniuk magukat a Fekete Kulcsra, egy titkos társaságra, aminek eltökélt célja a királyi családok uralmának megdöntése. Ash, Violet és legjobb barátnője, Raven mindentől távol, egy erdei tanyán, a Fehér Rózsában találnak menedékre. Itt él Sil, aki régen maga is az Ékkő rabja volt. Ő veszi pártfogásába a fiatalokat, és nemcsak arra döbbenti rá Violetet, hogy hatalmas erő birtokában van, hanem arról is meggyőzi, hogy az ő feladata lesz, hogy vezesse a lázadókat.

Saját véleményem:

Amy Ewing tavaly jött, látott és győzött - maga mögé utasítva minden disztópiát. Akkor azt írtam: "Az Ékkő egy gondosan felépített, lassú ívű, szívszorító történet, erős női főszereplővel a középpontban. Nem mindennapi témát dolgoz fel nagy merészséggel, gördülékeny, olvasmányos stílusban." Mindehhez pedig társult a kívül gyönyörű, ám belül rothadó világkép, mely egyszerre volt félelmetes és káprázatos.
Nos, mindez továbbra is igaz, annyi eltéréssel, hogy ezúttal fenemód pörögnek az események.

A Fehér Rózsa néhány perc elteltével ott veszi fel a fonalat, ahol a bevezető kötet falkaparós véggel zárult. Miután Ash-t és Violetet rajtakapják, a fiút börtönbe hurcolják, hogy ott várja ki kivégzését, míg hősnőnket - aki korábban barátnője kezébe adta saját menekülésének kulcsát - a szobájába száműzik további ítéletig. Erre sokat nem is kell várnia. A Hercegnő - és Amy Ewing - hamar bebizonyítja, hogy a helyettesek világa közel sem tündérmesébe illő, a kihágások pedig nem maradnak büntetlenül.
Mondhatnám, hogy valamiféle megtorlásra számítottam a borítékolható menekülés előtt, de az az igazság, hogy Amy Ewingnak megint sikerült - rögvest az elején - arcul csapnia, és megsanyargatnia. Sok időm azonban nem maradt a szomorkodásra, mert onnantól, hogy Garnet képében megérkezett a segítség, egy maratoni szökés vette kezdetét.
Míg más szerzők néhány mondatban, maximum pár fejezetben le szokták tudni az effajta mentőakciókat, addig a mi drága írónőnk, kellemest a hasznossal összekötve, a történet közel kétharmadát kitevő hosszúságúra nyújtotta. Violeték az Ékkőből a Farmba való szökését tehát semmiképp nem mondhatjuk egyszerű esetnek. Rengeteg próbatétellel, megállóval, akadállyal szembesülnek, s még ennél is több galibába keverednek. Mindez azonban lehetőséget nyújt arra, hogy részletesen megismerjük a három ezidáig kimaradt kört: a Bankot, a Füstöt és a Farmot.
A cselekmény központi eleme tehát a menekülés. Violet, Ash és az olykor összevissza zagyváló, állapotos Raven vért, verítéket nem kímélve kalauzol el bennünket a Magányos Város legszebb és legundorítóbb szegleteibe, megmutatva, milyen nyomorúságban, s milyen szabályok közé kényszerítve élnek az emberek. Az egész nagyon megrázó, főleg a közepétől, ahol bepillantást nyerhetünk Ash múltjába, munkájába, találkozhatunk szökevényeink családtagjaival, vagy egészen egyszerűen szemtanúi lehetünk az élet semmibevételének. Mindeközben pedig egyre átfogóbb képet kapunk mind az elnyomó hatalomról, mind magukról a karakterekről. Persze időnként - főleg Garnet személyében - némi vidámság is bekúszik a képbe, de jórészt ez még mindig egy komor disztópia, akármilyen is a csomagolása.

