Amanda Stevens - Örök kísértés

Amanda Stevens: Örök kísértés

Kiadó: Athenaeum
ISBN: 9789632932415
Oldalszám: 366 oldal

Fülszöveg:

A fiatal és titokzatos Amelia Gray sírkő-restaurátor, aki látja a szellemeket. Az élősködő kísértetek nem tudhatják meg, hogy látja őket, hiszen akkor élete is veszélybe kerül. A lány ezért elkerüli azokat az élőket, akiknek nyomában szeretteik nyughatatlan szellemei járnak.
John Devlin detektívnek brutális gyilkosságok felderítésekor lesz szüksége Amelia segítségére, ám a férfit árnyékként követi elhunyt felesége és kislánya.
A lány hiába küzd a férfi iránt érzett vonzalmával, nem hozhatja a kísértetek tudomására, hogy látja őket, sőt látja azt is, ahogy parazitaként szívják el a férfi életerejét. Azonban hiába igyekszik tartani a távolságot, a kettejük közti vonzalom elmossa a határokat e világ s a másvilág között…

Saját véleményem:

Amelia Gray

A történet kezdetén Amelia gyerekkorába nyerünk egy rövidebb betekintést. Ez jelenti a sztori egyik legfontosabb alappillérét, mert a kilenc éves Amelia ekkor találkozik először a szellemvilággal. Vagyis konkrétan egy szellemmel. 

   Míg apjával kinek ez a szakmája, a temetőt gondozzák a kislány észrevesz egy különös alakot, ám apja utasításait követve megpróbálja kizárni az illetőt. Amelia számára hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem csak ő látja az elhunyt lelket, hisz apja fontos instrukciókkal látja el - ne vegyen róluk tudomást; kerülje az olyan emberek társaságát, akikhez szellem tapadt; soha ne lépjen kapcsolatba az elhunytakkal; stb - ezen a téren, és pluszban a lány lelkére köti, hogy erről ne beszéljen az édesanyjával. 

   Ezek után rögtön a jelenben találjuk magunkat, mivel az egész múltbeli dologra csak visszagondolt a már felnőtt, húszas évei végén járó Amelia. Aki időközben apja nyomdokaiba lépve, temető restaurátorrá vált, és éppen egy ehhez fűződő sikerét ünnepli egymagában. 

   Az autójához igyekezve, Ameliának az az érzése, hogy valaki követi a parkon át. Eleinte szellemekre gyanakszik, hisz alkonyatkor válnak láthatóvá, akkor nyílik meg számukra egy átjáró. De végül egy karizmatikus, igen helyes férfi állja az útját. Méghozzá egy nyomozó, John Devlin az, akit Camille Ashby (ő az egyik fejes az Emerson-nál, ahol Amelia éppen dolgozik, egy sírkert felújításán) irányított Ameliához. A nő eleinte nem érti, mi köze a rendőrséghez, de végül John beavatja egy gyilkossági ügybe, amihez szakértőnek szeretnék felkérni, mert a holttest az Oak Grave temetőben került elő, ahol Amelia most kezdett neki a munkálatoknak. Bár eleinte nem igazán füllik hozzá a foga, de mégis úgy nevelték, hogy mindig segítsen, ha tud. Na, meg Camille Ashby igen befolyásos, így nem árt, ha a nő kegyeiben jár. Még akkor is, ha a nyomozót egy gyermek és egy kreol bőrű asszony szelleme kíséri.

Amelia még csak nem is sejti, mibe keveredett. Míg a nyomozóval beszélget, feltörik az autóját, és ellopják a fényképeit, amiket az Oak grove-i  sírokról készített. Szerencsére otthon vannak biztonsági másolatai, amiket később Devlinnek is át tud küldeni. 

   Amelia otthona megszentelt földön épült, így ott elméletileg nem érhetnék el a szellemek, ám első éjszaka, miután hazaért a temetőből, megjelenik a kertjében a Johnra tapadt kislány szelleme és Amelia, másnap reggel megtalálja a kislány gyűrűjét a kertjében.

   Innentől kezdve beindul a mókuskerék. Sorra tűnnek fel az újabb és újabb tetemek, egyre több a rejtély, a szálak szerte ágaznak, és Amelia azon kapja magát, hogy érthetetlen okokból erősen vonzódik a nyomozóhoz, noha nem volna szabad. És az ajtó kitárul, teret engedve a túlvilágnak.

Amanda egy zseniális alapsztorival állt elő, ami a későbbiekben is bőven megállja a helyét. Néhány leírásnál ugyan nem voltam teljesen lenyűgözve (mint például: Amelia levette a ruháit. Lezuhanyzott. Felöltözött. Lement a konyhába és csinált egy teát. Leült a lap topja mellé), mert feleslegesnek és erőltetettnek tűnt, ugyanúgy, mint Devlin arcának a 3-4x magasztalása, szinte ugyanazokkal a mondatokkal, de ezt leszámítva minden megvolt benne, ami egy ilyen történetez kell. Az írónő nagy mestere a különféle hangulatok fokozásának. Képes elérni, hogy az olvasó ugyanúgy reagáljon az izgalmas, félelmetes jeleneteknél, mintha valóban ott lenne, és ő magával történnének meg azok, amik Ameliával.