Ami magukat a szereplőket illeti... Violet továbbra is ugyanaz a talpraesett, szerethető, nagyon emberi lány, mint volt; önmaga érdekeit elnyomva küzd szerettei és népe jólétéért, mit sem törődve a veszéllyel. Esetében külön örülök, hogy ezt a fajta hazafiságát egy percig sem szorította háttérbe a romantika.
Mindez viszont nem jelenti azt, hogy az Ash rajongóknak szomorkodniuk kéne, hisz megtört kísérőnk jócskán megkapja a bemutatkozás lehetőségét. Végre komolyabban is megismerhetjük, miért és hogyan lett kísérő, mennyire szörnyű kiképzést kapott, vagy hogy miként fosztották meg az eltelt évek során önbecsülésétől. Tehát hiába maradt továbbra is mellékszereplői státuszban, baromi ütős karaktertörténetet kapott. Ráadásul Amy Ewing nagyon furfangos módon Ash érzéseihez igazította a jelenléte intenzitását is. Bár azt azért muszáj megjegyeznem, akadt néhány beszólása - sérelmek ide vagy oda -, aminél megemelkedett a szemöldököm.
Ash és Violet mellett fontos szerepet játszik még Raven és az ő állapota, ami ugyancsak érdekes, és Lucien Garnet (Garnet, a lázadó herceg szenzációs! nem teljesen normális, de imádnivaló) párosa, valamint a Fekete Kulcs emberei.

A Fehér Rózsának a menekülés mellett van egy másik fontos szála is, amiről sajnos nem beszélhetek, hisz oda lenne az újdonság és meglepetés varázsa. Mindenesetre végre fény derül arra, mit és hogyan tervez Lucien, illetve, hogy mindebbe miként illik bele Violet. És az sem elhanyagolható tényező, hogy Magányos Város történelme is új fejezetekkel bővül.
Ám arra nem árt felkészülni, hogy Amy Ewing ismét kegyetlen függővéget rittyentett össze. Amolyan megrázóan sokkolót.

Mindent egybevetve, A Fehér Rózsa olyan izgalmas, pörgős, fordulatos folytatása Az Ékkőnek, amiben minden korábbinál komorabb és elkeserítőbb részletek kerülnek napvilágra, mind a Magányos Városról, mind annak szabályairól, mind pedig magukról a karakterekről. Jómagam csak ajánlani tudom mindenkinek. Az egyik legjobb disztópia sorozat, amit valaha olvastam.

Pontszám: 5/5

Kedvenc szereplő: Violet, Raven, Garnet, Lucien

Kedvenc jelenet: a menekülős, garnetes részeket különösen imádtam

Negatívum: Ash furcsaságai

Borító: 5/5
Sorozat: Az Ékkő 2. része
Megtetszett? Vidd haza!

Térkép

Nyereményjáték

A Maxim kiadó jóvoltából nálunk is megjelent Amy Ewing Az Ékkő trilógiájának második része, A Fehér Rózsa. Ennek örömére a Blogturné Klub öt bloggere bemutatja Violet és Ash nem mindennapi kalandjának folytatását. Tartsatok velünk, ismerjétek meg a történetet, annak szereplőit, és vigyétek haza a regény egy példányát.

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz; a nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésére, hogy válaszoljon a kiküldött értesítőre, ellenkező esetben újat sorsolunk.

Melyik körre gondoltunk?
Végtelennek tűnő természet jellemzi ezt a kört. Az egész Magányos Város számára itt termelik az élelmet.

a Rafflecopter giveaway

Nézzetek be a többi állomásra is

12/29 Zakkant olvas
12/30 Deszy könyvajánlója
01/02 Kelly & Lupi olvas
01/04 Sorok Között
01/06 Dreamworld

Rick Yancey - Az utolsó csillag

Utolsó részéhez érkezett Az ötödik hullám trilógia, és a Cartaphilus Kiadónak hála végre magyarul is olvashatjuk a nagy lezárást! 

Együtt követtük végig Evan, Cassie, Adu, Zombi és a többiek kalandjait, így természetesen az utolsó kötetre sem indultok egyedül: a Blogturné Klub tagjai négy állomáson keresztül tartanak veletek, minden izgalmon és nehézségen át.

Rick Yancey: Az utolsó csillag

Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
ISBN: 9789632664781
Oldalszám: 320 oldal
Fordító: Havadi Krisztina

Fülszöveg:

Az ​​ötödik hullám végigtarolta a világot, és elpusztított szinte mindenkit, aki az első négy hullám után még életben maradt. A túlélők maroknyi csapatára már csak a világvége vár. Mindegy, hogy emberek vagy az Azok soraiból származó, hibás programozású lények, továbbfejlesztett szuperhősök. Öt napjuk van, aztán az égen lebegő zöld anyahajóból záporozni kezdenek a bombák, amelyek egyszer s mindenkorra eltakarítják a Föld felszínéről az emberi civilizáció minden nyomát – a fertőzést, aminek Azok az emberiséget tekintik.
Cassie, Adu, Zombi, Evan, Dumbo és Sam együtt és egyenként is szembesül a dilemmával: vajon mi a fontosabb, menteni az életüket, vagy menteni azt, ami emberré teszi őket? Rejtőzködés vagy harc? Megküzdenek még egy-egy Némítóval, védelmezik a gondjaikra bízott gyerekeket, igyekeznek betartani régi ígéreteiket, és ráébrednek, hogy a szeretet a világvége fenyegetésétől sem sorvad el. Végül Cassie megpróbálkozik a lehetetlennel: egy utolsó küldetésben, akár az élete árán is megkísérli elpusztítani a mélyében bombákat rejtő anyahajót…

Saját véleményem:

Kedves Mr. Yancey! Hát mi a túró volt ez?! Én nem erre vártam. Haragszom, mert tudom, hogy tudsz te ennél fényévekkel jobbat is. És haragszom, mert úgy érzem, a határidők és önmagad áldozata lettél; agyonnyomott az az észveszejtően fantasztikus sztori, amit korábban kieszeltél. De tudod, mi a legrosszabb? Hogy még így is elismerésre késztettél. A sok logikátlan, se füle-se farka katyvasz közé beékeltél egy zseniális csattanót, ami a sorozat során mindvégig - rejtett - vezércsillagként ragyogott. Egyszerre utállak és imádlak érte.

Az utolsó csillag kb. negyven nap elteltével veszi fel a fonalat. Azt hihetnénk, ezalatt az idő alatt hőseink rengeteg tervet kovácsoltak. Vagy legalább csináltak valamit. Ám a helyzet az, hogy egy fűszállal sem kerültek előrébb, mint ahogy elváltunk tőlük. Maximum átestek egy agymosáson vagy személyiségcserén, merthogy Evant és Zombit - aki sosem volt egy észlény - leszámítva, kezdetben mindenki megzakkant. Cassie-ből valóságos hisztérika lett (képtelenség kibogozni, mikor mi kattan be neki), Sam paranoiás, rémisztő, goromba  kismazsolává aszalódott, míg Adu valahol útközben meglékelte az agyát.
Emlékeztek arra a bátor, kemény, furfangos csajra, aki mindenen és mindenkin átgázolt, senkinek nem hódolt be? És arra az áldozatra, amit Penge hozott a maga és Porcelányka kárára, hogy Adu szabad lehessen? Nos, szomorúan jelentem, többé-kevésbé mindez elveszett vagy értelmetlenné lett, minthogy a mi badass, immár felturbózott képességekkel bíró, nagy tudás birtokában levő hölgyeményünk ahelyett, hogy fejvesztve rohant volna Zombiékhoz leleplezni az ellenséget (és hogy pontosan mi is van Azokkal), inkább negyven napi vadkemping után visszaslattyogott Voschékhoz, hogy megmentse Zombit. Mindezt úgy, hogy kettejük szabadsága érdekében a) meg kell ölnie Evant, b) miközben tudja, már csak négy napjuk maradt az embereknek, mert utána Azok lebombáznak mindent, és ha c) netán ketten túl is élnék a bombákat, az ötödik hullám nem kegyelmezne nekik. (Jó hír, hogy az első harmad után legalább a badasségét, bátorságát és csavaros észjárást visszanyeri.)
Mondanám, hogy Cassiék esetében jobb a helyzet, de... nem. Zombi negyven nap elteltével jön rá, hogy a 4-5 napos küldetésből még vissza nem tért Adut meg kéne keresnie, még azelőtt a négy nap előtt, hogy meghalnának. Közben persze neki kéne állni kifundálni, Evan hogyan is jusson fel az anyahajóra, hogy azt elpusztítva, megmentse Cassiéket. Ergo négy nap alatt kéne egy terv, és a mentőkapszulához is jó lenne elvánszorogni - mert 40 napig mindez eszükbe sem jutott.
Bevallom, a történetnek ezen a pontján sírni szerettem volna, falhoz vágni a könyvet, megcsapkodni a kedves szerzőt, majd térden állva könyörögni egy új harmadik részért. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy mindaz a csavaros észjárás, taktikázás, aminek az előző részekben tanúja voltam, csak így eltűnt. A karakterek lebutítása pedig végképp betette a kaput. Mégis azon kaptam magam, hogy egyre gyorsabban peregnek a lapok, és ha olykor bosszankodva is, de fejtetőig merülök Rick Yancey borzalmas világában.
Mert ha valami nem változott, az a világra telepedő nyomorúságos világvége hangulat. Rick Yancey elképesztően jó a posztapokaliptikus világkép megteremtésében, melyet úgy és olyan részletes valósághűséggel ad át, hogy az olvasó mindvégig úgy érezheti, mintha valójában ott lenne a szereplők mellett, s velük együtt látná, érezné, tapasztalná mindazt a borzalmat, amit Azok műveltek a Földdel. Nekem folyamatosan gombóc volt a torkomban, mindenhol veszélyt sejtettem, miközben időzített bombaként ketyegett felettem a végnapok pusztításának közeledte. Az pedig csak méginkább növelte a paranoiámat, hogy a legváratlanabb személyek képében bukkantak fel Némítók, s keveredtek élet-halál harcba kedvenceimmel (vagy Zombival).