   Remekül használta a félelem fokozó tárgyakat, effektusokat. Az egész olyan. mintha az olvasó nem is egy könyvet tartana a kezében, hanem egy filmet nézne. Számtalanszor azon kaptam magam, hogy én is körbe-körbe nézek a szobában...

   A szellemvilágot is sikerült nagyon életszerűen megjelenítenie. Mindegyikük más volt, megmaradt az élő személyiségük egy része, ugyanakkor mégis volt bennük valami közös, amitől rémisztővé váltak, és képletesen szólva, felállt tőlük a szőr a hátamon.

 Sok regénynél felmerül az a fajta probléma, hogy az olvasó már jóval előbb rájön a nagy csattanóra, mint maguk a főszereplők. Na, ez itt nem így van. Mindvégig csak találgatni lehet. Az én fejemben is számtalan gyanúsított megfordult, és ez a vége felé csak egyre inkább erősödött. 

   Szinte nincs olyan karakter, Amelián kívül, akire ne gyanakodhatnánk, mert mindenkiben van valami furcsa titokzatosság. Számtalan rejtély és érdekesség övezi őket. 

   Nem mondom, hogy a valódi gyilkos nem fordult meg a fejemben, mert az nem lenne igaz, viszont a vele kapcsolatos magyarázatok padlóhoz vágtak. De erről nem mondok többet, mert nem szeretném lelőni a dolog csattanóját, úgy már nem lenne érdekes.

Oak Grove

   Tetszett, hogy az elejétől kezdve a végéig, Ameliával nyomozhattunk, az ő szemén keresztül fejtegethettük a különböző sírfeliratok és jelképek magyarázatát, jelentését. Ezek a részek tényleg érdekesek, és ezeken kívül még rengeteg dolgot megtudunk a különböző temetkezési stílusokról, temetőkről. Botorkálhatunk szűk kis föld alatti járatokban, pókhálók és patkányok között botorkálva. Megtanulhatjuk a derítést, és még számtalan más dolgot. Tehát, ha szeretitek az izgalmakkal teli nyomozást, akkor bátran vágjatok bele. Persze kell hozzá egy kis tűrőképesség is, hisz mindegyik gyilkosság borzalmas, nagyon őrült, de azért nem kibírhatatlan, mert Amanda megtalálta a tökéletes egyensúlyt ebben.

A karakterek is rendben vannak. Amelia jó főhősnő. Nem nyavalyog, megvan a magához való esze, ért a szakmájához, és a legtöbb esetben feltalálja magát. És mindezek mellett még bátor is. ( Plusz pontot jelent, hogy nem egy címlaplánynak lett lefestve, hanem egy hétköznapi, átlagos nőnek, egyszerű, nem túl nőies ruhákban.)

John Devlin

   Az a képesség, amivel rendelkezik, nem kis teher és felelősség, mégis jól kezeli. Más a helyében nem biztos, hogy ennyire higgadt és nyugodt tudna maradni. Rengeteg dolgon esik át, de mégsem kesereg, inkább azon ügyködik, hogy megoldja. Akár az élete kockáztatásával is.

   Küzd az érzéseivel és a józan eszével, hiába próbálja apja intelmeit betartani, képtelen rá. Ő maga sem érti, miért, de nagyon hamar vonzódni kezd Devlinhez. John viszont nem a legjobb választás. Megvan a maga keresztje, emiatt zárkózott, magányos alkat, akit ráadásul még két szellem is követ. 

   Ám még a nyomozó is változásnak indul, és magához képest felenged egy kicsit, közelebb kerülve Ameliához. Együtt rengeteg kalandban és izgalomban van részük, és bár a kettejük kapcsolata nem a legfőbb része a cselekménynek, mégis fontos, és én kíváncsian várom, mi sül ki ebből.

Azt viszont előre elárulom, hogy akkora függővéget kaptunk, ami nagyon gyorsan folytatásért kiált. Hiába oldódik meg a gyilkosság, derül ki a tettes, mégis rengeteg elvarratlan szál marad.
Devlin, jó néhány másik szereplő, Amelia nevelőszülei és a titkaik, Amelia elejtett mondata Devlinnek, ami az Essie-nél tett látogatással nyer értelmet (Rapshody és Essie beszélgetésében, míg Amelia ájultam fekszik)... és a szívesség. 

Pontszám: 5/4

Kedvenc szereplő: Amelia

Kedvenc jelenet: Amelia és Devlin az alagútban + pókos eset

Negatívum: Devlin arcának a magasztalása

Borító: 5/5