A másik dolog ami - a szerző ismertetőjegye is egyben - nagyon tetszett, az a lírai és akciódús részek egyensúlya. A kettő nagyjából egyforma mennyiségben van, és mindig jó időben váltakozik.
Amikor úgy éreztem, jól jönne egy kis szusszanás a sok gyomorgörcs után, akkor általában mindig kaptam egy kis életigazságokon, világvégén, szerelmen, kapcsolatokon, vagy csak úgy valamin merengős részt, majd mielőtt erre ráunhattam volna, garantáltan jött valami, ami felrázott.
Izgalomból egyébként nincs hiány, hőseink bőségesen ledolgozzák a negyvennapnyi semmittevést - főként Zombi és Adu. Mindezzel csak az a gond, hogy Cassie és Evan a háttérbe szorul. Nagyon.
Véletlenül sem szeretnék spoilerezni, ám muszáj elmondanom, mennyire fájlalom, hogy a történtek fényében és a sorozatban játszott szerepük tekintetében mindössze ilyen kis szeletke jutott nekik a végjátékban. Félreértés ne essék, tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy romantikus tinidráma, de... Ha elolvassátok, megtudjátok, mire gondolok.

Mindent egybevetve úgy gondolom, Az utolsó csillag tartalmazza azokat a rickyanceys elemeket, amik miatt megszerettük ezt a trilógiát, ugyanakkor közel sem méltó lezárása Az 5. hullámnak. Sokáig sorolhatnám, miért szerettem és gyűlöltem egyszerre, de akkor egyrészt ez egy végtelenített poszt lenne, másrészt semmit sem változtatna a tényen, hogy egy rajongó esetében nem is kérdés, hogy ildomos-e elolvasni a - hát hívjuk befejezésnek - befejezést.

Pontszám: 5/3,75

Kedvenc szereplő: Evan, Adu

Kedvenc jelenet: -

Negatívum: logikátlanságok, Sam

Borító: 5/4
Sorozat: Az Ötödik hullám 3. - befejező - része

Nyereményjáték

Bejáratott Az ötödik hullám rajongóknak ezúttal nem lesz nehéz dolga a játékkal, de azért bárki jól teljesíthet egy kis nyomozással.
A turné minden egyes állomásán egy képet találtok, ami valamilyen módon... nos, eltorzult kissé a külső behatásoktól. Mindegyik kép Az ötödik hullám egyik szereplője látható - filmes jelenetfotók -, a feladat pedig annyi, hogy kitaláljátok, vajon ki van a képen.
Figyelem! Felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyertest e-mailben értesítjük, és a könyv egy példányát sorsoljuk ki. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

a Rafflecopter giveaway

Nézzetek be a többi állomásra is

12/29 Always Love a Wild Book
12/31 Deszy könyvajánlója
01/02 Dreamworld
01/04 Kelly & Lupi olvas

2016 legjei

Az év könyve: C. J. Redwine - Az Árnyékkirálynő

2016-ban akadt néhány könyv, aminél úgy éreztem, ráakadtam a legemre, ám utolsó pillanatban Az Árnyékkirálynő jött, látott és győzött.
Hiába, a vér nem válik vízzé... Imádom a fantasy-ket, főleg az olyanokat, melyek saját, kiforrott világgal, talpraesett főhőssel és izgalmas cselekménnyel rendelkeznek. C. J. Redwine regénye mindezt magába foglalja.

Az év legrosszabb könyve:  April Genevieve Tucholke - Wink Midnight Poppy

Nem volt ez vészesen rossz, de azóta is gondolkozom, milyen szert használ a szerző.

Legjobb női főszereplő: Penryn (Susan Ee - Word After, End of Days)

A sors úgy hozta, hogy a kategória háromszoros győztesének, Celaenának a főszereplésével tavaly nem olvastam egyetlen könyvet sem. Ami jó hír Penrynnek, aki legalább olyan badass, talpraesett, okos, bátor, nagyszívű lány, mint elődje.

Egyszerű, hétköznapi csajként, egyik napról a másikra olyan helyzetben találja magát, aminek terhe alatt bárki összeroppanna. Ő azonban sosem adja fel, dacolva a félelmeivel, vágyaival addig küzd-bogozgatja a dolgokat, míg a családját biztonságban nem tudja. Mindemellett neki is akadnak hullámvölgyei, hibázik, vagy éppen felszínre törnek a korosztályára jellemző álmai - de pont ezek miatt lesz esendő, hiteles figura. 

Legjobb férfi főszereplő: Hunter (Jennifer L. Armentrout - Obsession)

*nevet* Nem tudok elszakadni Jennifer fiaitól. Hunter színtiszta nyers férfierő: vad, szenvedélyes (minden téren), megzabolázhatatlan. Mindemellett pedig szarkasztikus, vicces, veszélyes, vonzó, úgy bánik a nyalókával, hogy az hűha... és a szerelemtől sem alakul át nyáltenger papuccsá.

Legjobb női mellékszereplő: Adu (Rick Yancey - Végtelen tenger) 

Adu a valaha kitalált legjobb női mellékszereplő. Dacos, kemény, találékony csaj. Rick Yancey nagyon jól eltalálta mind a személyiségét, mind a karaktertörténetét. Vele lenni olyan, mint egy sakk játszma. 

Legjobb férfi mellékszereplő: Sturmhond/Nyikolaj (Leigh Bardugo - Vihar és ostrom)

Nyikolaj egy lehengerlően karizmatikus figura. Szarkasztikus, vicces, pimasz, kiszámíthatatlan, becstelen, mint egy kalóz, mégis becsületes, ravasz, kiváló stratéga, miközben tele van titkokkal és mélyre rejtett sérülésekkel. Nem, ő nem egy tipikus megtört hős, aki sajnáltatja magát, éppen ellenkezőleg! Összetett figura, egyszerre lappang benne jó, s rossz - és a kettő közti skála. Magyarán emberi. És az enyém. Pont.

Legjobb szerelmespár: Juliana & Simon (Sarah MacLean - Tizenegy botrány egy herceg meghódításához)

Elmondhatatlanul elemi páros, jól működő kémiával. Amikor együtt vannak, akkor minden olyan, mintha ezer fokon égne. Ám nem csak a vonzalom hangsúlyos esetükben, hanem a humor is. Régen nevettem annyit, mint ezen a két idiótán. Bár azt azért tudni kell, hogy ennek a két öszvérnek a kapcsolata nem egyszerű eset, olyan, mintha az ember hullámvasútra váltana jegyet, miközben róluk olvas. Lényeg a lényeg, fenomenális páros.

Legjobb barátság: Lorelai & Sasha (C. J. Redwine - Az Árnyékkirálynő)

Talán meglepő lesz, hogy az idei legjobb barátság címet egy vadászsólyom-ember páros nyerte, de mégsem az. Az a bensőséges, bizalmi, mély viszony, ami Sasha és Lorelai között van, nem mindennapi. Kölcsönösen segítik egymást - akár az életük árán is -, és olyannyira egyek, mintha nem is külön személyek lennének. A mentális kötelékükből fakadó gondolati beszélgetéseik pedig sokszor rettentő mókásak - köszönhetően fajtájuk mentalitásának.

Legjobb szerelmi háromszög: Nüx-Ignifex-Árnyék  (Rosamund Hodge - Kegyetlen szépség)

Nagyjából minden évben elmondom, mennyire utálom a szerelmi háromszögeket, főleg, ha mind a kettő viszonzott. Mégis minden évben akad egy olyan trió, akiknek különcségükkel sikerül becsempészniük magukat a szívembe. Így volt ez idén is, amikor egy árnyék, egy démon Szörnyeteg és egy halandó lány sodort komoly dilemmába.
Hármójuk viszonya nem egyszerű, szokványosnak meg aztán végképp nem mondható, mégis gyönyörű. adott egy kavargó gondolatokkal, berögzült elvekkel rendelkező lány és két férfi. Az egyik azt adhatja neki, amit érdemelne, a másik azt, amire vágyik... 

Legjobb gonosz: Leah Smith (Tarryn Fisher - Dirty Red)

Ahogy visszagondoltam 2016-os olvasmányaimra, rögtön Leah ugrott be ehhez a kategóriához. Ő nem kifejezetten gonosz, de közben mégis az. Tökéletes példája annak, hogy semmi nem csak fekete vagy fehér. Igen, Leah egy álnok kígyó, aki nem retten vissza semmilyen ocsmányságtól csak, hogy magához láncolja a kiszemelt férfit. Akár gyereket is szül neki. Egy gyereket, akit riválisának tekint és utál, és mindenféle szörnyűséget tesz vele. Ennek ellenére én imádtam őt, az árnyaltságát, és azt, hogy megmutatta, minden nézőpont kérdése. Senki nem csak jó vagy csak rossz. Lehet valamiben nagyon rossz, de mégis jó. Vagy kedvelhetően gonosz. 

Legjobb nyitókötet: J. A. Redmerski - Megölni Sarait

Redmerski ezúttal olyan alvilágba kalauzolja olvasóját, ahol az emberkereskedelem, erőszak, drog, pénz, fegyverek és a vér az úr. A Killing Sarai rettentően sötét hangulatú, valódi bérgyilkos-maffia sztori, amit erős karakterei tesznek még fantasztikusabbá. Imádtam a kiszámíthatatlanságát, azt, hogy a férfi főhős egy eltökélt, veszélyes alak, akit holmi érzelmek nem zavarnak meg, ha munkáról van szó. És maga Sarai is izgalmas figura, tele meglepetéssel. Egyszóval remek kezdés, ígéretes folytatással.

Legjobb zárókötet: Sarah MacLean - Tizenegy botrány egy herceg meghódításához

Sokat gondolkoztam, hogy ezt vagy az Islát válasszam, de végül Juliannáékra esett választásom, mert az írónő szépen, tartalmasan beleszőtte a sztoriba korábbi kötetei főhőseit, kellő időt szentelve rájuk, hogy aztán a végén, mintegy keretbe foglalja velük a trilógiát. Gyönyörű, tartalmas búcsú volt ez a testvérektől.

Legjobb standalone könyv: Leylah Attar - Papírhattyú

Manapság ritkaság számba mennek az olyan kötetek, amik nem sorozatok, vagy sorozathoz köthető, ámbár önállóan is fogyasztható regények - de a Papírhattyú ilyen.
Leylah Attar története a 2016-os évem egyik legkiemelkedőbb olvasmánya volt, olyan, amire sokáig, ha nem örökre emlékezni fogok. Keserédes. Sötét. Gyönyörű.
Elborzasztott, összetört, átmelengetett, majd a mélybe rántott, behúzott, megláncolt, elrabolta a szívemet, földhöz vágott és magához ölelt. Csak ajánlani tudom. 

Legszebb magyar borító: Zakály Viki: ;Egyszeregy

A borítókat böngészve rá kellett jönnöm, hogy 2016-ban nem sok magyar szerzős könyvvel volt dolgom, amikkel pedig igen, nos... azok külsőleg nem remekeltek. Zakály Viki művének viszont egyszerű, ám annál szebb fedlap jutott. Ízlésesen buja, a modellek pedig szimpatikusak. 

Legszebb külföldi borító: Amie Kaufman & Megan Spooner - These Broken Stars

Azt hiszem, ez a döntés sok magyarázatot nem igényel. Elég ránézni a borítójára. A színek, a tónusok, a közeg, a modellek, a betűtípus - mind-mind rendben van. Sőt! Egyszóval: káprázatos.

Legjobb kitalált világ: Kívánságvarázslat (Chris Colfer)

Idén is számtalan mesefeldolgozáshoz, fantasy-hez volt szerencsém, ám Chris Colfer mindenkit letarolt egyesített mesebirodalmával. Most komolyan, képzeljetek el egy világot, ahol a szomszédos országok egy-egy meseszereplő birodalmaként jelennek meg, majd ehhez adjátok hozzá magukat a mesefigurákat a maguk megszokott jellemében, vagy éppen attól eltérően. Varázslatos!

Legjobb díszlet: Kegyetlen szépség (Rosamund Hodge)

Rosamund Hodge meseszerűen csodálatos - hol finom, hol sötét tónusú - leírásai  nosztalgikus állapotba kergettek. Életre keltette lelki szemeim előtt a klasszikus Szépség és a Szörnyeteg díszleteket, miközben új, komor, rémisztő elemeket csempészett bele. Imádtam az ódon épületben rideg kőfolyosókon, szépséges kertekben, monumentális könyvtárban, vérfagyasztó kamrákban bolyongani, és részt venni a pompázatos vacsorákon. 

Legdrámaibb pillanat: Penge halála (Rick Yancey - Végtelen tenger)

Nem szeretnék spoilerezni, ha olvastátok, tudjátok, miért erre esett a választásom, ha nem, akkor szívből ajánlom ezt a sorozatot is

Legromantikusabb pillanat: Henry vallomásai (Julianne Donaldson - Blackmoore)

A Blackmoore egy csoda, mélyen beleissza magát az olvasó pórusaiba, aki ennek következtében magáénak érezheti a szereplők majd' minden érzését. S minthogy egy tiltott, titkolt, ám annál tartalmasabb szerelemről van szó, Henry kötelező lánykérései-vallomásai és a bennük bujkáló igazság egyszerre gyönyörű és kínzó.

Legjobb akciójelenet: Harc a kőszobrokkal (C. J. Redwine - Az Árnyékkirálynő)

Az Árnyékkirálynő tele van próbatételekkel, melyek mindegyike filmvászonra illően grandiózus. Ám akad egy köztük, mely mind tempóban, mind izgalomban, mind érzelmileg nagyon ütős. Képzeljetek el egy varázslólányt, aki a folyóból védfalat képez egy távoli ország köré, s miközben ezen ügyködik, gigantikus kőszobrok törnek az életére. Az összecsapást pedig egy kis vízalatti dráma teszi még idegőrlőbbé. 

Legjobb disztópia: Amy Ewing - Az Ékkő
 

Legjobb Young Adult: Deirdre Riordan Hall - Sugar

Legjobb New Adult: Mia Sheridan - Stinger

Legjobb történelmi: Monica McCarthy - A Vipera

Legjobb romantikus: Julianne Donaldson - Blackmoore

Legjobb fantasy: C. J. Redwine - Az Árnyékkirálnyő

Legjobb gyerekkönyv: Caleb Krisp - Ivy Pocket és az Óragyémánt